Megérte

Nem tudom, mi történt velem. Pár percre átmentem egy olyan barátnőmhöz, akivel egy ideje nem éppen kiegyensúlyozott a kapcsolatom. Egy múltban történt kellemetlen esemény veti rá már egy ideje árnyékát barátságunkra. Karácsony kapcsán, a levegőben tapasztalható talán több emberi melegség folytán, valami belső kívánalomtól, erőtől indíttatva látogattam meg. Az idei Karácsony - ajándékozás címén - jobbára arról szól, hogy mi esik ki a szekrényből, mit tekintek e célból hasznosítható elfekvőnek, amelyet másoknak adhatok ajándékba , mit tudok elkészíteni  esetleg saját magam mások örömére. A barátnőm is ennek megfelelően lett megajándékozva. Hogy örül-e neki, nem tudom, talán igen, leginkább abban reménykedem, hogy a gesztust, az odafigyelést észreveszi. Hazafelé tartottam azon morfondírozva, hogy anyámnak szólnom kellene, ki ne menjen holnap az utcára gyalog, mert annyira csúszik. Mire a gondolatot végig gondoltam, úgy estem végig az utcán, mint az a bizonyos ólajtó: egész testemmel előre, két kézemet ösztönösen magam előtt kitámasztva, orrommal, homlokommal érintve a földet. Tettem mindezt egy olyan kocsi előtt, amely éppen indulni készült. Talán kiugrik a sofőr és felsegít, futott át az agyamon. Semmi ehhez még csak hasonló nem történt. Talán a megrökönyödéstől nem tudott az illető mozdulni, vagy az erős röhögés nem engedte, hogy kiszálljon az autóból. A következő pillanatban már fel is tápászkodtam, nem volt egyszerű az egyensúlyomat visszanyernem. Miközben számba vettem magam megállapíthattam, nagy szerencse, hogy kabátom sötétkék, a piszok nem nagyon látszik meg rajta, kezem nem törött, csípőim rendben működnek, az orromon, homlokomon kis horzsolás, majd jól fogok festeni Karácsonykor családi körben. Az ilyen apróbb bajokat, váratlan eseményeket mindig szívesen fogadom. Úgy tartom ui., hogy egy nagyobb tragédiát elkerülendő jelentkeznek. Hazaérkezve, otthon kicsit lenyugodva végig gondoltam, hogy kellemetlenség ide, átmeneti fájdalom oda, mégis úgy érzem, megérte az út a barátnőmig oda, s vissza.