(Most csak ide teszem, mindenféle kommentár, bevezető nélkül - eltérően eddigi szokásomtól -, hagyom az írását úgy érvényesülni, ahogy van. Nem mesélem el elé, hogy miért fogott meg engem, miért érzem aktualitását, miért gondolom, hogy az Araratban helye volna. Sokszor noszogattam Miklóst, hogy írjon gyakrabban a legkülönbözőbb témákról - még én is adtam ötletet - a maga indította blogjában, az Elmélkedésekben, mintha süket füleknek szóltam volna. Magam jöttem rá, Miklóst hagyni kell, hogy kiérlelje a témát, a mondanivalót, azután már csak annyi a teendőm, hogy időben, vagy egy kis késéssel megtaláljam, felfedezzem és ha közérdeklődésre tarthat számot az Araratot olvasók körében, egyszerűen átemeljem. Mint most is.)
Nemsokára már 23 éve, hogy beköltöztünk ide ebbe a Római parti apartmanba. 23 év, több mint egy harmada a teljes életutamnak! A tudatomban azonban ez a 23 év csupán egy futó, átmeneti időszaknak tűnik két fontosabb korszak, a múlt és a jövő között. Vajon miért? Születésemtől fogva közel 23 évet éltem a Ráday utcában, ám ha leszámítjuk az egy év katonai szolgálatot Kalocsán, meg azt a néhány hónapot a házasságkötésem után a Nyúl utcában, akkor nagyjából 22 év jön ki, kevesebb mint a jelenlegi lakhelyemen.
Ám bennem a Ráday utcai évek történelmi hosszúságúnak tűnnek, a Római parti időszak hozzá sem mérhető, nagyságrenddel marad el mögötte. Tudatunk az időt nem kronométerrel méri. Az idő hosszát a benne zajló események száma, a változások mértéke, drámai ereje alakítja ki. Adódhat az ember életében akár egyetlen hónap is, melynek eseményei olyan mértékben alakították át az életét, hogy utólag ez a hónap évtizedekkel ér fel.
A Ráday utcában eszméltem rá a világra, növekedtem 4 kilós, magatehetetlen csecsemőből 184 centiméter magas, 70-75 kilós férfivá. Ezekben az években alakult ki és szilárdult meg az erkölcsi értékrendem, a világszemléletem, az egyéniségem. Ehhez képest eltörpülnek azok a változások, amelyek az elmúlt 23 évet jellemezték.
A Ráday utcában szinte mindenkit ismertem a környéken, ahogyan a szomszédos utcák házai, terei, üzletei, kövezete is a legintimebb társaim közé tartoztak. Ezzel szemben itt a Rómain alig ismerek néhány embert a környékről, fogalmam sincs, kik laknak a szomszéd lépcsőházban, hogyan néz ki a velünk párhuzamos utca, még azt sem, hogy mi a neve. Csupán a kaputól a parkolóig tartó útszakaszt ismerem közelebbről.
Ahogy mondani szokás, a Ráday utcában vannak a gyökereim, amibe ha jól belegondolok, nem pontos hasonlat. A gyökérzetétől megfosztott fa nem éli túl, ha más talajba ültetik. Én viszont könnyű szívvel, bizakodva fordítottam véglegesen hátat a Ráday utcának 1973. augusztusának végén, amikor már elviselhetetlenül szűknek, fojtogatónak éreztem azt a világot és egészen jól bírtam a változásokat.
Ezek szerint szülőhelyünkön olyan speciális gyökereket eresztünk, amelyek képesek minden táplálékot magukba szívni, melynek segítségével felnőtté válhatunk, mégis könnyedén kihúzhatóak a talajból és máshová telepíthetőek. Vagy embere válogatja? Esetleg a talaj minőségétől is függ? Érdemes volna ezen is alaposabban elgondolkodni egyszer.
Visszatérve a kérdésre, miért érezzük másként egyes életszakaszunk hosszát, mint a kronológiai mérték szerinti hossz, ez attól függ, mennyire változatos, mélységében mennyire tagolt az időtáj felszíne.
Magunk is jelentősen befolyásolhatjuk ezt az időérzetet azokban az életszakaszokban, amikor az életkorból és az életkörülményekből fakadóan már nem számíthatunk drámai mértékű változásokra, például így az ötvenes-hatvanas éveinkben. Ha napi rendszerességgel vezetünk naplót és szorgalmasan feljegyezzük benne az eseményeket, lelkünk minden apró rezdülését és időnként visszaolvassuk ezeket a sorokat, akkor a hétköznapi események is kitágulnak, kívülről egyhangúnak látszó életünk színesebbé, változatosabbá válik és így tudatunkban is nagyobb súlyt kap, nem úgy, mintha hagynánk a napokat nyomtalanul elgurulni.
Legjobb példa erre a „Füst” című film, melyben Harvey Keitel, a new-yorki trafikos valahol a 2. Avenue-n a 70. utca magasságában minden reggel pontban nyolc órakor kihelyezi fényképállványát ugyanarra a pontra a járdán és készít egy felvételt, amit előhívás után gondosan lefűz egy albumban. Több ezer fotó ugyanarról, micsoda hóbortos marhaság, gondolta egyik rendszeres vevője, ám amikor elkezdte lapozgatni az albumot és egyszer csak felbukkant rajta a nemrég tragikus körülmények között elhunyt felesége, rögtön megértette, hogy ez nem egy hóbort, hanem az eltűnt idő megtalálása.
Arányi Miklós
Elmélkedések
http://miklosaranyi.blogspot.com/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése