Érinthetetlenek

Nem egyszerű filmet, mozit választani. Az idő és a társaság megmutatta, hogy színvonalasabb igényekkel kell számolnom a film és a mozi vonatkozásában, azt is szem előtt tartva, hogy kivételes alkalmakról van szó. Valamilyen ünnep köré szerveződnek ezek a mozijaink a Lakattal és a Mackóval. Nagy a felelősség abban a tekintetben is, hogy a filmek emlékezetesek legyenek, ne úgy gondoljunk vissza rájuk, mint fölösleges időpocsékolásra, értéktelen időtöltésre. Nem tehetek róla, de nem sikerült megszeretnem ezeket a mértéktelen méretű, arctalan, a filmeket futószalagon kínáló Multiplexeket, amelyek 3D-ben is élen járnak. Csak remélni tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül, és velem együtt még sokan visszasírják a Flóriánt, a Bemet, a Szindbádot, a Május 1-et és a többi kis kamara-mozit. Mélységesen fájlalom, hogy a mára fennmaradt Odeonhoz, mely mára Odeon-Lloyd lett, Művészhez hasonlatos mozikból szinte alig akad a városban. El tudom képzelni, hogy nem lehet könnyű biztonságosan nyereséges kicsi, ember léptékű mozit üzemeltetni a tévé, dévédé, óriás mozik árnyékában. Nekem mégis végtelen szimpatikus például a Művész a Teréz krt. 30-ban, ahogy néhány termével, tematikus moziprogramjával, a filmek világával szomszédos egyéb kultúrális ötletével - úgy mint extravagáns belső berendezésével, gazdag, egyedi kínálatot felvonultató kis könyv- és zeneboltjával, egyszerű büféjével - varázslatos hangulattal tudja megajándékozni az oda betévedőt. Előszeretettel, mintegy részre hajlón igyekszem a Művészbe szervezni a mozis programjainkat, és esetünkben ez már messze túlhaladja a véletlenszerűen oda látogató fogalmát. Ha alkalom van, mint ez a Karácsony közeli is, örömmel veszem az irányt a Művész vagy az Odeon felé. Most a Művész mozi arra a napra eső kínálata határozta meg, mit is nézünk meg. Volt valami halvány segéd fogalmam, hogy mely filmek jöhetnének leginkább szóba. Az utóbbi időben feltűnően sokszor hívom segítségül a gyerekeimet, barátaikat, mit láttak, mit javasolnának nekünk megnézésre. Nálam sokkal jobban ismerik a filmes felhozatalt és nem kis szerencsémre. egyúttal ismerik az ízlésünket is: dráma ne, semmi túl mélyen szántó, mégis emlékezetes legyen. Múltkor a Förtelmes főnökökre esett a választás és kivételes képpen a West Endben néztük meg. Nem mondom, hogy értékesebb emlékeimet gazdagítja, de a maga nemében megtette a kötelességét: felhőtlenül szórakoztatott, kikapcsolt, szívesen gondolok rá vissza. Ez alkalommal Dani kisebb, Vera annál nagyobb lelkesedéssel javasolta az Életrevalók (Intouchables - Érinthetetlenek) c. francia filmet. Nem csalatkoztam Vera ízlésében, értékítéletében: majd' két óra tartalmas szórakozás, egymásba érő nevetés úgy, hogy néha nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek. A tolószékbe kényszerült szuper gazdag Philippnek és fekete bőrű ápolójának, Drissnek az egymáshoz való alkalmazkodás göröngyös útján annyi - helyenként kicsit abszurdba hajló - önkéntelenül is természetes jelenete van, annyi mulatságos szituációt eredményezve ezáltal, hogy az ember kénytelen folyamatosan nevetni. A film után megbeszéltük, hogy a történet, a színészi játék, az ötletes, emberi megoldások, a nagyszerű zene úgy volt jó, ahogy volt, még sokáig emlékezünk rá.    

Dean Brisbane-ből - Karácsony és környéke

Végre elérkezett a karácsony. Igaz, én nem nagyon várom és félek is tőle. Viszont egyelőre jól bírom. A városban megduplázódott a tömeg és mindenki nagy pakkokkal rohangál, jókedvűen…. Gyalogosan, vagy ha kocsival mentünk nem tapasztaltam semmiféle türelmetlenséget, vitatkozást, veszekedést. Ne ugorjak ekkorát, lássuk mi történt az utolsó bejegyzés óta.
Az IELTS vizsgám után kértem egy személyes találkozót a Mónikától (Bevándorlási Ügynök) és a városban találkoztunk. Megbeszéltük, mi a következő lépés. Mónika elmondta, hogy a leg fontosabb a szponzorkeresés és lehet, hogy tud segíteni. Kaptam tőle pár cégnek a telefonszámát, akiket érdemes lenne hívni. Nagyon kedves és segítőkész volt. A szakmahonosíttatással kapcsolatosan abban maradtunk, hogy azzal még várunk, legyen első a cégkeresés. Az első telefonszám a Forgács Ltd. ( www.forgacs.com.au ) volt, régebben küldtem már önéletrajzot nekik, de mint megtudtam, naponta 20-30 érkezik, és nem nagyon figyelik. A cég hajóépítéssel és javítással foglalkozik, több telephellyel rendelkezik az országban. Beszéltem a cégvezetővel, aki nem ígért sokat mivel az én szakmám nem szükséges a cégnek (elektroműszerész) viszont ígérte, hogy visszaszól… (!?!) Az autómosóban mosom a kocsikat, egyszer csak csörög a mobilom, és egy úriember a Brisbane telephelyről hív, hogy mikor tudunk beszélni. Az örömtől alig bírtam válaszolni. Megbeszéltünk egy időpontot. Mondanom sem kell, aludni sem tudtam. Másnap kilenc órára kellett mennem a céghez interjúra. Nagyon kedvesen bemutatták a céget, utána elbeszélgettünk. Meglepetésemre a Mónikától már mindent tudtak rólam, és elég sok papírom már ott is volt. A legkellemesebb kérdés az volt, mikor megkérdezték: MIKOR TUDOK KEZDENI ?!!! Azonnal, ha lehetne, ezt mondtam. Rögtön lekísértek egy munkavédelmi oktatásra, ahol egy kedves hölgy elmagyarázott mindent, majd egy rövid teszt írásával zártuk. Ami furcsa, hogy itt Ausztráliában nagyon ritka az a cég, aki felszerelést ad a dolgozóinak, így a munkaruhától az utolsó csavarhúzóig mindent saját magam kell, hogy beszerezzek. A munkavédelmis hölgy adott egy címet, ahol ruhát tudok venni, és még aznap be is vásároltam. Hosszú ujjú ing, hosszúnadrág, kesztyű, szemüveg meg sisak kötelező (35 FOK!!!). Szerszámokat nehezebben találtam, mert speciálisabbra van szükségem, mint amit a barkácsboltokban kapni. Sydneyből sikerült rendelnem, ami 3 nap alatt meg is érkezett.
Első nap izgulva érkeztem. A portás papírján még nem szerepeltem, de látogatói kártyával beengedett. A cég a lakásomtól 45 perc biciklivel és Citycat-tel (vízibusz) Otthonról letekerek 5 perc alatt az állomásra, aztán felszállok a Citycat-re, amivel fél óra utazás, majd újra 10 perc tekerés. Kellemes az utazás, eddig szerencsém volt, mindig jó idő volt. A cégen belül megmutatták a csapatot akikkel dolgozni fogok. 3 srác és egy lány (egy lány mint villanyszerelő !!!!) A munkájuk lényege minden ami árammal működik, ők javítják és mikor beérkezik egy hajó javításra Ők biztosítják a hajón az áramellátást a hegesztőknek, festőknek, szerelőknek. Nagy hajótest esetén akár 3-400 ember is dolgozhat rajta. Az első napom eltelt, igaz fogytam 5 kilót, úgy izzadtam így beöltözve, de sebaj! A fizetésemet nem szeretném megírni. Természetesen akit érdekel, külön megmondom nem titok, de annyit mondhatok hogy Magyarországi viszonylatban NAGYON SOK !!!!
Jelenleg ismerkedem a munkával, és amit a villanyszerelők nem tudnak megjavítani - ami inkább elektronikai - azt nekem passzolják. A csapat nagyon rendes, de mind igazi ausztrál. Igaz, van köztük egy magyar, de ő gyerekként került ki, így inkább angolul beszél. Az ünnepekre leálltunk, január 3-án kezdünk újra. Természetesen csak 20 órát dolgozom, mert a tanuló vízum csak ennyit enged. Általában hétfő és kedd egész nap, pénteken pedig 4 órát. Szerda és csütörtök iskola. Az utolsó napon megkérdeztem a vezetőt, hogy esetleg a szponzorálásban tudnak-e segíteni és azt ígérte, hogy IGEN !! de, csak januárban. Szép karácsonyi ajándékot kaptam, és nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki egy kicsit is segített ebben. (én is… J) Most 1 perc reklám: A StudyGo csapatának nagyon köszönöm! Örülök, hogy - azon a pénteki napon - hallgattunk a Krisztára, és itt tartunk… és persze rajtuk keresztül a Mónikának, akinek a segítsége nélkül sehol sem lennék, nagyon köszönöm.
Sajnos az iskola most lett nagyon nehéz, mert szinte csak beülök és végighallgatom az órákat. Ha sikerül a szponzorálás akkor nem fejezem be, így most csak időt töltök ott. Azért nem tudnám elvégezni, mert a szponzor vízum után már minden nap kell dolgoznom, így nem tudnék iskolába járni. Sok a házi feladat, mindig kések vele, egyik nap rám is szólt a tanár, hogy nem fogja elfogadni. A csapat szinte teljesen kicserélődött.
A mosóba még lejárok besegíteni és jókat dumálok a főnökkel, aki nagyon drukkol, hogy sikerüljön a tervünk. Sok kis munkát ad, szivattyújavítás, itt fúrni, ott csavarni.

Lezárul egy korszak, mert egyik jó barátom most indult haza, és mielőtt elmegy kérte, hogy tartsak vele egy utazásra a Nagy korallzátony déli részére. (vááááá, én is mennék!) Ez kb. 600km–re van Brisbane-től. Átgondoltam és úgy voltam vele,miért ne? Pénteken indultunk 7 órakor egy kis mini busszal a városból. A buszon a társaság vegyes volt. Sok ázsiai, lengyel, és mi. Hat órás út után megérkeztünk Agnes Waters-be. Gyönyörű hely!!A szállás Backpackers volt (hátizsákos, turista jellegű) nagyon egyszerű, emeletes ágyakkal, de szép, tiszta. Másnap reggel egy 1770 nevű faluból indult a hajó, ami kivitt minket egy szigetre: Lady Musgrove Island. A hajón kb. 80 emberrel indultunk a 2 órás útnak. Kicsit fújt a szél és ez azt, jelentette, hogy mikor kiértünk a nyílt vízre, beindult a legkeményebb hullámvasút. Ilyen élményben még nem volt részem, a hajó úgy repült, mint egy papírhajó. Folyamatosan osztották ki a zacskókat az embereknek, akik igénybe is vették őket. Végre megérkeztünk a szigetre, amit nem tudok leírni milyen gyönyörű volt, csak annyit róla, hogy a könnyeim kicsordultak a gyönyörtől. A hajó egy mesterséges stégre kötött ki és mindenki kiszállhatott rá. A stégről pedig indultak a különböző programok, mint pl. a szigettúra, vagy üveg padlózatú kishajóval végig a zátonyon, vagy mélybúvárkodás, vagy csak a felszínen búvárkodni… Én az utóbbit választottam, lélegzetelállító volt. 

Mikor beléptem a vízbe, akkor etették meg a halakat és olyan nagy halak is érkeztek,hogy a bátorságom is elszállt… Az egyik szervező szólt, hogy nyugodtan, bátran mehetek…. A kép, ami elém tárult, az valami csoda volt. A Némo című mesefilm a legjobb hasonlat (igaz,az is itt játszódik). Olyan színpompa és gyönyörű halak voltak, hogy nem hittem, hogy ilyenek valóban léteznek. Úszhattam teknőccel,volt aki cápát is látott, természetesen ez nem a nagy fehér cápa, ezek kisebbek kb. 1 méteresek. Én hála istennek nem láttam egyet sem. A sziget pici volt, szinte körbesétálható, szintén maga csoda. Az egész kirándulás rendkívül jól szervezett volt, minden jól működött, rengeteg szervező volt a hajón, az úszókra külön ember figyelt. A hajón kaptunk ebédet, kávét, üdítőket. Mint minden, ennek is vége lett. Hazafelé útközben más érdekességeket (kígyófarm, rumgyár) is meglátogattunk, majd harmadik nap este már ismét Brisbane –ben voltunk. Sajnos a fényképezőgépem lemerült, a barátom pedig otthon felejtette, ezért nem tudok sok képet feltenni az útról, majd, ha szerzek másoktól, pótolom.

