Édesanyám, Xenia ezernyolcszászkilencvennyolcban született. A családjában a sorban ő volt az ötödik gyerek, négy fiú testvére előzte meg. A fiúk közül hárman elég korán meghaltak, egyedül Szergej maradt életben, ő viszont elég magas kort ért meg. Xenia és Szergej jó hosszú időn keresztül, mintegy harminc éven át nem beszéltek egymással. Ennek okát talán megérted és el is fogadod, ha elmesélem, hogy Xenia édesanyja, aki egyben az én édes nagymamám volt, majdhogynem kirabolta, kisemmizte az anyámat, merthogy úgy tartotta és ennek hangot is adott, amikor azt mondta neki,
- te úgysem fogsz férjhez menni.
Minden stafirungot, amit Xenia saját erőből magának összegyüjtött, az anyja fogta, elvitte és szépen odaajándékozta Szergejnek, akinek akkor már volt családja.
- Ezekről az utakról meséltél annak idején nekem, hogy a nagymama üres bőrönddel ment hozzátok vendégségbe és telivel távozott?
Nem, hiszen ekkor még nem is éltem. Mindez az ezerkilencszázhúszas évek környékén történt. Xenia már húszévesen dolgozott: tanított és korrepetált és aranyban kereste a pénzt.
- Arannyal, ékszerekkel fizettek cserébe a korrepetálásáért?
Nem, arany pénzek voltak akkoriban és ő abban kapta a fizetségét. Xénia pedig a keresetéből szőnyegeket vásárolt, varrógépet vett, meg mindenféle értékes dolgokat, amire majdan az önálló életéhez szüksége lehet. Egy szép napon eljött az anyukája és mindent, az égvilágon mindent elvitt, amit csak nála megtalált. Azt hiszem, hogy összesen három vagy négy szőnyege maradt az egész addigi vagyonkájából, s nem több.
- Tudsz valamit az anyai nagymamádról, hogy kiféle-miféle volt?
Anyám anyja egy hercegi család sarja volt, a nagyanyja vagy dédanyja volt hercegnő. Anyai nagymamám az iparos nagyapámhoz, aki szikvíz gyáros volt, ment férjhez. Abban a korban ez bőven rangon alulinak számíthatott valóban, ám ők jól éltek egymással, nem volt semmi problémájuk. Nagyapám ezerkilencszázharminckettőben halt meg, nagyanyám a háború kezdete után valamikor. Mihozzánk viszonylag ritkán jött, amíg az édesapám élt, hiszen apám rettentően nem szerette, egyenesen gyűlölte anyósának vendégeskedéseit nálunk, fura szokását, hogy három bőrönddel üresen érkezik és pár nap múlva három teli bőrönddel megpakolva távozik.
- Úgy látszik, a nagymama még emlékezett arra az időre, amikor a hajadon Xenia-t szabályszerűleg kiforgatta nehezen összekapart vagyonkájából, majd később amikor a Xenia már a saját családjában élt, akkor is elvitt tőle mindent, mi mozdítható volt.
Igen, igen, de hál’ Istennek nem tudott mindent elvinni, de amit vitt, azért édesapám nagyon nem szerette őt.
Anyámnak kétszer volt vőlegénye, akiket szeretett, de egyikhez sem sikerült férjhez mennie, mert az egyiket – ha jól emlékszem -, a Vörös, a másikat a Fehér Hadsereg végezte ki. Hosszú időn keresztül élt egyedül. Az ő elmesélése szerint, amiben lehet valami túlzás is, de körülbelül így történhetett, ahogy apámat férjül vette: Ashabadban volt elég sok fűszeres és édesanyám mindegyikhez járt vásárolni. Xenia mindig mondta nekem , hogy
- az apádhoz azért mentem hozzá, mert neki voltak a legszebb dobozai.
