Borgőzösen

Azt hiszem, nekem ebben az életben már nem áll össze a borkóstolás tudománya. Boros, jó borok társaságában annyi a szerepem, hogy ott ülök közöttük, nézek ki a fejemből, csöndben vagyok és figyelem, miről beszélnek a nagyok. A bortermelő tudja, melyik bornak kell jönnie melyik után, hogy a legvégén meg legyen a legjobb bornak járó katarzis. Emlékszem, amikor majd’ egy évvel ezelőtt Szőke Mátyás Pincéjében is élő díszletként, csöndes statisztaként kóstolgattam a bortermelő előzetesen eltervezett sorrendben kínált borait. Próbáltam bele érezni a szőlőfajtát, az illatot, a testességet, a könnyűséget a boronkénti pár kortyba, valljuk be, hasztalanul. Az esemény mégis élmény számba ment. Jottányit sem fejlődtem azóta. Az sem változott, hogy mindenkor szívesen biztosítom a helyszínt egy borkóstolóval felérő baráti találkozóhoz. Előkészülök, megfőzöm a vacsorát, süteményt is sütök, megterítek hat-hét emberre, aztán jöjjön, aminek jönnie kell: vacsora változatos borokkal.
Nem is mindenfélét ittam össze, hanem olyan borokat, amelyek egy baráti házaspár pincészetéből származnak. Jó, jó volt köztük olyan, amely saját bevallásuk szerint sem sikeredett valami jól. Ilyenkor a bor kóstolása már az üveg legelején véget ér. A vacsorához hozott borok közé került pezsgő bor még ennél is rövidebb életű volt, a mosogatóban lelte elfolyását.
Eltévedtem, csupa nagy tudású borismerő közé keveredtem. Fogják a kezükben a poharat, nem is fogják, inkább légiesen tartják, benne a csillogó, mély vörös nedűvel, amely mint kiderült tud opálos, tükrös, fényesen átlátszó, matt lenni. Az illatot a pohár lassú körkörös mozgatásával nyerik ki, amelynek – bevallásuk szerint - passzolnia kell a bor színéhez, a szőlőfajtákhoz, az évjárathoz, annyi mindenhez. Például amikor különösen hideg és sok esős a nyár, a szőlőszemek jó része az időjárás áldozata lesz, a maradék kevésből lesz a bor szinte a semmiből előteremtve, vagy éppenséggel a túlságosan tűző napsütéssel kell az érlelődő szemeknek megbirkózniuk a kellő édességi fokért. A pohárban a bor ringó mozgásának lassultával hörpintenek a tudorok a borból, fél nyeletnyit meggörgetik a szájukban szájpadlásukhoz nyomva, közben csücsörítve, lenyelve, utána szakvéleményezve. Míg nekem minden bor közel egyforma – és erre nem vagyok büszke, mint puszta tényt állapítom meg -, addig a borokban sokkal jobban elmélyedt társaim a vacsorában, társaim a borozgatásban számomra kínainak hangzó, mégis szakszerű értékelését adják a boroknak. Élmény egy ilyen együttlét. A vacsora előjátékként és észrevétlenül úszik be a vendégek gyomrába. Vitathatatlanul a boré az első, a második és a hetedik felvonás is. Az asztalon helyet foglaló borkorcsolyák csupán bágyadt, olykor hasznos díszletek a méz színű, vörös fényű nedűk mellett.
Kicsit sokat ihattam. Gondoltam, itthon vagyok, nagyobb baj nem érhet. Ehhez képest hajnali egy órára keresnem kellett az egyenest, olyan jól esett a girbegurba járás azon a két-három méteren, ami vendéglátóként a konyhám rám eső részében nekem megadatott. Reménykedtem, hogy nem veszik rajtam észre bizonytalankodásom, melyen a nyitott konyhaablakon beáradó kinti hideg levegő sem javított. Éjszaka háromkor úgy kerültem ágyba, hogy igazából nem is tudom hogyan. Arra viszont emlékszem, hogy az edények, poharak mosatlanul lettek hátra hagyva az asztalon, valós tájképként egy csata után, ami általában nem szokásom.