Laci haverom december 20-án indult haza, a házaspár ( Gabi és Zoli) akinél lakott, felajánlotta, hogy költözzek a helyére.  A lakás nagyon szép. Egy kis szoba, saját fürdővel és WC-vel. A kertben szép medence. Képeket majd küldök.A bérleti díj még olcsóbb, mint ahol jelenleg lakom. Szóval ismét költözés, igaz, még lett volna egy hetem a régi helyemen - amit kifizettem - de sebaj. Karácsonyra már ott szerettem volna lenni. Pakolás közben rájöttem, hogy csak 4 hónapja vagyok itt, és mennyi cuccom van ahhoz képest, hogy csak egy bőrönddel érkeztem. Az IKEA-ban vettem egy szép íróasztalt, majd egy nap kemény takarítás után berendeztem és elfoglaltam az új helyemet. Egyelőre nagyon jól érzem magam, kicsit családiasabb a légkör. A karácsonyi készülődés nagy volt. Még 21-én dolgoztam, aztán együtt elmentünk bevásárolni. Találtunk egy szerb boltot, ahol darált mákot és finom száraz kolbászt is kaptunk. Rengeteg húst vettünk és persze az ital sem maradhatott ki. Ma december 24. van. Az ébredés után egy jót reggeliztünk, majd nekiláttunk főzni. A süti már előzőnap elkészült. Gabi beiglije nagyon finom.
Sorba kapom a jókívánságokat és itt szeretném viszont kívánni mindenkinek.
NAGYON KELLEMES KARÁCSONYT, ÉS BOLDOG ÚJ ÉVET MINDEN ISMERŐSÖMNEK, BARÁTOMNAK!
A családdal a skype segítségével együtt lehettünk, és szinte ott voltam velük. Remélem, jövőre együtt leszünk. Holnap, úgy döntöttem, hogy egy jót medencézek és csak pihenés lesz.
Kedves magyar barátaim és ismerőseim! Remélem mindenki nagyon sok ajándékot kapott, és boldogságban töltötte az ünnepeket! Én is köszönöm, mert a fa alatt volt nekem is otthonról kis csomag.
Januárban ismét jelenkezem.
Megfogadtam, hogy egy kicsit fogyókúrázom és visszafogom magam a költekezésben (nehéz lesz).
Ismét hazamegy egy magyar srác, mert elege lett, nem tudott munkát találni és a párja otthon rosszalkodik, így félúton feladta. Sokan másra számítanak, és nem azt találják. Én sokkal rosszabbat vártam, (lásd: sok légy!!, ugye Kriszta?) viszont megérkeztem a paradicsomba. Ha valaki imádja a természetet és szeret kirándulni, ennél jobb helyet nem tudok elképzelni. A másik pozitívum: ha dolgozol, az állam élni hagy…
Remélem januárban minden úgy alakul, ahogy tervezzük, és akkor van remény, hogy márciusban már együtt lehetünk.
Tudósítás: Dean Brisbane-ből

Mert azt hiszi, hogy minek

(Andrassew Iván írásban engedte meg nekem, hogy ez az írás az Araratban megjelenjen és ezentúl minden olyan írása, amellyel kapcsolatosan így éreznék. Iván írásai között volt már olyan, amelynél erős késztetést éreztem, hogy ide átvegyem, de valahogy nem mertem a szerzőhöz engedélyéért folyamodni. Nem voltam gyáva, sem lusta, sem feledékeny, csak nem volt meg az a feltétlenül szorító, az a fullasztó érzés, amely nem hagyja az embert nyugodni, mintha mi sem történt volna tovább haladni. Ez az Andrassew-írás pontosan ezeket az érzeteket váltotta ki belőlem, a belső kényszer mellett, hiszen megfogott, egyesenesen a szívemből beszélt, mondhanám azt is, úgy éreztem, mintha a gondolataimat, érzéseimet vette volna kezébe, úgy írta volna helyettem, de hiszen írta is. Köszönöm neked, Iván ezt az ajándékot! Így kerül bele - megjelenése után egy nappal - az Araratba, lehetőséget adva mindenkinek, hogy egyetértsen, vagy vitatkozzon vele, velem békés Karácsonykor, bármikor.)

Karácsony van, és mondtam a feleségemnek, hogy azért se fogok a Klubrádióról beszélni, az országbóvliságunkról se, mert nincs kedvem. De akkor miről? Azt mondta, kicsit tréfásan persze, hogy néha azért megemlíthetnéd, hogy szeretsz. Aztán azon gondolkoztam, hogy eléggé abszurd, amit mond, hogy jövök én ahhoz, hogy egy rádióban ilyesmiről beszéljek, de aztán rájöttem, hogy igaza van: tulajdonképpen az egész évben másról se beszélünk, mint a félelmeinkről meg néha a szeretetünkről, de szinte soha arról, hogy konkrétan, pontosan mit köszönhetünk azoknak, akikkel élünk.
Például nekem állandó lelkismeret-furdalásom van, hogy már megint nem hívtam föl a nénikémet, pedig nagyon szeretek vele beszélgetni. Állandóan furdal valami, hogy nem mondom meg a gyerekeimnek, hogy mennyire büszke vagyok rájuk, hogy mekkora szerencsém van: mind csodálatos emberek, és nehogy azt higgyék, hogy amikor úgy néz ki, hogy rám dől a munka és a világ, nem gondolok rájuk. És nehogy azt higgyék, hogy amikor dühös vagyok rájuk, mert például valamiért úgy döntöttek, hogy összevesznek, akkor külön-külön nem szeretem őket - habár az is lehet, hogy együtt jobban szeretném. Ezt még végig kell gondolnom.
És akkor még sorolhatnám a testvéreimet, az unokáimat. Ha gondolnék rá, minden nap hálát adhatnék azért, mert jó emberek, csodás emberek.
És igen az ember a feleségével is úgy van, hogy persze, nem mondja ki minden nap, hogy szereti, mert azt hiszi, hogy minek. De ha arra gondol, milyen lenne nélküle, bizony valami üresség van ott. Szomorúság. Nem csak a szerelem hiánya, hanem a szeretet apró jeleinek hiánya miatt.
Tényleg: ha egy hétig nincs velem, szemmel is láthatóan kezd elkoszolódni minden. Pedig én egy takarítós típus vagyok. Csak ugye férfi. Felületes. Mindig fölöslegesnek találtam a vasalást, mert jó az úgy is, mégis tudom, hogy mennyivel jobb valami vasalt dologban lenni, mert olyan, mintha tisztább lennék. Pedig nem, de mégis. És tudom, látom, hogy hány órát vesz el az életéből, hogy ott áll a deszka előtt és laposítja a rongyaimat. És akkor is vasal, akár éjszaka is, ha előtte reggel nyolctól este hétig tanított. Mert ilyen.
Ja, és a legfontosabb: képzeljenek el egy olyan nőt, aki uzsonnát pakol. Na, ebben minden benne van. És csakugyan, amikor megeszem, mindig rá gondolok. Hogy ez jó. Hogy akkor is gondoskodik rólam, mikor nem vagyok vele.
Ilyen apró dolgok miatt érdemes élni. Gondolom én.
Egész életemben megpróbáltam rendes ember lenni. Visszaadni valamit azoknak, akik törődtek velem. De soha nem sikerült igazán. Sose mondtam meg elégszer és időben, hogy szeretem őket. Nem mintha röstellném az ilyen szavakat, talán csak úgy neveltek, hogy nem kell annyit beszélni.
Mostanában a kicsi fiamat arra tanítom, hogy mindig hajtsa le a vécé fedelét, soha nem nyomja meg a fogkrémes tubust a közepén, és ne egyen állva. Nem nagyon érti, én meg csak próbálom neki elmagyarázni, hogy megéri. Nem azért, mert ezek azok a dolgok, amik miatt egész életében üldözik majd a nők, hanem azért, mert ha már ilyenek, meg kell adni nekik azt a tiszteletet, hogy nem idegesítjük őket. Jó, találnak helyette mást, de mégis: talán megérzik, hogy ha természetes hajlamaink ellenére szinte kulturáltan viselkedünk, akkor az azt jelenti, hogy szeretjük őket.
Jó, jó, de azért néha mondani is kell. Próbálják meg. Kezdetnek jó alkalom a karácsony. Olyan világ lesz mostanában, amikor megint meg kell tanulni összebújni. Az nem valami férfias dolog, de sokat segít a túlélésben.
(Klubrádió, Hetes Stúdió)

Santa Collies

Milditől kaptam ezt az ötletes, barátságos, nagyon is a vidámság irányába hangulatot emelő, csupa meglepetéseket tartogató ajándékot, amelyet nem a Karácsonyfa alatt találtam becsomagolva, hanem email útján érkezett, hopp, az egyik pillanatban még a feladónál, a másikban itt nálam, mostantól meg nálatok. Hét perc önfeledt szórakozás, kikapcsolódás, azt hiszem - és ezt Mildi is jól tudja -, hogy nagyon ránk fér. Ennek a kisfilmnek a tovább adásával szeretnék - Milditől kiindulva, neki hálásan megköszönve - mosolyt csalni arcotokra.
http://www.youtube.com/watch?v=_utgDQRUYlo&feature=g-all-u&context=G2dd0beeFAAAAAAAAAAA
A múltkorihoz hasonlóan: szuper, csak így tovább!!!

Kettőezertizenegynek mindjárt vége

Ezzel a saját készítésű fényképpel,
mely készülhetett volna akár itthon, akár külföldön,
nyáron vagy télen, kicsit talányos ködbe veszőn, amilyen egy táj, olykor az ember is tud lenni, ám mindenképpen békés hangulatot árasztva,az ember keze nyomát magán viselve a tájon anélkül, hogy a maga valójában benne megjelenne, minduntalan visszavágyakozást gerjesztve, és magához vonva,
kívánok efféle kellemes érzeteket az idei Karácsonyra, valamint egészséget, boldogságot, szerencsét, jókedvet, mindazt, aminek magatok is örülnétek az Újévben.

Szeretettel,

Szegő Panni

Megérte

Nem tudom, mi történt velem. Pár percre átmentem egy olyan barátnőmhöz, akivel egy ideje nem éppen kiegyensúlyozott a kapcsolatom. Egy múltban történt kellemetlen esemény veti rá már egy ideje árnyékát barátságunkra. Karácsony kapcsán, a levegőben tapasztalható talán több emberi melegség folytán, valami belső kívánalomtól, erőtől indíttatva látogattam meg. Az idei Karácsony - ajándékozás címén - jobbára arról szól, hogy mi esik ki a szekrényből, mit tekintek e célból hasznosítható elfekvőnek, amelyet másoknak adhatok ajándékba , mit tudok elkészíteni  esetleg saját magam mások örömére. A barátnőm is ennek megfelelően lett megajándékozva. Hogy örül-e neki, nem tudom, talán igen, leginkább abban reménykedem, hogy a gesztust, az odafigyelést észreveszi. Hazafelé tartottam azon morfondírozva, hogy anyámnak szólnom kellene, ki ne menjen holnap az utcára gyalog, mert annyira csúszik. Mire a gondolatot végig gondoltam, úgy estem végig az utcán, mint az a bizonyos ólajtó: egész testemmel előre, két kézemet ösztönösen magam előtt kitámasztva, orrommal, homlokommal érintve a földet. Tettem mindezt egy olyan kocsi előtt, amely éppen indulni készült. Talán kiugrik a sofőr és felsegít, futott át az agyamon. Semmi ehhez még csak hasonló nem történt. Talán a megrökönyödéstől nem tudott az illető mozdulni, vagy az erős röhögés nem engedte, hogy kiszálljon az autóból. A következő pillanatban már fel is tápászkodtam, nem volt egyszerű az egyensúlyomat visszanyernem. Miközben számba vettem magam megállapíthattam, nagy szerencse, hogy kabátom sötétkék, a piszok nem nagyon látszik meg rajta, kezem nem törött, csípőim rendben működnek, az orromon, homlokomon kis horzsolás, majd jól fogok festeni Karácsonykor családi körben. Az ilyen apróbb bajokat, váratlan eseményeket mindig szívesen fogadom. Úgy tartom ui., hogy egy nagyobb tragédiát elkerülendő jelentkeznek. Hazaérkezve, otthon kicsit lenyugodva végig gondoltam, hogy kellemetlenség ide, átmeneti fájdalom oda, mégis úgy érzem, megérte az út a barátnőmig oda, s vissza. 

Gondolatok az elillanó időről

(Most csak ide teszem, mindenféle kommentár, bevezető nélkül - eltérően eddigi szokásomtól -, hagyom az írását úgy érvényesülni, ahogy van. Nem mesélem el elé, hogy miért fogott meg engem, miért érzem aktualitását, miért gondolom, hogy az Araratban helye volna. Sokszor noszogattam Miklóst, hogy írjon gyakrabban a legkülönbözőbb témákról - még én is adtam ötletet - a maga indította blogjában, az Elmélkedésekben, mintha süket füleknek szóltam volna. Magam jöttem rá, Miklóst hagyni kell, hogy kiérlelje a témát, a mondanivalót, azután már csak annyi a teendőm, hogy időben, vagy egy kis késéssel megtaláljam, felfedezzem és ha közérdeklődésre tarthat számot az Araratot olvasók körében, egyszerűen átemeljem. Mint most is.)
Nemsokára már 23 éve, hogy beköltöztünk ide ebbe a Római parti apartmanba. 23 év, több mint egy harmada a teljes életutamnak! A tudatomban azonban ez a 23 év csupán egy futó, átmeneti időszaknak tűnik két fontosabb korszak, a múlt és a jövő között. Vajon miért? Születésemtől fogva közel 23 évet éltem a Ráday utcában, ám ha leszámítjuk az egy év katonai szolgálatot Kalocsán, meg azt a néhány hónapot a házasságkötésem után a Nyúl utcában, akkor nagyjából 22 év jön ki, kevesebb mint a jelenlegi lakhelyemen.
Ám bennem a Ráday utcai évek történelmi hosszúságúnak tűnnek, a Római parti időszak hozzá sem mérhető, nagyságrenddel marad el mögötte. Tudatunk az időt nem kronométerrel méri. Az idő hosszát a benne zajló események száma, a változások mértéke, drámai ereje alakítja ki. Adódhat az ember életében akár egyetlen hónap is, melynek eseményei olyan mértékben alakították át az életét, hogy utólag ez a hónap évtizedekkel ér fel.
A Ráday utcában eszméltem rá a világra, növekedtem 4 kilós, magatehetetlen csecsemőből 184 centiméter magas, 70-75 kilós férfivá. Ezekben az években alakult ki és szilárdult meg az erkölcsi értékrendem, a világszemléletem, az egyéniségem. Ehhez képest eltörpülnek azok a változások, amelyek az elmúlt 23 évet jellemezték.
A Ráday utcában szinte mindenkit ismertem a környéken, ahogyan a szomszédos utcák házai, terei, üzletei, kövezete is a legintimebb társaim közé tartoztak. Ezzel szemben itt a Rómain alig ismerek néhány embert a környékről, fogalmam sincs, kik laknak a szomszéd lépcsőházban, hogyan néz ki a velünk párhuzamos utca, még azt sem, hogy mi a neve. Csupán a kaputól a parkolóig tartó útszakaszt ismerem közelebbről.
Ahogy mondani szokás, a Ráday utcában vannak a gyökereim, amibe ha jól belegondolok, nem pontos hasonlat. A gyökérzetétől megfosztott fa nem éli túl, ha más talajba ültetik. Én viszont könnyű szívvel, bizakodva fordítottam véglegesen hátat a Ráday utcának 1973. augusztusának végén, amikor már elviselhetetlenül szűknek, fojtogatónak éreztem azt a világot és egészen jól bírtam a változásokat.
Ezek szerint szülőhelyünkön olyan speciális gyökereket eresztünk, amelyek képesek minden táplálékot magukba szívni, melynek segítségével felnőtté válhatunk, mégis könnyedén kihúzhatóak a talajból és máshová telepíthetőek. Vagy embere válogatja? Esetleg a talaj minőségétől is függ? Érdemes volna ezen is alaposabban elgondolkodni egyszer.
Visszatérve a kérdésre, miért érezzük másként egyes életszakaszunk hosszát, mint a kronológiai mérték szerinti hossz, ez attól függ, mennyire változatos, mélységében mennyire tagolt az időtáj felszíne.
Magunk is jelentősen befolyásolhatjuk ezt az időérzetet azokban az életszakaszokban, amikor az életkorból és az életkörülményekből fakadóan már nem számíthatunk drámai mértékű változásokra, például így az ötvenes-hatvanas éveinkben. Ha napi rendszerességgel vezetünk naplót és szorgalmasan feljegyezzük benne az eseményeket, lelkünk minden apró rezdülését és időnként visszaolvassuk ezeket a sorokat, akkor a hétköznapi események is kitágulnak, kívülről egyhangúnak látszó életünk színesebbé, változatosabbá válik és így tudatunkban is nagyobb súlyt kap, nem úgy, mintha hagynánk a napokat nyomtalanul elgurulni.
Legjobb példa erre a „Füst” című film, melyben Harvey Keitel, a new-yorki trafikos valahol a 2. Avenue-n a 70. utca magasságában minden reggel pontban nyolc órakor kihelyezi fényképállványát ugyanarra a pontra a járdán és készít egy felvételt, amit előhívás után gondosan lefűz egy albumban. Több ezer fotó ugyanarról, micsoda hóbortos marhaság, gondolta egyik rendszeres vevője, ám amikor elkezdte lapozgatni az albumot és egyszer csak felbukkant rajta a nemrég tragikus körülmények között elhunyt felesége, rögtön megértette, hogy ez nem egy hóbort, hanem az eltűnt idő megtalálása.
Arányi Miklós
Elmélkedések
http://miklosaranyi.blogspot.com/

Napi Győző szerint A Fiala

Napokkal ezelőtt ígértem, hogy helyet adok az Araratban Napi Győző Fiala legutolsó regényéről szóló értekezésének - engedélyét ehelyütt köszönöm meg -, amely egy valódi szellemi bravúr, ahogy pingpong labdaként cikázva igyekszik a regény és Fiala napi rádióműsora között pattogni, gondolatilag, érzelmileg magát megosztani. Nem akarom prejudikálni, hányan olvassák majd végig Győző írását, mely hosszú, helyenként bonyolult, maga alkotta kifejezésekkel tarkított, ám vitathatatlanul mély, magával ragadó, indulatos, sok rétegű. Fialát nem kedvelőknek, nem ismerőknek a mélység, alaposság, részletesség talán idegen, érthetetlen és furcsa. Én mégis - Fiala-fanként - melegen ajánlom egy forró tea, kis szendvics odakészítését, elmélyült majszolását, míg  olvassuk - nem átfutjuk -, hanem érteni kívánó aggyal, szemmel olvassuk el Napi Győző kitűnő dolgozatát egy könyvről, egy rádióműsorról, egy emberről, aki mindkettő mögött áll, az életről, buktatókról, tépelődésekről, különféle gondolatokról, vegyes érzésekről, kérdésekről, melyek sosem fogynak el, mely írásnak az apropóját egy ember, regénye, rádióműsora, a műsorvezető-író nagyon nem szokványos lénye szolgáltatta. Méltán.

Nemzeti nyalókaszelep
(Nyers párhuzamos Kuss! - Keljfeljancsi reflexió)
Elolvastam Fiala harmadik könyvét (Fiala János Kuss! nemzeti […] nyalóka, Alexandra, 2011). Azóta is folyamatosan emésztem. A következőkben leírt reflexiók talán még emésztetlennek, kuszának tűnnek, de éppen így tükrözik megfelelően a Kuss! hatását bennem. Talán még lesz folytatás.
A szerző vajúdását a szöveggel folyamatosan figyelemmel kísértem a Keljfeljancsi című egyedi rádióműsorban, amit ha tehetem, mindig hallgatok. A könyv a klasszikus értelemben nem irodalmi alkotás. Írója ugyanezen értelemben nem író. Ezt Ő is tudja és mondja is. Ő magát riporternek nevezi. Én mostanában magamban Sztalkernek hívnom.
De mi is ma az író? Miért is van ma az írás? Az írás feltétlenül pénzkereső foglalkozás-e? Vagy inkább esetleg létezésmód? Esetleg szer az életpraxis, a gondolatok mulandósága ellen? Rögzítés? Megörökítés? Vagy egyúttal valamiféle teremtés? Ma a gyorsuló képiség és az egyidejű jelenlét digitális világban egyre kevésbé tudom a választ.
Amiben biztos vagyok az, hogy az írás a gondolatok bármilyen fizikai módon történő szavakba, nyelvi egységekbe foglalása, rögzítése, lehetőséget teremtve másoknak az elolvasással történő, mindig új életre keltésre. Szerencsés esetben a szó az Igévé is válik.
Fiala könyve, olyan írott mű, ami valamiféle Útikönyv a szerző által bejárt szellemi köztérben való eligazodáshoz. Az Úthoz magunktól magunkig.
A Kuss! bemutatja, hogy az élet az elkülönülés kiteljesedése. A folyamat a születés előtti totális együttlététől a halál végső magányáig tart. Makacsul együtt lenni vágyunk. A boldogságot valamiért különféle társakkal keressük. De mégis csak akkor adatik meg pillanatokra, ha megtanuljuk szeretni az egyedüllétet.
Fiala kísérletei valamiféle közösség keresésről szólnak. A közösségtől reméli biztonságot. Nem a biztonságért önmagáért, hanem - nem találok jobb kifejezést - a szeretet melegéért küszködik. Ez az igény folyamatosan termeli a hiányérzetet és a tartalék képzés kényszerét. Mert a hiányfélelem egyszerre felhalmozás és megosztani vágyás. Ma már tudom, hogy az egyéni anyagi bizonytalanság természetes. A mindennapi tudat mégis ösztönösen kerülni próbálja. Pedig használnia kellene. A külső igényeknek megfelelni vágyás már csak következmény. A belső lényeg meg nem találásának következménye.
Hogy a Hiány engem már nem különösebben stresszel, azt a Keljfeljancsinak, Fialának is köszönhetem. Annak, hogy ha nem is mindig hangosan, de én is ki tudom mondani, hogy Kuss! Ami, csak elsőre tűnik agresszív kijelentésnek, valójában azonban a saját értékrend alapján dönteni tudás őszinte alapszava. Eszköz a lényeg és lényegtelen elválasztása képességének gyakorlására. És szólásszabadság élvezet is egyben.
Mit is jelent az őszinteség, ami a Kuss! leglényegesebb sajátossága? Az őszinteség kultúrafüggő, és mint ilyen, változó, történelmi fogalom. A könyvben bemutatott önmagunkkal szembeni végletes őszinteség felvállalása számomra is vállalható, egyetemes és örök erény.
A nyolcadik parancsolat, így szól: „Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!” A tiszta beszéd, mint az emberek közti kapcsolatok legfőbb eszköze, nagyon fontos. Nem élhetünk vissza vele és tudatosan nem használhatjuk mások kárára. De a szóval elkövethető legnagyobb bűn, mégis a nem igaz beszéd. Hiszen az igaz szó Istentől szabott kötelesség is. Bárki, bármi legyen is számunkra az Isten.
Mire felnövünk, megtanuljuk, hogy kendőzetlen igazmondás mennyire veszélyes. Elvárás például az, hogy az önkielégítést lehet csinálni, de beszélni róla nem lehet, főleg egy „felnőtt” férfinak. Pedig az látvány szex háttérrel természetes férfiúi feszültségcsökkentés. Olyan napi gyakorlat, amit nem megcélzottan, de szükségszerűen szül a mai változó és konfliktusterhes nő-férfi viszony.
A szerző egyszer azt mondta, „Csak azért nem kefélünk, hogy keféljünk.” Ez a mondata a célhoz kötöttség fontosságának hangsúlyozása. Naponta igazolódik, hogy a cselekvést magyarázhatja a cél, de sohasem szentesíti. A történések, cselekedetek megértése alapvető. A Kuss! Fiala életmotivációinak kendőzetlen leírása.
Fiala szereti a mindenértelmű bolhapiacokat. Én is szeretem, a bolhapiac nekem a vásárlóerő korlátlanság megélt élményét jelenti. Ahol a másoktól eltérő, marginális igény ritkaságát, árelőny jutalmazza. Ahol minden felkínált dolog elérhető. Ahol a hedonizmus „értékarányos” és nem bűn.
Másoktól különböző ínyencként, nem könnyű élő lelkiismeretnek lenni! A megfelelési vágy és a szeretnivalóság iránti igény a szellemi fogyasztásban is a tömegopportunizmus felé lök. De Fiala nem hagyja magát. Vállalja és használja a saját mércét! (A tévedés kockázatával!) És még mindig őszintén tud felháborodni, hogy ezzel törvényszerűen kisebbségben marad. Ezért szeretem!
Engem nem érdekelnek a sértett példaképek, sokkal jobban Fiala saját fejlődéstörténete. Ami, szerintem, a könyv valódi tárgya. Bár sokan főleg a példaképrombolást, bálványdöntögetést keresik benne. Lapról-lapra valami sajátos öngyónásnak lehetünk tanúi. Ahol a gyónó és gyóntató is maga a szerző. A többiek, akárkik is, csak mellékszereplők. A folyamatosan kerülgetett bálvány azonban, nem másokban testesül meg. Az nem más, mint saját potenciális nagyságunk kibontásának lehetősége.
Az egyszerűség a nagyság egyik kifejeződése. Az ember ötven felett rájön, hogy életét a lényeg köré kell minimalizálni. Fiala kétszer kettes cellában képzeli a minimalizált életet. Ő az anyagiakat jobban minimalizálná, mint a kapcsolatokat. Én is mindenben az egyszerűsítésre törekszem, meg arra, hogy többet tegyek az asztalra, mint amennyit elveszek.
Fiala az apában idealizált orvosszerep bűvöletében mondta egyszer, hogy „Az én hippokratészi eskümbe nem fér bele, hogy Jobbikosokat nem gyógyítok.” Az enyémbe se, ezért is hallgatom szívesen. A Kuss! bemutatja, hogy ezt is minden tevékenységében, mindig komolyan gondolja.
Hiába löki a kiirthatatlan megfelelési vágy és a szeretnivalóság iránti igény a konformizmus felé, Fiala nem hagyta és nem hagyja magát elcsábítani. A Keljfeljancsiban szereplő politikusok többször mondták, hogy „A politikus nem értelmiségi.” A mondat tartalmát értem. Mégis felháborít. És én ki is mondom! Az én értelmezésemben, aki egyszer értelmiségi lett, az ebből nem tud személyiségromlás nélkül kilépni. A dolog arra hasonlít, hogy aki hivatásos pap lett, az már nem lehetne hívő. Már csak az Egyházé lenne?! Nincs olyan intézmény, a politika sem az, ami felszámolná az igazsághoz való viszony fontosságát. Az ülésponttal változtatott álláspont egyszerűem bűn. Olyan bűn, amit az emberi gyarlóságból kovácsol az érdek.
A „humánpolitikai” jelző Fialánál az örök emberi értékek szerényen megfogalmazott képviselete. Nála, akinek a szerénység, nem a legjellemzőbb tulajdonsága, ez tudatos választás. A tartalom fontosabb, mint a hangzatos elnevezés. A Kuss!-ból az is megérthető, hogy a belső mérték egybeesése „Emberi Mértékkel” olyan gyermeki(?) adottság, ami egyszerre áldás és átok. Az emberek nem szeretik az érdekük elleni igazságot. És üldözik az azt kimondó Látókat. Fiala tudja ezt. Saját kárán tanulta meg. Így még értékesebb, amit naponta tesz. Egyszer azt mondta, „A politikai pártok visszaélnek az emberi gyarlósággal. De az emberi gyarlóság nem a politikai pártok miatt van.” És Ő tényleg következetesen harcol a gyarlóság ellen. A személyes pechje, aminek tudatában van, hogy a megnevezett gyarlóságot sok mindenki azonosítja magában. Sok példakép, intézmény, párt, miegyéb veszi magára. Sok olyan is akire Fiala nem is gondolt. A könyv arról is szól, hogy az igazsággal megbántottak gyakran nagyon veszélyesek. És a bosszújuk elkerülhetetlen.
Fontos vonatkozása a Kuss!-nak, a szerző küzdelme a kudarckerüléssel, ami a személyes cselekvés legnagyobb, belső gátja. Amit a pszichoanalízis sem tud önmagában kezelni. Személyes akaraterő is kell hozzá. Azt, hogy a kudarc éppen olyan eredmény, mint a siker, nem könnyű megtanulni. És ha megtanultuk is, ennek tudatában cselekedni, ha lehet, még nehezebb.
Fiala fél, de nem gyáva. Azt mondta egyik reggel, hogy „Aki nem tétlen, annak mindig korai a vég, a Halál.”. Mert valamiben a tudatosan létező Ember mindig benne van. Valami mindig hajtja, ha más nem a létezése kiváltotta ellenerő. Nem csoda azonban az sem, ha olykor „üresség érzése van”. Olyankor nem marad más, mint feltölteni magát magával. Anyag van bőven.
Felismerhető, hogy a biztonságkeresés napjainkban a hétköznapi élet talán legfontosabb mozgatórugója. Aki ettől a kényszertől meg akar szabadulni, a megnyerhető szabadsággal az anyagi bizonytalanságot is megkapja. Fiala képes magát, miután mindenét elvesztette, hajléktalannak látni, de arra nem képes, hogy az ettől való félelmében befogja a száját. Magam is szabadulni próbálok a mindennapok béklyóitól. Én is alkotni szeretnék, és abból megélni. Ebben segít az a tudat, hogy reggelenként szól a Keljfeljancsi és a Kuss! elolvasása is.
Én nem régen lettem ötvenöt. Nem keserít el, inkább lelkesít, hogy tudom, ahogy Fiala is, hogy „nem ez a Kuss! lesz a végső!” És tudom, még sok kuss kell ahhoz, hogy a dolgok azok legyenek amik és annak megfelelően nevezzük és értékeljük őket. Amíg Fiala ezt szolgálja, fogom hallgatni/”szeretni”, ha ez nem is mindig könnyű!
Napi Győző