Anyám imádta a dobozokat különféle alakjukért és élénk színeik miatt. El-elkéregette őket, tapogatta, forgatta kezében, megnézte, mi van bennük, egy szóval gyönyörködött bennük. Apám, a fűszeres, a fűszeres dobozaival lett hát anyámnál a befutó. Xenia szabályos alkut ajánlott apámnak: elveszi őt feleségül, csinál neki három gyereket és utána szépen elmegy, ahova akar, fel is út, le is út, mert ő már egyedül is fel tudja nevelni a három gyereket. Apám nem sokat vajúdott a terven, elég gyorsan kötélnek állt és akkor összeházasodtak. Mentek hazafelé az összeíratkozás után az Anyakönyvvezetőtől és akkor azt mondja az apám anyámnak,
- Xenia, én csak vicceltem, mert nem tudok gyereket csinálni.
- Igeeeen?, akkor én meg felszállok a vonatra és most rögtön elmegyek az anyámékhoz – így Xenia.
Egy szó mint száz, fel is szállt a vonatra, faképnél is akarta hagyni az apámat a peronon, mire apám utána szaladt és azt kiabálta,
- Xenia, Xenia, azért próbáljuk meg.
Akkor megpróbálták. Az első gyerek hat hónapos terhesség után ment el az anyámtól. Második gyereknek születtem én. Egy lány, képzeld! Lány született a családba, ami nagy, nagy, hogyan is fejezzem ki magam?
- Gyász lehetett.
Úgy van. Gyászoltak. Apám úgy gyászolt, hogy otthon negyven napig nem gyújtott villanyt. Rá két évre született meg az öcsém, Kolja. Végre nagy volt az öröm, hogy apámnak fia született. Apám az újszülött fia homlokára rátett egy aranyórát, így jelezve, öröm teli hírt adva a világnak, hogy a családban végre megszületett a trónörökös. A sors fura fintora, hogy apánk mégis engem szeretett jobban, sokkal jobban, mint a testvéremet,
- Ez érdekes…
egészen a haláláig. Testvéremet rettentő módon tudta verni, mert Kolja kisfiúnak irtózatosan zabolátlan volt. Engem az életben mindössze egyszer vert meg, de akkor nagyon, s amiről már meséltem neked, tudod, mikor megettem azt az egy szem szilvánkat.
- A szilvát még zölden.
Anyám és apám magázódva beszéltek. Miután megszülettünk, egyszer csak anyám azt mondja apámnak,
- maga most mehet, megtette a kötelességét, amire vállalkozott, itt vannak a gyerekek, a többi már kizárólag az én dolgom.
Mire apám azt válaszolta, hogy
- ő mégis maradna, mert neki ez így tetszik, tetszik, hogy gyerekek vannak, tetszik, hogy kerek a család.
És akkor maradt, maradt, majd a fűszerességéből nyugdíjba ment.
- Mennyi volt a korkülönbség anyád és apád között?
Az édesapám és az anyám között huszonkét év, egy egész generáció volt. Ezerkilencszáznegyvenhét június huszonnyolcadikán halt meg az apám, huszonnyolcadikán halt meg és másnap, huszonkilencedikén már el is temettük. Májrákja volt és az volt az előírás, hogy ilyenkor a halottat el kell különíteni és azonnal el kell temetni és nem is akárhogy, hermetikusan zárt koporsóban.
- Hány évesen halt meg az apukád?
Hetvenkettő. Mikor meghalt az apám és Xenia-nak kellett ugye akkor az egész éjszakát átvirrasztania a férje holtteste mellett, mert a szokás ezt várta el a hites feleségtől. Mondja anyám Koljának meg nekem, hogy
- ti csak menjetek moziba, ti csak szórakozzatok, ne legyetek itthon.
Így is lett. Elég későn és fáradtan jöttünk haza, szinte azonnal le is feküdtünk. Másnap hosszú napra ébredtünk, eltemettük apát, s miután eltemettük, mondja anyám, nem is mondja, mintegy önkéntelenül szakad ki belőle
- ez a tizenhét év, amit az apátokkal éltem le, számomra tizenhét év szibériai száműzetéssel volt egyenlő.
Ebből kiszámítható, hogy anyám harmincban ment hozzá, harminckettőben született volna meg az első gyermekük, harmincnégyben születtem én, harminchatban Kolja, apám negyvenhétben ment el, hát igen, anyám nem túlzott, mikor kemény tizenhét évről beszélt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése