Tüdőembólia

Kiültünk a panziószobánk erkélyére, fényesen süt a nap. Reggel kilenc óra tíz perc van. Átellenben látszanak a Wörthi-tó keskeny csíkja és a tó fölé magasodó hegyek. Csupa-csupa zöld vesz bennünket körül, fák, fű, virágzó, vöröslő bokrok. Látom Helga házát, ahol kevéske idejét tölti, amikor éppen nem a Panzió ügyeit rendezgeti, intézi. Ideális tehát a hely az anyámmal készített interjú folytatására, s hogy megkérdezzem tőle:
- Miután apuhoz férjhez mentél és eljöttél Ashabadból, illetve az egyetem után Moszkvából Magyarországra, hogyan tartottad a kapcsolatot Xenia-val?
Először akkor jött Xenia Magyarországra, illetve egy kicsivel később, mint amikor te megszülettél. Emlékszem, mikor mosta a pelenkákat és öblítette, Péter anyukája, Annele rávert a kezére, hogy ne pocsékolja a vizet, mert a mosógép majd kimossa.
- A beteg kezére?
Nem, az egészségesre, valahogy így. (mutatja) Mert van mosógép, amely kimossa a ruhát, ha szükséges. Annele ugyanis semmit sem mosott kézzel, csak és kizárólag mosógéppel. Az én anyukámnak meg az volt a szokása, hogyha egy pelenkát nem arra használtunk, hogy pelenkázzunk vele, hanem mit tudom én a tiszta pelenkát mondjuk arctörlésre vagy valami egyébre, és a gyerek éppen büfögött egyet, valami ráment a pelenkára, akkor Xenia kivitte gyorsan, bevizezte, kimosta, nem kellett a pici piszoknak bele száradnia és büdösnek lennie és úgy betenni a mosásba. Így egyszerűen csak megszáradt utána és akkor lehetett ugyanazt a pelenkát újra használni.
Pár évvel később eljött még egyszer hatvanötben. Igazság szerint a Péterrel közösen azt gondoltuk, hogy meghívjuk anyámat harmadik gyerekünk, Sanyi születése környékén. Úgy terveztük, hogy azután anyukámmal együtt elmegyünk vissza Ashabadba és megpróbáljuk Xenia-t Budapestre költöztetni, hogy nálunk, velünk lakjon. Xenia öreg volt már, persze nem a korát tekintve volt öreg, hanem hatvanhat-hatvanhét éves korában már nem olyan nagyon tudott önmagáról rendesen gondoskodni, mi meg úgy gondoltuk, hogy idehozzuk. Ez nem egészen így történt. Anyuka itt megbetegedett. Még nem tudtuk, hogy miben áll a betegsége. Bekerült a László kórházba. Véres hasmenése volt neki is, meg a frissen született Sanyi fiúnknak. Éppen azért, hogy a Sanyi ne legyen beteg, mert nem tudtuk, hogy ez nem dizanteria, azaz vérhas-e,  Xenia-t bevitték a László kórházba. Mielőtt bement volna, levette a kezéről a gyűrűt és azt mondta nekem, 
- a gyereknek a hathetes születésnapját örmény szokás szerint meg kell ünnepelni, úgyhogy légy szíves add el a gyűrűt és ünnepeld meg a Sanyi születésnapját.