Fialával, Fialáról

Ez a levélváltás nem jött volna létre, ha egymástól függetlenül mi ketten, az idegen és én nem mentünk volna el Fiala János új könyvének, a Kuss-nak közönségbemutatójára. Nem számítottam rá, ill. más Fiala-happeningekre visszaemlékezve, igenis kellett volna arra gondolnom, hogy ennyien lesznek. Választhattunk a Tiborral, hogy a termen kívül a lépcsőről hallgatjuk-e meg az interjút, vagy magunkat átvágva a tömegen valahol a pódium környékéről. Fialával szemben, egy ablakmélyedés mellett húzhattam meg magam úgy, hogy a mélyedésben félig ülő, félig álló férfi tanácsára a földre tettem a kabátomat helyspórolás végett. Mihelyst megtaláltam szűk helyemet egy fantasztikus kilátással, el is kezdődött a beszélgetés Szili Nóra és Fiala János között. Az ablakmélyedésben mellettem álló férfi, szinte előre találta ki Fiala válaszait, u.i. sokszor gyorsabban válaszolt a riporternő kérdéseire. Lehettek volna ezek a kommentárok zavaróak, a plusz hang idegesítő, mégsem éreztem ezt, annyira egyezett mind az, amit mondott a pár perccel később érkező Fiala-válaszokkal. Érdekes volt az interjú már önmagában is, ám ezekkel a hangalámondásokkal még izgalmasabb lett. Ennek az estnek a lenyomata áll össze a magam számára is hirtelen, váratlan levelezéssel Győzővel.

Kedves Győző!
Tegnap egymás mellett álltunk Fiala János könyvbemutatóján, melynek alkalmával Szili Nóra beszélgetett vele. Ön úgy hallgatta Fiala válaszait, hogy számtalanszor megelőzte a maga feltételezéseivel, amelyeket azok hallottak csupán, akik az Ön közvetlen közelében álltak, így én leginkább. Egyszerűen elvarázsolt, elképesztett, mennyire egy húron pendültek az Ön gondolatai, válaszai a pár másodperccel később a Fiala által megfogalmazottakéval. Hogy ennyire ismerné Fialát, világát, gondolkodásmódját, reakcióit, ez nekem fantasztikus volt. Magamban azt hittem, hogy hosszú évek Fiala-hallgatása, olvasása, megnyilvánulásainak személyes átélése nyomán én is eljutottam ide, de nem, messze nem, én még csak ráérzek a válaszokra, meg arra, hogy a válaszaiban nem csalódom. Így sem könnyű egy ennyire öntörvényű palival tartani a lépést, de legalábbis mérföldekre nem lemaradva. Az Ön rezonanciája viszont sokkal mélyebb szimbiózist mutatott nekem a tegnapi mintegy másfél órában. A napnak abban a szakában, amikor sokan fordulhattak vissza, vagy el sem indultak, tekintettel az estére, a hidegre, a sötétre, az á nem, minek a fáradságot. Nekem négy barátom nem jött el valami hasonló okok miatt. Akkor pedig igazán nem tudhatják, hogy milyen különleges nyilatkozóról, sajátságos hangulatról, megismételhetetlen estéről maradtak le. Hogy mindez létrejöjjön, ahhoz szükséges egy válaszolni, bizonyos fokig megnyílni kész Fiala, egy olyan kaliberű riporter, mint Szili Nóra, egy csillárokon is lógó közönség, amely egyszerre rezdül riporterrel és alanyával. Ki kell emelnem és szívesen teszem, hogy Szili Nóra méltó társa volt az örökké igényes, kiszámíthatatlan, szellemi eszmefuttatásokkal túlzsúfolt Fialának. Szili jónak tartott, Fiala által is megengedett (elfogadott) kérdéseit, Fiala mintegy kinyitotta, válaszában az egyik asszociáról ugrott a másikra, hogy többszörös kitérőnek látszó kanyar után bravúrosan térjen vissza az eredeti kérdésre és a tényszerű válaszra. Nem is tudom, hogy tudja-e ezt valaki, ezt a dupla, tripla, quatro-stb-kanyart a gondolkodásban, a nyakatekert gazdagságot a fogalmazásban a Fialán kívül? Többek között ezért hallgatom, mindez nem is elég, ezért megyek el estjeire, mennék el akár az Évértékelőjére, ahol neki mindig is egy kicsit kisebb szerep jutott.

Bírom Fialát úgy, ahogy van, az összes úgymond hülyeségével, akkor is, amikor l'art pour l'art kiabálok a rádióval, mert betelefonálni nem, vagy csak nagyon ritkán merek.
Nem is tudom, miért írtam meg ezt Önnek, a számomra ismeretlennek, mely tény csalóka lehet, amikor ott vagyunk egy mindkettőnket érdeklő, lebilincselő, megérintő happeningen. Ki szerettem volna fejezni, hogy mennyire nagyra értékeltem tegnapi együtt-dobbanását Fialával. A nekem adott névjegykártyája ezt lehetővé tette. Ahogy azt is, hogy megkérjem arra, hogy küldjön számomra fényképeket az ott készítettekből, amelyeket ezúton előre is megköszönök.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Szegő Anna

Kedves Anna,
most csak képeket küldök.
(Sajnos nem túl élesek!)
Még jelentkezek részletesebben. :-)
Napi Győző

Kedves Győző!
Hálásan köszönöm a fényképeket, melyek élvezhetőek.
Ha megengedi, beleteszem valamelyiküket (esetleg kettőt is) az Önnek írt levelemmel együtt a blogomba. Az Ön majdani válasza is helyet kaphatna - engedélyével - a blogban, az Araratban, mintegy egymással felelgetve, egymásra válaszolva, egy apró levélváltás erejéig. Örülnék, ha félig ismeretlenül viszonylag gyorsan, még az esemény kályhamelegében válaszolna.
Köszönöm szépen közreműködését.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Szegő Anna

Kedves Anna,
én, levelezésünkből is láthatóan, bagoly vagyok.
Most csak annyit, hogy használja a képeket nyugodtan.
Este még jelentkezek!
Napi Győző :-)

Még valami.
A Kuss!ról írtam egy reflexiót, amit Fiala fel is olvasott egyik reggel. (Igaz, erre emlékszem.) Annak egy kicsit stilizált változatát mellékelem szíves felhasználásra. (A következő bejegyzésben lesz majd olvasható.)
(A blogolásra nekem mostanában nincs időm, inkább csak úgy írok!)
Napi Győző

Dean Brisbane-ből - White card és a többi

WHITE CARD
A Fehér kártya egy igazolvány arról, hogy munkavédelmi oktatáson vettél részt. Aki Ausztráliában szeretne építkezéseken dolgozni, annak szüksége van erre a kártyára. Tudomásom szerint eddig Kék kártya volt, valamiért meg változtatták. Megszerzése nagyon egyszerű. A neten beírod, hogy fehér kártya.au.com több oldal megjelenik és már kezdhető is. Fontos, hogy angolul olvasni tudni kell. Elég hosszú (kb. 1 óra) mire az egészet elolvassa az ember és minden téma után kérdésekre kell válaszolni. A rendszer addig nem enged tovább, míg nem pontos a válasz. Szerencsémre elég gyorsan ment, viszont a végén van egy összefoglaló, ott egy picit elakadtam nem vettem észre, hogy hibásan írtam (spelling!!!), de sikerült. A következő oldal a legrosszabb a fizetés. 60 dollár, persze minden adatodat elkérnek. A mikor befejeztem, azt hittem, hogy sikerült. Rögtön kaptam egy emailt a regisztrációról, viszont küldtek egy adat lapot is, amit egy tanúval alá kellett íratni, igazolásképpen, hogy én végig csináltam egyedül a tesztet. Emellett be kell küldeni egy fényképes igazolványt közjegyzővel hitelesítve a meg adott címre. Na basszus, gondoltam……
Még a tanú nem gond, beírtam a Laci haveromat (egyeztetés után) a KÖZJEGYZŐ, az nagyobb gond…. hol???menyiért??? A suliban megkérdeztem, mondták hogy régen volt az iskolának, de már nincs. Interneten kerestem egyet a közelben, ajánlották is. Magamba gondoltam,másnapra halasztom, inkább elindultam a postára. Útközben megpillantottam egy nagy irodát, gondoltam megkérdezem, hátha tudnak segíteni. Különben úgy hívják az irodát, hogy JP ( Justice of the Peace) Kedves, idős hölgy a pultnál elmondtam a problémámat. Megnézte a papíromat, kért egy képes igazolványt. A magyar nem jó, mert nem tudja elolvasni, az ausztrál iskolai nem jó, mert nem hivatalos, útlevél meg persze nincs nálam. Viszont van Swaziland jogosítványom, ami angol. Meg felelt neki, és táskájából kivette a papírjait, úgy látszik hogy semmi köze az irodához ez egy teljesen külön vállalkozás. Aláírta, lepecsételte, mire én megkérdeztem: mennyivel tartozom? A válasz: INGYEN. Kicsit értetlenül fogadtam, így még egyszer megkérdeztem, mire ő újra, mosolyogva közölte: INGYEN. Hogyan tud ez ilyen zökkenőmentesen és ingyen bonyolódni itt? Vagy csak szerencsés voltam?
IELTS VIZSGA
Az első nagy lépés a letelepedéshez, az IELTS vizsga. Ez egy nemzetközi szintfelmérő vizsga. A szintek 1-től 9-ig vannak. Minden egyetem,iskola és vízum meg adja a követelményét, nekem az 5 szint kellett mindenből. Az IELTS két változata az Academic és a General. Az Academic sokkal nehezebb de két közös van a (listening) hallgatás és a (speaking) beszéd. A többi, az olvasás és írás az különböző. Magyarországon már elkezdtem járni egy felkészítőre (Tanulj Angolul!) ahol egy nagyon kedves és angolul kitűnően beszélő tanárnő tanított, csak ajánlani tudom mindenkinek. Viszont ahogy változtak a dolgok, kiderült, hogy nem otthon teszem le, így otthon nem folytattam tovább. A véleményem az, szerintem semmivel sem jobb itt, mint otthon. Hallottam, hogy könnyebb, szerintem minden teszt más és más. Itt is, ha két, három alkalommal próbálkozol, előfordul, hogy egyik könnyebb, mint a másik. Szóval, az én esetem: kijöttem Ausztráliába egy 2 hónapos IELTS felkészítőre (esti iskola). Szinte minden nap teszteket töltünk ki a régebbi tesztekből. A végén úgy döntöttem, hogy meg próbálom.
Első lépés: A neten regisztráltam és befizettem a (nem kevés) díjat (talán otthon olcsóbb) itt 320 AUD. OTP kártyámat elfogadta a rendszer és pár nap múlva emailben és smsben is értesítettek, hogy regisztráltak. Külön napon volt a beszélgetés, a többi meg egyszerre. Van, aki azt mondja, hogy sokkal jobb egy napon túl lenni rajta, más meg úgy van vele, hogy könnyebb, ha nem egy napon van az egész. Nekem pénteken volt a (speaking) beszéd. Nekem a vizsga sosem ment egyszerűen, előző nap már alig aludtam. 11:20-ra kaptam időpontot, pont a házassági évfordulónkra. (Reggel Judit és Martina készültek egy meglepetéssel, amit csak a közeli haveroknak mutatok meg. (Neked elment az eszed?.... Judit) Mondanom se kell hogy anya a képeivel a PLAYBOY-ba bekerülhetne… Még egyszer köszönöm…)
Vissza a tesztre: Persze én már 10-re ott voltam, mert nem tudtam hova kell menni, de nem akartam elkésni. Kicsit ültem a közeli parkban és hajrá. A hölgy el kérte tőlem mindenemet, a zsebeimet ki kellett üríteni, majd elkérte az útlevelemet. Készült rólam egy kép, utána ujjlenyomatot vettek. Na itt már idegileg és lelkileg is kész voltam. Egy kis szobában vártam, amíg a vizsgáztató eljött értem. Egy idősebb tanárnő bekísért egy kis helyiségbe, majd egy diktafont be kapcsolt és el indult a vizsga. Első lépés bemutatkozás, majd egy csomó kérdés mindenről …. Aztán jött a buktató kérdés: Milyen munkát szeretnél végezni legszívesebben? egy perc felkészülés, papír. Dinike mi szeretne lenni? PILÓTA !!!! Akkor és ott úgy gondoltam, az a legjobb. Alig bírtam egy percig beszélni róla!!!!! Miért nem szakács? Vagy búvár? Vagy kertész? Ezer más munka van, amiről el tudok regélni órákig is, nem! És PILÓTA… Már rögtön gondoltam, hogy ez nem lesz túl jó eredmény. Másnap reggel 8-ra egy szállodában kellett lennem, ahol ismét csak ceruza, toll és víz lehetett nálam. A teremben kb. 200 ember és mindenkit egyenként valaki bekísért. Az asztalon felcímkézve az adataim, leültettek és vártam. Megkezdődött a vizsga. Listening , reading majd wrighting. Már ott éreztem, hogy nem úgy sikerült, ahogy gondoltam. Két hét után kaptam meg az eredményt remegő kézzel bontottam a borítékot, de örömmel láttam az eredményeket. Sajnos nem túl jók, az olvasás csak 5 lett, az írás (ami nekem a leggyengébb) az 6, hallgatás szintén 6. (Itt tudni kell, hogy mivel nekem a spelling nagyon nehezen megy, a Listeningbe ha rosszul van írva a válasz, elvész a pont) A beszéd pedig 8,5 lett. (pilóta…) (nagyon büszke vagyok Rád... Judit)
AUTÓMOSÓ
Nagy változás nem történt, talán kicsit jobb lett. Egyik nap a főnök bejelentette, hogy eladták a mosót…. Egy Indiai fickó vette meg, tudni kell hogy a kollegák 95% indiai…. Egy reggelmegjelent egy morcos, kb. az én koromban lévő (vén J) fickó. Egész nap csak figyelt minket, és a nap végére bemutatkozott mindenkinek külön, külön. Pár szót beszéltem vele, kellemesen csalódtam. Nagyon szimpatikus volt. Második nap már külön odajött és mondta, hogy bármi gondom van, csak szóljak, mert Ő is tanulóként érkezett az országba és tudja, hogy nagyon nehéz a kezdet. Tartott egy kis ismerkedési estet és mindenkit meghívott a munka után sörre és pizzára. Ott nagyon sokat beszélgettem vele, sokat megtudtam róla. Nagyon gazdag családból származik és sokat utazott a világban, míg itt kötött ki. Volt úgy, hogy zárás után külön megkért, hogy maradjak segíteni neki pár dolgot felfúrni, és hallotta, hogy értek a villanyszereléshez, így kicseréltem pár lámpát is. Ahogy végeztünk még egy pofa sör és beszélgetés, érdeklődött mi a tervem a jövőben, én meg persze mondtam, hogy a családot kijuttatni minél előbb. Ígérte, ha tud, mindenképpen segít, a lányom pedig már jöhet is a büfébe, hétvégente J . Nagyon nem élem bele magam, annak örülök, hogy meg marad a munkahelyem. Különben itt mindig van felvétel, mert jönnek és mennek a srácok, van aki nem bírja ki, van aki jobbat talál. Sajnos nekem ez jelenleg a legjobb, mert pl. az angol vizsgánál nem minden munkahely engedi el az alkalmazottat ilyen könnyen…
KIRÁNDULÁSOK
Próbálunk egy-két hetente elmenni valamerre. Laci haverom december 20-án utazik haza Magyarországra és szeretne sok helyre eljutni addig. Természetesen a szokásos grillezések folytatódnak, vagy náluk a teraszon, vagy valamelyik parkban. Lehet, hogy már írtam, de az alkohol fogyasztása tilos nyilvános helyeken, csak a grillezés közben vagy utána engedélyezett, látszania kell hogy megtörtént a grillezés is. Nem lehet csak a grill mellé leülni és iszogatni (sajnos). Egyik este a parkban sütögettünk és kb. 10 óra körül megjelentek a rendőrök, végig világították a parkot, körbenéztek, nagyon kedvesen, udvariasan igazoltattak. Mondtuk, hogy tanulók vagyunk és Ők tájékoztattak arról, hogy mi a jogszabály.
Szóval kirándulás…(Stradebrokeisland) gyönyörű hely, a régi főnököm ajánlotta, egy vasárnap útra is keltünk. Kb. egy óra vonattal, majd az állomásról busz visz a komphoz. A komp 25 perc alatt a szigetre ér, ahol már vár egy másik menetrendszerinti busz, ami körbe megy és több helyen megáll. A View Pont megállóhelyen álltunk meg. Gyönyörű kilátás tárult elénk és itt láttam az első szabadon ugráló kengurut is. Nem volt félénk, kb. 5 méterre megközelítettem, egyszer csak, mintha kilőtték volna el ugrált.
A parton kellemeset napoztunk, fürödtünk néha felmentünk a büfékhez hideg sörért. Ami nagyon tetszik, hogy az árak nem nagyon változnak attól,hogy a tengerpart közvetlen közelében vagy esetleg a város eldugott utcájában vagy. A nevesebb éttermekben persze más. Nagyon kellemes nap volt. Másnap a főnököm kérdezte, hogy milyen volt? Áradozva mesélem, hogy nagyon szép, erre viccesen megemlíti, hogy egy kis dolgot elfelejtett mondani, hogy a környéken itt van a legtöbb cápatámadás... HURRÁ!!!!
Következő nagy kirándulás pedig a Coolangatta-i volt. Itt picit elájultam hogy milyen szép és nyugodt kis hely. A partja gyönyörű és eszméletlen nagyok a hullámok. Szintén fürödtünk és pihentünk, egy kicsit körülnéztünk majd délután a Gold Coaston keresztül felmentünk a Q1-re, ami a legmagasabb épület. (Igaz mellette épül egy másik is, de az nem lesz magasabb) Mesélte a liftkezelő, hogy a Q1 78 emeletes, míg a másik csak 77 lesz. Szóval a kilátó a 77. emeleten van. Hááááát káprázatos volt… A lift 42 másodperc alatt ér fel a 77. emeletre (230 m) a dobhártyám majd beszakadt. http://www.skypoint.com.au
A szállásom még mindig tetszik, bár a szoba kezd túl melegedni, de hála istennek van egy nagy terasz, ahova esténként kiülök netezni. A lakók már nagyon készülnek a karácsonyi hazautazásra, egy kicsit nehéz belegondolni, hogy már jön a karácsony. Az utcákon megjelentek a díszek, sok helyen már karácsonyi zene szól. Itt a csapat jó 10 után már nagy a csend, viszont mellettem egy indiai fickó lakik, aki imádja a filmeket, így mindig filmet néz a szobájában. Nincs is ezzel gond, de a házi mozi….. Sokáig bírtam de egyik szerda éjfélig vártam, hogy csak lehalkítja, elvégre hétköznap van, de nem. Nehezemre esett, de bekopogtam és megkértem, hogy csak egy kicsit….. Azóta lelki furdalásom van, mert már nem is hallgatja. Nem mintha baj lenne, de szerintem túl morcos voltam J .
Kaptam egy lehetőséget egy magyar házaspártól - ahol Laci barátom lakik - hogy ha elmegy, költözzek oda. Ami tetszik: olcsóbb a bérleti díj, és saját fürdőszobám lenne, az udvaron pedig medence. Ami hiányozna: itt mindig jó a hangulat, mindig valaki főz vagy csak beszélget… viszonylag ritkán cserélődik a csapat. Ott viszont egy csendes házaspár, aki már 10 órakor alszik!!!
Sokáig gondolkodtam, de a saját fürdő csábított, így elfogadtam és bejelentettem hogy költözök. Nem telt el sok idő és már kaptam egy telefont hogy már van aki a helyemre beköltözik, ettől egy kicsit elbizonytalanodtam... December 20-án reggel kikísérjük a Lacit és utána én máris pakolok. Sajnos a szoba üres szóval bútort kell vennem. Most legalább már, ha költözök, nem elég csak átgurítani a bőröndömet hanem már költöztető cég kell J. A bútor vásárlás nem olyan nagy gond egy ágy kb. 70-80 AUD, íróasztal is e körül. Mindenképpen jó ágyat szeretnék venni, mert ha összejön, akkor jó lesz valamelyik gyereknek.
Az iskolában elindult a kurzus (business). Az osztályban ismét vegyes felvágott a társaság: indiai,brazil,kolumbiai,német,török és én. Sajnos itt én vagyok a legidősebb,az átlag 25 éves. A tanárnő kedves és fiatal kb. 30-35 lehet. Nagyon kedvesen fogadtak. Mindig az aktuális témáról kell vizsgát tenni. Az órán nincs papír meg toll, csak mindenkinek a saját laptop ha nincs, adnak. A leckét is ezen írjuk, és egy websitera kell feltölteni. Sokkal nehezebb, mint a nyelvtanfolyam volt, sokat kell írni és az én pötyögésemmel nem megy valami gyorsan. A házi feladatok határidősek, késve már nem lehet feltölteni, zárják a feltöltési lehetőséget. Az első nap kellemes hírt kaptunk, a két és fél napból csak kettő lesz megtartva, a fél napra pedig csak annak kell bemennie, aki elvan maradva, vagy segítségre szorul. Így csak szerdán és csütörtökön 8.30-15.00-ig kell benn lennem, ebben 2x fél óra szünet és 1 óra ebédidő van.
Tudósítás: Dean Brisbane-ből

Borgőzösen

Azt hiszem, nekem ebben az életben már nem áll össze a borkóstolás tudománya. Boros, jó borok társaságában annyi a szerepem, hogy ott ülök közöttük, nézek ki a fejemből, csöndben vagyok és figyelem, miről beszélnek a nagyok. A bortermelő tudja, melyik bornak kell jönnie melyik után, hogy a legvégén meg legyen a legjobb bornak járó katarzis. Emlékszem, amikor majd’ egy évvel ezelőtt Szőke Mátyás Pincéjében is élő díszletként, csöndes statisztaként kóstolgattam a bortermelő előzetesen eltervezett sorrendben kínált borait. Próbáltam bele érezni a szőlőfajtát, az illatot, a testességet, a könnyűséget a boronkénti pár kortyba, valljuk be, hasztalanul. Az esemény mégis élmény számba ment. Jottányit sem fejlődtem azóta. Az sem változott, hogy mindenkor szívesen biztosítom a helyszínt egy borkóstolóval felérő baráti találkozóhoz. Előkészülök, megfőzöm a vacsorát, süteményt is sütök, megterítek hat-hét emberre, aztán jöjjön, aminek jönnie kell: vacsora változatos borokkal.
Nem is mindenfélét ittam össze, hanem olyan borokat, amelyek egy baráti házaspár pincészetéből származnak. Jó, jó volt köztük olyan, amely saját bevallásuk szerint sem sikeredett valami jól. Ilyenkor a bor kóstolása már az üveg legelején véget ér. A vacsorához hozott borok közé került pezsgő bor még ennél is rövidebb életű volt, a mosogatóban lelte elfolyását.
Eltévedtem, csupa nagy tudású borismerő közé keveredtem. Fogják a kezükben a poharat, nem is fogják, inkább légiesen tartják, benne a csillogó, mély vörös nedűvel, amely mint kiderült tud opálos, tükrös, fényesen átlátszó, matt lenni. Az illatot a pohár lassú körkörös mozgatásával nyerik ki, amelynek – bevallásuk szerint - passzolnia kell a bor színéhez, a szőlőfajtákhoz, az évjárathoz, annyi mindenhez. Például amikor különösen hideg és sok esős a nyár, a szőlőszemek jó része az időjárás áldozata lesz, a maradék kevésből lesz a bor szinte a semmiből előteremtve, vagy éppenséggel a túlságosan tűző napsütéssel kell az érlelődő szemeknek megbirkózniuk a kellő édességi fokért. A pohárban a bor ringó mozgásának lassultával hörpintenek a tudorok a borból, fél nyeletnyit meggörgetik a szájukban szájpadlásukhoz nyomva, közben csücsörítve, lenyelve, utána szakvéleményezve. Míg nekem minden bor közel egyforma – és erre nem vagyok büszke, mint puszta tényt állapítom meg -, addig a borokban sokkal jobban elmélyedt társaim a vacsorában, társaim a borozgatásban számomra kínainak hangzó, mégis szakszerű értékelését adják a boroknak. Élmény egy ilyen együttlét. A vacsora előjátékként és észrevétlenül úszik be a vendégek gyomrába. Vitathatatlanul a boré az első, a második és a hetedik felvonás is. Az asztalon helyet foglaló borkorcsolyák csupán bágyadt, olykor hasznos díszletek a méz színű, vörös fényű nedűk mellett.
Kicsit sokat ihattam. Gondoltam, itthon vagyok, nagyobb baj nem érhet. Ehhez képest hajnali egy órára keresnem kellett az egyenest, olyan jól esett a girbegurba járás azon a két-három méteren, ami vendéglátóként a konyhám rám eső részében nekem megadatott. Reménykedtem, hogy nem veszik rajtam észre bizonytalankodásom, melyen a nyitott konyhaablakon beáradó kinti hideg levegő sem javított. Éjszaka háromkor úgy kerültem ágyba, hogy igazából nem is tudom hogyan. Arra viszont emlékszem, hogy az edények, poharak mosatlanul lettek hátra hagyva az asztalon, valós tájképként egy csata után, ami általában nem szokásom.

András elment

Kedves Mari!
Ma kaptam a hírt, hogy András szombaton ment el. Nem egy pillanatra, hogy utána dolga végeztével visszajöjjön. Örökre, mondják ilyenkor. Nagyon sajnálom, el sem tudom mondani, mennyire. Nem ismertem olyan közelről, de annyira igen, hogy kollegiális, később személyes ismeretségünk nyomán az átlagnál jóval közelebb állónak érezzem magamhoz. Mélységesen fájlalom, hogy nincs közöttünk. Szakmájának és a zenének kiváló ismerője volt. A legutóbbi időben leginkább a Műegyetem Zenekar koncertjein találkoztunk. Pontosan olyan méltósággal, komolysággal, eleganciával ült a zenekar kellős közepén a fúvósok között belépésére, rövidebb-hosszabb futamaira várva, mint amilyen alapossággal, komolysággal vett részt a mélyfúró tömlők konstrukciójának kalkulálásában, pontos specifikációjának kialakításában. Kellemesen társalgó, széles látókörű embert ismertem meg benne, ez volt legalábbis a benyomásom kevéske találkozásaink, beszélgetéseink alkalmával. Kettőtöket látva, megélve nagyon is hozzád illő embernek találtam Andrást. Hiányozni fog oldaladról fizikailag, ám tudjuk jól, hogy az Andráshoz fogható ember sosem megy el örökre, mindig ott marad bennünk, gondolatainkban, érzéseinkben, személyiségével újra és újra felötlik előttünk, szavaival, mondanivalójával, hangjával, amit rendre hallani vélünk.
Fájdalmadban osztozom.
Szeretettel üdvözöl:
Szegő Panni

A Kőkapuban

Egy hete még csak terveztem, hogy kimegyek Vácra az Imivel. Valahogy semmi kétségem nem volt, hogy ott leszünk. Ha a ContiTech hív, akkor nincs mese. Nem bebeszélés ez és nem is kényszer. Természetesen működő igény és elvárás, mely a legszerencsésebben ebben a konstellációban talál egymásra. Nem számít a közel negyven kilométer és a sötétség, amelyben indulunk, megérkezünk és majd valamikor visszaérkezünk. Nem érdekesek ezek a földi dolgok, látszat-akadályok. Régen volt, talán ilyen összejövetel sohasem volt, amely az időn így átívelve egészen a kezdetektől fogta volna össze a váci ContiTech-eseket egy helyen, egy időben, egy társaságba. Így fordulhatott elő, hogy találkozhattam a Máriával. Alig estünk be jókora késéssel, a váci humánpolitika, Szilvi mutatott be neki. Mikor leesett, és este nyolc lévén dicséretesen gyorsan esett le, kivel is állok szemben, meglepődtem, s rögtön utána végtelenül megörültem.
- Ja, Te vagy az a Mária. A Te idődben élte ez a cég a fénykorát. Nekem talán ennek az időnek a legeslegvégét sikerült elcsípnem. Onnan már lefele tartott a pálya. Nagyon sok jót hallottam Rólad a Szilvitől, Imitől egyaránt és nem egyszer.
Vaknak kellett volna lettem, csak akkor nem vettem volna észre, hogy mennyire felragyogott Mária, a váci ContiTech első, mára legendás igazgatónőjének az arca.
- Különösen jó ezt egy ismeretlentől hallani, köszönöm.
Azt hiszem, mindenkivel beszéltem, akivel szerettem volna, vagy mert elterveztem, vagy mert megláttam és éles fájdalommal nyilallt belém akár csak egy rövid beszélgetés igénye. Sokakkal nem beszéltem, oda köszöntem csupán, szemünk összevillant a távoli felismerésre.
Nagyon sokan voltak a még többől, akik jelentkeztek, s jelenlétüket ígérték. Nem volt kétség, legalább ötvenen nagyon fontosnak tartották, hogy itt legyenek. A nagyterem maga volt egy megbolydult, mozgó, alakzatát változtató méhkas állandósulni látszó morajlással. Valaki mindig beszélgetett valakivel, többen mulattak ősrégi történeteken, itt, ott, amott egymás üdvözlése zajlott, nevetés csattant, ölelés ölelést követett, koccintás hangja csendült, tányéron húst szeleteltek, s tettek körettel, savanyúsággal szájba, nem volt olyan, hogy ne történt volna valami. Nem is tudnám megmondani, éppen s mikor ki - Szilvi, Mária, Piros, Zsuzsa, Moni, Mariann, Annamária, Kati, Judit, József, Péter, Imi, Sanyi, Árpi, András, István, Csabi, Tomi, Tamás, Ati, Csaba, Barna (elnézést mindazoktól, kik ott voltak, de nem lettek felsorolva) -, és mit csinált, az egész este egy nagy emberi barátság, jókedv, kedvesség, jó hangulat kohójában készült, alakult.
Egy mérföldkő cég, egy olyan cég tud csak így viselkedni, amelynél már eszedet sem tudod, milyen régóta nem vagy ott, ám puszta létezésével bőröd alá kúszott, az ott töltött idővel, az annak idején megismert emberekkel, kollégákkal, munkával máig, örökké meghatározó és megkerülhetetlen.
Nézd, évek, évtized, évtizedek távlatából megszólal, hív egy ilyen estére és ott vagy.
Mert nem kérdés.
Sosem lesz az.
(Köszönöm Szilvinek, mindnyájatoknak.)

2011.11.11.

Azt mondják, szerencsés nap. Nem éreztem semmit. Ki sem mentem a lakásból, nyitott ablakon keresztül bámultam a napfényt, örültem neki. Megfordult a fejemben, hogy kint kellene lennem, napsütötte helyre kellene állnom ahhoz, hogy érezzem a nap erejét azon a napon, amelyen a dátumban kis kivétellel minden egyes. Szerencsét hoz, állítják. Nem tudom, lehet. Ezt gondolhatta a Miklós is, aki ezen a napon adta tudtul nem a tizenegyedik, hanem az ötödik unokájának megszületését. Ez a két páratlan szám - 11 és 5 - biztos kivételes boldogságot hordoz. Kívántam gyereknek, szülőknek, nagyszülőknek egészséget, boldogságot. Mindig ezt szoktam kívánni. Nem nagyon variálom, végső soron ezt tekintem a legfontosabbnak, amikor valakinek gratulálok vagy felköszöntök. A Szilvi is ugyanezt gondolhatta erről a varázslatos napról, amikor erre hirdette meg Vácott a ContiTech-es munkahelyi találkozót. Szerencsés lesz és emlékezetes. Már majdnem egy órája megy és legalább két órája fog zajlani, mire kiérünk egy volt kollégámmal, az Imivel.
Folytatom...

"Mennyit nyom az épülete, Foster úr?"

Nem tudom, mi ütött belém, hogy egy eseménydús nap után, amikor a lehető leghamarabb ágyba kellett volna kerülnöm, este és még később este a német csatornákon szörföztem. Megnéztem egy film ismétlését, amely akkor és most is tetszett. Utána azonban még mindig nem volt kedvem aludni menni, így ott ragadtam a TV előtt, és úgy viselkedtem, mint egy valódi coach-potato, így hívja az amerikai zsargon ui. azt a bizonytalankodót, aki nem tudja, mit is akar, az egyik műsorról röppen a másikra. Nem tudtam aludni talán a kávétól, amelyet a Marikától kaptam Hartán, hogy el ne aludjam a visszaúton. Az első kilómétereken pedig úgy éreztem, hogy a környező világ egy nagy búra, nem határtalan, amolyan ember szabású, és rám borul, a szempillám egyre nehezedik, mindjárt lecsukódik, a kávé hatása csak fél óra múltán éreztette a hatását, de akkortól fogva olyannyira, hogy eszembe sem jutott szokásos korai időben lefeküdnöm. Az egyik csatornán a németek sztár riporterének, Thomas Gottschalnak a havonta- két havonta sugárzott "Wetten, dass/Fogadjunk, hogy" műsorába botlottam. Ez egy olyan ügyességi műsor, amelyben civilek fogadnak valamilyen extra produkciójukra egy-egy meghívott híres német vagy külföldi személyiséggel, akivel a műsorvezető közben röpke riportot csinál, hogy véghezviszik amit vállaltak. Nem sokáig ragadtam ott, hiába ült a meghívott prominens személyiségek között Justin Timberlake. Katt, átkapcsoltam. A 3Sat műsorán éppen akkor kezdődött egy érdekes című film Wie viel wiegt Ihr Gebäude, Mr. Foster?/Mennyit nyom az épülete, Foster úr? Először azt hittem, hogy egy művészfilm lett erre a figyelmet keltő címre elkeresztelve. Miközben nézni kezdtem derült ki, hogy egy dokumentum film az angol Norman Foster építészről. Megnéztem néhány épületét, meghallgattam a narrátor alámondását, egy-két kolléga, maga Norman Foster rövid kommentárjait, aztán megint katt, tovább léptem egy másik műsorra. Nem tudom már, melyik csatornán a Ladys' Night ment, a Hölgyek Éjszakája, abban is a legjobbakból egy válogatás. A Stand-up Comedy műfajában a német nők is jeleskednek, egy sajátságos humort, tartalmat, megjelenést, színfoltot képviselve. Van, akit már régebbi adásból ismertem, sőt az itt bemutatott számát is láttam. Mindez nem zavart meg abban, hogy egy jót szórakozzam. Pár perc után katt, és visszaléptem Foster úrhoz. Nem tudom, mi vonzott vissza. Éppen a felújított Reichstagot a kupolájával mutatták, miközben az építész azt mesélte, hogy a külső falakon direkt hagyták meg a felszabaduláskor az orosz katonák által a falakra írt - nem mindig irodalmi stílust képviselő - megjegyzéseit. Szerinte így szervesül az új a múlttal egy közös, harmónikus egységbe. Katt. Egy másik csatornán Kathrine Sass, kelet-német illetőségű színésznő mesél az első nyugat-berlini Bernilánéról, amelyre annak idején még az "átkosban" az egyik filmje kapcsán hívták meg. Furcsa volt neki, hogy este ki van világítva a város és milyen élénk éjszakai élet folyik benne. Megint katt, vissza az építészhez, akitől azt kérdezte a dokumentum film, hogy mennyit is nyom az épülete. Mágnesként keveredtem vissza a 3Sat-ra. Magamat sem értettem. Nem szoktam ilyen jellegű filmeket nézni, de ez a Fosteres most valamiért lekötött. Az utolsó húsz percre ott ragadtam. Mutatták a Kínában megépült repülőterét, amely egy földre szállt sárkányra emlékeztetett, sok-sok fa, fém, hatalmas üveg ablakok alkalmazásával igyekezett minél természet közelibbet, világos és úgy hatalmas épületet létre hozni, hogy benne az ember nem érzi magát elveszettnek, könnyű a tájékozódás, barátságos érzet a bennlét. Norman Foster mesélt egy olyan városról, amelyet 90 ezer lakosra tervez és teljességgel környezetbarát lesz. A film végén megtudhattuk, hogyan győzte le a végzetesnek gondolt rákot, miközben konokul vett részt símaratonokon és hogyan élt túl egy infarktust.
Megkapott a film, magával ragadott, az ide-odahányódásokat követően csak kikötöttem, aznap késő estére révbe értem. Talán szavakkal ki sem tudom fejezni, hogy a közvetített érték, egy tartalmas élet, a pillanatokra felvillantott építészeti művek mennyire lenyűgöztek. Mindezt szerettem volna ezzel a kis írással hírül adni, kedvet csinálni Norman Foster és alkotásainak megismeréséhez. Ehhez nyújthat plusz segítséget az alábbi német nyelvű interjú, amely a róla készült dokumentum film kapcsán készült.