Na, én nem adtam el azt a gyűrűt és a Sanyi születésnapját sem tudtuk megünnepelni, mert anyuka akkor kórházban volt és rá nemsokára meg is halt. Távol állt tőlünk a gyerek születésnapjának megünneplése, amikor éppen szoptattam a Sanyit. Nagyon hamar elapadt a tejem erre a hírre, hogy meghalt az anyukám. Képzelheted, hogy ilyen események között milyen stresszes állapotba kerülhettem, hogy elment a tejem. Így történt. Különben nem vérhas volt anyám betegsége, hanem ezerkilencszáznegyvennyolcban a földrengésben elszenvedett combnyaktörése miatt keletkezett egy rög, amely tizenhét évig állítólag nyugalmi állapotban volt és tizenhét év után indult el a vérkeringésben és zárta el a levegő útját a tüdejében. Tüdőembólia következtében halt meg. Erről senki sem tudhatott, még az orvosok sem, akik a jelenséget tüdőgyulladással kezelték. Lehet, hogy akkor még nem is léteztek olyan nagyon jó szerek a vérrögök eloszlatására, mint amilyenek most vannak. Mert mostanában ugyebár tudjuk, hogy amikor megműtik az embert, akkor utána az egyiknek ennyi ideig, a másiknak annyi ideig, a harmadiknak amannyi ideig - a műtét súlyosságától függően - ilyen meg olyan vérsűrűsödés elleni gyógyszereket adnak, hogy ne álljon össze a vér, ily módon akadályozzák meg a véralvadást. Majdnem biztos, hogy annak idején nem voltak ilyenek, úgyhogy anyuka ebbe halt bele hatvanhét és fél éves korában, ezerkilencszázhatvanöt március ötödikén.
- Akkor a Sanyit ő még láthatta, a kezébe is vehette.
Igen, hathetes volt a Sanyi, igen, látta, hogyne láthatta volna, sőt azt is mondta, hogy
- én odaadom ezt a gyűrűt, hogy a gyerek születésnapját megünnepeljétek. Tudom, hogy én most innen elmegyek, de a kórházból többé már ide vissza nem jövök.
Így is történt.
- Érezte, hogy meg fog halni?
(Egész idáig túlnyomó részben azt írtam, amit anyám mondott mintegy tollba, mikrofonba. A szöveg stilizálásával akadt olykor teendőm, amelyet minduntalan örömmel teszek. Eddig a távoli múltból elevenedtek meg alakok, rokonok, nevek, helyszínek, csak nagyon részben ismerősök, jobbára ismeretlenek, s akiket anyám tart életben, mert emlékszik a nevükre, alakjukra, jellemükre, egyes cselekedeteikre. Most elérkeztünk egy olyan pillanathoz, Xenia második látogatásához Budapestre öcsém születése alkalmából, amelyre nekem is, az akkor kilencéves Panninak legalább ködösen emlékeznem kellene. Emlékszem, hogy a tizenegyedik kerületben a Baranyai utca legelején levő négyemeletes ház harmadik emeletén laktunk szüleim - barátaitól albérletbe kölcsönkapott - két szobás lakásában. Mindaddig itt élhettünk, amíg a baráti házaspár külföldi kiküldetésben élt. Xenia itt pillanthatta meg és vehette kézbe Sanyi öcsémet legelőször. Emlékszem egy világos zöld pamlagra, amelyen ő is ülhetett és anyu is a Sanyival. Xenia ebből a lakásból ment be a kórházba, hogy onnan már ne térjen vissza. Ahogy írom mindezt, torokszorító érzés lesz rajtam úrrá, annál is inkább, mert az eltelt hónapok nyomán, az Ararat-projekt révén életemben még soha ilyen közel nem került hozzám Xenia, örmény nagymamám, s vele együtt anyám. Újra élem anyám segítségével és Xenia-val a múltat, nem beszélve arról, hogy egyéniségük: Xenia-é és anyámé egyformán érint meg és ragad magával. Emlékszem, hogy anyám testvére, Kolja is itt volt a temetésen és senkinek sem volt olyan jó kedve, mint nekünk Kati húgommal. Xenia temetését, mint két hülye csitri, rohangáltuk és bolondoztuk végig akkor hatvanötben, fel sem fogtuk, hogy mi történt. Az történt pedig, hogy Xenia megtette a hosszú útat Ashabadból Budapestre, hogy lássa harmadik magyar unokáját, segítsen Rita lányának és a sors végtelen iróniája folytán pont akkor és itt magyar földön halt meg. Egy teljes élet ért véget akkor, a szói mai értelmében viszonylag korán.)