Norman Foster - Interview

Nicht nur architektonisch hoch hinaus: Sir Norman Foster (Filmstill / Copyright: Valentin Alvarez)

"GEBÄUDE SIND WIE KINDER. ES IST GEFÄHRLICH, LIEBLINGE ZU HABEN."

Ob die Kuppel des Reichstags

oder der "Gherkin"-Turm in London, Sir Norman Foster steckt hinter den bedeutensten Architekturen der Welt. Seine Gebäude sind Meisterleistungen, seine Motti lauten "Funktionalität", "Beständigkeit" und "Anmut". Anlässlich des Dokumentarfilms "Wie viel wiegt Ihr Bauwerk, Mr. Foster?" (3Sat, 5. November, 22 Uhr) sprach art mit dem Architekten über Vorbilder, neue Perspektiven und architektonische Nachhaltigkeit.

(MANUEL MEYER, MADRID)

Seine Gebäude sind spektakulär, weltbekannt und stets Superlative. Er baute die Reichstagskuppel, den Hearst Tower in New York, den Swiss-Re-Büroturm und die Millennium-Brücke in London, das Millau-Viadukt, Frankreichs größte Brücke, und den Flughafen von Peking, der für eine kurze Zeit der größte Flughafen der Welt war. Pritzker-Preisträger Lord Norman Foster gehört heute zu den weltweit renommiertesten Architekten überhaupt. 

Der Dokumentarfilm "Wie viel wiegt Ihr Gebäude, Mr. Foster?" (Erstausstrahlung auf 3Sat, 5. November, 22 Uhr) erzählt mit atemberaubenden Bildern nicht nur von Fosters Werken und seinem Verständnis von Architektur, sondern stellt auch den Menschen dar, der den Krebs überlebte und sich aus einer armen Arbeiterfamilie in England zum Guru der Architektur emporgearbeitet hat.

Sir Foster, der Dokumentarfilm gibt uns tiefe Einblicke in Ihre Arbeit und Ihr Leben. Was hat er Ihnen gebracht?

Es war sehr interessant zu sehen, wie das Film-Team Architektur ganz anders betrachtet als wir Architekten. Sie brachten buchstäblich eine neue Perspektive zum Tragen. Persönlich bot mir der Film auch eine Pause zum In-mich-gehen, insbesondere die Rückkehr zu den Wurzeln, zu meinen Eltern.

Sie sollen angeblich keine große Lust verspürt haben, diesen Film überhaupt zu drehen. Warum nicht?

Ja, am Anfang war ich widerwillig. Aber dann hat man mich überzeugt, und ich bin sehr zufrieden mit dem Ergebnis.

Das kann ich mir vorstellen. Im Film wird ausschließlich über Ihre Erfolge gesprochen.

Ich glaube nicht, dass der Film nur vom Erfolg handelt. Jeder, der sich einer Art von kreativem Unternehmen widmet, hat Projekte, die gut gehen und andere, die problematischer sind. Sogar wenn man erfolgreich ist, gibt es immer Dinge, die man gerne noch einmal angehen möchte, um sie besser zu machen.

Welches Gebäude würden Sie denn heute anders gestalten?

Alle! Tatsache ist, egal wie gut ein Gebäude ist, man will immer eine zweite Chance haben, um es besser zu machen.

Im Film werden vor allem Ihre architektonischen Superlative gezeigt. Machen Sie auch mal kleine Projekte?

Ich arbeite mit einem sehr talentierten Produktdesign-Team, und wir entwerfen viele kleine Objekte. Unsere kleinsten Projekte waren wahrscheinlich ein Türgriff und ein abgeschliffener Aluminiumstuhl.

Das Team, mit dem Sie arbeiten, ist groß. Wie viel Foster steckt noch in einem Foster-Gebäude?

Wir haben eine gemeinsame Philosophie über Architektur und Umwelt. Jedes Projekt wird von dem Design Board, dessen Vorsitzender ich bin, geprüft. In diesem Sinne bin ich also in jedes Projekt involviert. Unsere Größe erlaubt uns dabei, Designfragen im großen Maßstab anzugehen und darüber hinaus wertvolle Forschung zu betreiben.

Was macht für Sie gute Architektur aus?

Es gibt eine sehr alte Checkliste, die auf den altrömischen Architekten Vitruv zurückgeht: Funktionalität, Beständigkeit und Anmut. Ich glaube, das trifft noch heute zu, mit dem Zusatz "nachhaltig". Architektur beginnt für mich mit den Menschen. Sie ist im Wesentlichen eine Antwort auf Bedürfnisse, sowohl materiell als auch geistig. Haben Sie ein Lieblingsgebäude?

Gebäude sind wie Kinder. Es ist gefährlich, Lieblinge zu haben.

Wie fühlt es sich eigentlich an, einer der wenigen Mega-Stars in der Welt der Architektur zu sein?

Ich habe mich selbst nie als Star betrachtet, geschweige denn als einen Megastar! Heute als Architekt zu arbeiten fühlt sich nicht viel anders an als vor 30 Jahren. Die Größenordnung unserer Projekte hat zugenommen und die Herausforderungen, denen wir uns stellen müssen, sind gewachsen. Aber die Art und Weise, wie ich meine Arbeit als Architekt angehe, ist im Wesentlichen dieselbe geblieben.
"Wir haben keine Angst, aber wir haben Respekt."

Das hört sich nach "normaler" Arbeit an. Aber im Film wird Ihre Arbeit sogar mit den Werken Mozarts verglichen.

Sie beziehen sich auf einen Kommentar von Paul Goldberger. Ich glaube, was er sagte, war, dass das erfolgreichste Werk, sei es ein Musikstück oder ein Gebäude, anscheinend mühelos scheint. Ich nehme das natürlich als Kompliment an, zumal ich Mozart verehre. Aber etwas zu schaffen, das mühelos erscheinen mag und hoffentlich von Dauer ist, ist immer das Ergebnis einer ziemlich großen Anstrengung.

Ist Architektur eigentlich Kunst?

Ja und nein. Die Architektur hat sicherlich eine künstlerische Dimension. Aber anders als Künstler, die Gemälde, Skulpturen oder Filme kreieren, muss der Architekt sowohl Klienten, Nutzer und Ordnungsbehörden zufriedenstellen, als auch ästhetische Gesichtspunkte berücksichtigen. Man ist als Designer nie allein. Man kann nicht nur in einem Studio sitzen und eine kreative Vision aufbieten. Diese muss kontinuierlich mit der Realität abgewogen werden.

Wer sind Ihre architektonischen Vorbilder?

Es gab viele anonyme Architekten sowie bekannte Namen und natürlich Lehrer. Aber wenn ich einen auswählen müsste, wäre es Richard Buckminster Fuller. Er war ein großer Visionär, seiner Zeit weit voraus und einer der Ersten, die die Bedeutung von Ressourcenschutz und nachhaltigem Bauen erkannt haben. Sein Credo "mehr mit weniger zu machen" ist ein Leitprinzip unserer gesamten Arbeit. Sie können Bucky in dem Solarhaus-Projekt sehen, das wir zusammen gemacht haben. Sein Einfluss ist subtiler in den Türmen für Swiss-Re in London und Hearst in New York mit ihren dreiecksförmigen Strukturen.

Welche Rolle spielen umweltfreundliche Techniken in Ihrer Architektur?

Nachhaltigkeit ist einer unserer Ausgangspunkte. Wir streben immer danach, unsere Gebäude umweltfreundlich zu gestalten, sei es durch geringeren Energie- und Ressourcenverbrauch, die Erhaltung der Baumaterialien oder die Gewährleistung, dass diese flexibel genug sind, lange zu existieren.

Was für eine Architektur braucht die Menschheit für die Zukunft?

Architektur muss nachhaltig sein. Weltweit leben immer mehr Menschen in Städten. Das Design einer Stadt ist also eine der größten Herausforderungen: 70 bis 80 Prozent der Energie, welche die Gesellschaft produziert, wird von der Infrastruktur verbraucht, dem Personen- und Gütertransport sowie den Gebäuden selbst. Wir müssen die Flucht in die Vororte umkehren, was bedeutet, dass wir die Stadt zu einem attraktiveren Lebensort machen müssen, mit einer besseren Lebensqualität. Die nachhaltigsten Städte sind fußgängerfreundlich, ziemlich dicht, aber mit einem guten öffentlichen Verkehrssystem und einer vibrierenden Mischung aus Nutz- und Grünflächen zur Erholung. Manhattan ist ein Beispiel aus der Vergangenheit mit vielen Lehren für die Zukunft.

Nachhaltigkeit spielt auch in Ihrem Öko-Städtebauprojekt in Masdar in den Vereinigten Arabischen Emiraten eine große Rolle.

Das Ziel von Masdar ist es, eine dichte, einladende, angenehme Gemeinde zu schaffen, die außerdem CO2-neutral ist und keinen Müll produziert. Die Stadt ist auf 700 Hektar Fläche und für 90 000 Einwohner geplant und wird in mehreren Phasen über die nächsten zehn Jahre gebaut. Das zu tun, wäre in jedem Klima und jedem Land dieser Welt eine Herausforderung. In einer Wüstenumgebung ist es besonders schwierig. Ich habe es mit der Herausforderung in der Vergangenheit, einen Menschen auf den Mond zu schicken, verglichen.

Gibt es eigentlich Projekte, an die Sie sich nicht herantrauen?

Wenn Sie vor vierzig oder sogar zwanzig Jahren gesagt hätten, dass wir das größte Gebäude der Welt entwerfen, oder eine gesamte Stadt konzipieren würden, wäre ich skeptisch gewesen. Mit den Jahren habe ich gelernt, dass fast alles möglich ist. Wir haben keine Angst, aber wir haben Respekt.

Welches Projekt würden Sie demnächst gerne angehen?

Ich würde gerne das größere Thema des Wohnens angehen, jenseits der Architektur. Denken Sie daran, dass ein Drittel der weltweiten Bevölkerung in Slums lebt, 40 Prozent haben keinen Zugang zu Sanitäranlagen und 20 Prozent haben keinen Strom.

Másutt lehetnék

Most valahol másutt lehetnék. Nem itt viaskodva a néhány nap alatt felhalmozódott porral, piszokkal, odaszáradt foltokkal az étkezőben, ahol minden bizonnyal nagy élet folyt nélkülünk. A naptár adta négy napot Tahiban töltöttem anyámmal és Tiborral. Kinek-kinek családi programja erősebbnek bizonyult a mi ebéd meghívásunknál, magunknak, magunkra maradtunk a lassan melegedő házban. A kinti tizenöt fok egészen kellemes, hát ha még a nap is ragyog hozzá, én legalábbis ragyogni, tűzni láttam, nem csak úgy egyszerűen sütni. Október végén, november elején kivételes órák, amikor a borongósnak, ködösnek, sejtelmesnek induló reggelt a nap harsány erejével úgy töri át, hogy mindent beborít vele, a legapróbb részleteket csalogatja elő, egyszersmind felnagyítva. Hunyorgok a látványtól, olyannyira lélegzetállító. Éppen ez a ragyogó napsütés csalogat el bennünket egyik nap Esztergom túloldalán Párkányra, hogy néhány helyen bevásároljunk, - Istenem, hogy tud anyám ennek örülni -, majd másnap egy rövid túrára a Tótfalu Szentendrei-szigetének Kisoroszitól Pócsmegyerig húzódó területére. Különösebb cél nélkül autózunk a tájban, amely az ősz színeivel van tele. Kimeríthetetlenül, kifogyhatatlan fantáziával. A zöld már önmagában amúgy is változatos színeivel pompázik összhangban a sárgával, a naranccsal, a barnával, a pirossal, a bordóval, közel egymáshoz, sokszor egy kupacban együtt. Gyönyörűség a szemnek, felemelő a léleknek, lélegzetállító a gondolatnak. Kimondatlanul gondoljuk, hogy Havas Henrik falujában majd Havas Henrikbe botlunk, anyám nagy tudású, sokszor senkit nem tisztelő, rendhagyó riporterébe. Erre ki kerekezik velünk szemben az úton, mint maga Henrik. Mondom anyámnak, ezt jobban meg sem tudtuk volna tervezni, szervezni.
Most valahol másutt lehetnék. Nem itt a gép előtt kutatnék gondolataim, érzéseim után, mely az eltelt négy napomat érintik és fogják kerek egésszé.  Olyan soknak tűnik négy teljes nap a hideg házban, amelynek az alsó szintjét csupán egyetlen egy kályha melegíti be. Sok újságpapírt, kartont, gallyat, ágat, fadarabot, göcsörtös fatönköt égettünk el ezekben a napokban, míg úgy éreztük, hogy nem fázunk és a kályhában égő lángra nem csak, mint az egyetlen hőforrásra tekintettünk, hanem egy idő után a meghittség és barátságosság érzetével az éjszakában egy folyamatosan táplálandó, ugyanakkor kellemes fényforrásra.
Az egyik nap három féle rántott halat – harcsa a legfinomabb, a Pangasius is jó, a ponty pedig igen szálkás – ettünk majonézzel, sült krumplival, másnap fél kiló rántott csirkeszárny, az örök kedvenc fogyott el mind az utolsó szálig, az utolsó napon a színésznő Váradi Hédi grill csirkéjét készítettük el egy kiló sóágyon. Emlékszem az intrejúra, amikor vele  beszélgettek és szokásairól kérdezgették . Ő nem főz, nincs ideje rá, meg az az igazság, nem is tud, de ezt a csirkét egy kiló són rendre megsüti, annyira egyszerű és olyan finom, mindenkinek ajánlja. Anyám kicsit-nagyon bizalmatlan, de kivárja, alig várja az eredményt, ami ropogós, ízletes, isteni, alig akarja elhinni, nem is hinné, ha nem kóstolná, nem enné.

Most valahol másutt lehetnék. Mackó hívott Ausztriába a hét fennmaradó éjszakáira kikapcsolódni, nappalaira túrázni vele és Lilla lányával. Megpengette a régi húrokat, amikor és ahogyan családostul töltöttük együtt szabadságunk bizonyos részeit a legkülönbözőbb helyeken. De ahogy felvillant a közös múlt, úgy nyílalt belém a jelen bizonytalansága, formálódó életem törékenysége. Megköszöntem meghívását és becsületből inkább maradtam ebben a nem is tudom miben, amelyek a napjaim, mostani életem és csak azon merenghetek, hogy most valahol másutt is lehetnék.        

Dóri Dublinból

(A Dóri ezt a rövid helyzetjelentést küldte Írországból, amely valóban szűkszavú, de mindemellett sűrítve hozza mindazt, amiben most él, ami foglalkoztatja, ahol van és ami felé halad. És az sem baj, ha közben kicsit elsírja magát, ha mégsem, akkor is közel áll hozzá. Innen meg semmi sem akadályoz meg benne, hogy örüljek annak, hogy megvan, egészséges, kolbásztól bűzlik, amitől már totál elege van, fázik is meg nem, van hol aludnia, eltökélten keresi a munkát, és lesz ez még így se.) 
Mint azt már korábban Anyunak ás Apunak megírtam van állandó lakcímem Írországban. Egy csodálatos helyen, Dublin egyik legelokelobb negyedében Rathgarban. A ház csodás mintha álmaimból lépett volna ki. Az utcában van James Joyce szülőháza így kérdezhetnétek, hogy mi okom van panaszra.( Beside the obvious: I DON'T HAVE A JOB)
Semmi, igazán semmi. A lakás a szuterénben van. Tehát hideg. Nagyon hideg. Két fickóval lakom együtt, akik ugyan nem zavarnak sok vizet. Tényleg nem, mert minden nap kb.10 percet találkozom velük, és ha időnként a WC ülőke nem lenne felhajtva, észre se venném, hogy ott vannak.
A szoba is szép. Csak kicsi. És alacsony. És hideg. És nyirkos. Amitől büdös. És kolbászszagú. Merthogy Moncsival 2 hete kolbászt eszunk.
De nem vagyok elkeseredve.Tényleg nem. Csak néha kiborul a bili. Illetve most először. Amikor itt ülök az internet kávézóban. Ami MELEGEBB, mint a szobám.
De boldog vagyok...:) Igazán...Meg egy kicsit hülye :) de ezt már tudtátok.
Jicsinszky Dóra

Dean Brisbane-ből - Színesek

Nem sok minden történt azóta és emiatt nem nagyon írok a blogra. Szokás szerint reggel kelés, munka, délután pedig kicsit tudok a családdal skypeon beszélni, utána suli. Este megjövök, ismét facebook. A nagyon ráérőkkel…. J

Viszont most értem el oda, hogy ritkábban kapcsolódok fel mert sokszor teljesen elmegy az estém és nem csinálok semmit csak a gép előtt pletyizek.

Sok változás nem történt, a legrosszabb az időjárás. Egyre többet esik, szinte minden két-három napban esik. Igaz, sokszor csak egy futó zápor, de van mikor egész nap kitartóan esik. A hőmérséklet jó, nem fázok. De aztán mikor a nap kisüt, akkor igazán süt.

Program most nem volt, mert az osztályfőnököm elutazott Tájföldre 3 hétre. Két tanár helyettesíti őt, nagyon kedvesek. Hamarosan letelik az IELTS tanfolyam és átlépek egy bussiness tanfolyamra, ami kicsit problémás, mert délelőtti időpontban van. Abból a szempontból viszont kedvezőbb, hogy csak hétfőn és kedden délelőtt, szerdán pedig fél nap. Szerettem volna átkérni magamat, hogy az estéim szabadok maradjanak, de eddig nem sikerült. Állítólag akkor új vízumot kell kérni, azt pedig most nem szeretnék megint igényelni… (500 AUD) Ha a következő IELTS-re is szeretnék menni, akkor újra 12 hét, de kezdődik minden elölről. Az egyik tanár már rám szólt, hogy próbáljam meg a vizsgát és menjek tovább a business tanfolyamra. Talán igaza van, meg egy picit unom már az esti tanfolyamot. Úgy döntöttem, elkezdem így novembertől a businesst és már a nappalira fogok járni. A munkámat nem nagyon zavarja, mert inkább a hétvégek az erősebbek és a heti húsz óra nem sok.

Sajnos egyre többet foglalkozok a karácsonnyal, és őszintén félek, hogy idén először egyedül töltöm. A Laci haverom is hazamegy december 20-án, igaz fájó szívvel. Nagyon szeretne vissza jönni….Keresem a megoldásokat az ünnepekre, de igazából én sem tudom mihez kezdek majd.

Már több mint egy hónapja, hogy megigényeltem a adószámomat és még nem érkezett meg. A suliban utánanéztek, és egy megoldás van: be kell menni a hivatalba. Ettől már borsózott a hátam… ADÓHIVATAL !!!! Sorban állás, tömeg, morcos ügyintézők stb. Egyik nap erőt vettem magamon, nekiindultam elintézni. A cím alapján sajna elköltöztek (kezdődik, gondoltam)…. Átsétáltam a megadott új címre, rövid kérdezősködés után meg is találtam. A kis irodában kb. 5 ügyintéző és egy recepciós volt, aki egy ügyféllel nevetgélt. Megkérdezte, hogy miben tud segíteni, elmondtam neki a gondomat és a nevemet.(Itt jegyzem meg, hogy több helyen elkérik a keresztnevedet és azon szólít az ügyintéző…) Megkért, hogy foglaljak helyet, majd 5 perc elteltével egy fiatalember kedvesen köszönt: Helló Dean !! körbenéztem, kicsit úgy éreztem, több éve ismerjük egymást. Bekísért az irodájába és elkezdődött a procedúra. Csodák csodájára 10 perc elteltével elkészültem, a fiatalember elnézést kért (!!!), hogy nem kaptam meg időben, majd a számommal már kisétáltam. Azt gondolom, van még mit tanulnunk… J

Bank

Hirdetések alapján kiderült, hogy sokkal jobb bankszámlák vannak, mint amit én nyitottam az első héten, így bementem egy bankba, hogy utánanézzek, érdeklődjek. Rögtön plusz két másik bankszámlaszámot nyitottam a meglévő mellé. A meglévő miatt ideges voltam, mert úgy is lehet vele fizetni kisebb összeget, hogy csak odatartod a vevő egységhez, és pár másodpercre és máris megtörténik a beazonosítás, se PIN, se aláírás, semmi. Féltem, ha egyszer ellopják, sokat le tudnak emelni. Így erre most már csak kissebb összeget teszek, ami hirtelen kell, a többire pedig elkezdtem gyűjteni. A számla fenntartási díja ingyenes, az egyiken 4,8% kamat, a másikon 6% ha havonta minimum 10 AUD-t utalsz rá, és nem veszel ki. Nem vagyok nagy szakértő a bankszférában, de meglátjuk…. A hölgy rám beszélt egy biztosítást a szobámra és a személyes tárgyaimra. Egy hónap a próbaidő, és ha meggondolom magam, akkor csak felhívok egy számot és stornó. A díj havi 57 dollár, és legrosszabb esetben 20.000 AUD-t fizet. Még gondolkodom rajta, de több, mint valószínű hogy elfogadom. Akkor is fizet, ha elviszem a laptopomat és máshol lopják el. Tudniillik néha ideges voltam, mert a ház napközben teljesen üres áll, és az jön be, aki csak akar. Néha csak a főbejáratot zárják. A díj pedig heti kb. 15 AUD, az pedig egy Pack sör….

Lakás

A ház, ahol lakom nagyon szuper, és jól érzem magam. A társaság is nagyon kellemes. Egyik este - Márk fiam ajánlására - neki láttam tenger gyümölcse tésztát főzni. Isteni volt és olcsó. 1kg tenger gyümölcse keverék (kagyló, rák, tintahal stb.) került 10 AUD-ba, egy zacskó tészta 1 AUD. Fél óra alatt kész is volt. Közben, hogy kellemes hangulatom legyen, kibontottam egy üveg bort. Esténként elég sokan összejövünk a konyhában, mindenki a saját kis vacsoráját főzi. Hát én kaptam hideget és meleget is…. Az olasz pár rám szólt, hogy a pastát soha nem törjük, aztán a francia rosszul lett, hogy szódát töltök a fehér borba…..

Bezzeg a végeredményből mindenki kért, és mindenki dicsérte J.

Munka

Laci barátom egyik este kihívott a tanteremből, hogy lenne-e kedvem másnap máshol dolgozni. Persze, pláne mikor megtudtam, hogy mennyit fizetnek (25 AUD/óra) ami a mai napon 5500 Ft!!!!

Egy régi kerítést kellett elbontani egy magyar vállalkozónak. Sajnos reggel 5-kor volt az indulás, és 6-tól kezdődött a munka. Odaérkeztünk és nekiláttunk melózni, nem mondom, hogy könnyű volt... Nap végére hullának éreztem magam, 9 órakor már aludtam is. A jó hír, hogy még egy nap kell majd mennünk. ( A végén a két napból három lett és remélem lesz folytatása….) Igaz, utolsó nap egy hatalmas vízelvezető rendszerből a lerakódott sarat, iszapot kellett kihordani. A beton cső 220 cm magas így simán lehetett sétálni benne. Nagyon elfáradtam akkor is. De most a legfontosabb, hogy megismerjenek, és ha legközelebb lesz lehetőség, újra hívjanak…

Dicsekvésképpen írom: a 3 nap alatt kerestem 151.000 forintot!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Természetesen az autómosó is megvan, de egy ilyen jó lehetőséget nem lehetett kihagyni. Így megismerkedtem még több magyarral és ausztrállal.

Egyik hétvégén hívtak társadalmi (ingyen) munkára egy magyar családhoz betonozni. Ismét pár új embert ismertem meg. A család Veresegyházról költözött ki, teljes felszámolással. Nagyon nehéz volt nekik a kezdés, ahogy mesélik, de mostanra……

Vettek egy telket és építkezésbe kezdtek.

Itt más az építkezés. Az alap 50 cm mély, könnyű szerkezetes (gipsz karton), nagyon szép, egyszintes házikó kb. 250m2 (!!) nagyon, NAGYON szép. Kerítés nélküli utca, csupa hasonló szép házak és nagyon csendes környezet. A belvárostól kb. egyórányira fekszik. A pár korombeli lehet, nagyon kedvesek. A férj mesélte, amikor kijöttek Ő is ugyanezt az utat járta be, mint én, és ráadásul ugyanezeknél a vállalkozóknál. Visszatérve: a munka az volt, hogy a medence körül betonozni kellett, a mixer megjött, alig fél óra alatt behordtuk, utána ebédet és finom házi sört (saját főzés) kaptunk. Kettőre már otthon is voltam.

Más

A nagyfőnököm itt van jelenleg Brisbane-ben… Erzsébet királynő….

Jaj, a legjobb!!! Vettem lottót a Gottfried ajánlására, és nyertem 42 AUD-t J

Összegezve a tényeket

Nagyon jól érzem magam, és érzem, hogy nagyon sok lehetőség van, és jelenleg nem tudom elképzelni, hogy Magyarországra visszamenjek. Aki picit érez magában többet, annak csak ajánlani tudom. Itt ha dolgozik valaki, valamit (bármit), már jól megél….

Búcsú

Itt szeretnék elbúcsúzni a blogírástól. Na, nem teljesen, csak havi egy alkalomra lecsökkenteni. Mostanában nem sok minden történik, és a semmiről nem szívesen írok. Sokan várják a következő írásaimat, de nem mindig tudok használható információkat írni.

Tudósítás: Dean Brisbane-ből