2011. november 17., csütörtök

A Kőkapuban

Egy hete még csak terveztem, hogy kimegyek Vácra az Imivel. Valahogy semmi kétségem nem volt, hogy ott leszünk. Ha a ContiTech hív, akkor nincs mese. Nem bebeszélés ez és nem is kényszer. Természetesen működő igény és elvárás, mely a legszerencsésebben ebben a konstellációban talál egymásra. Nem számít a közel negyven kilométer és a sötétség, amelyben indulunk, megérkezünk és majd valamikor visszaérkezünk. Nem érdekesek ezek a földi dolgok, látszat-akadályok. Régen volt, talán ilyen összejövetel sohasem volt, amely az időn így átívelve egészen a kezdetektől fogta volna össze a váci ContiTech-eseket egy helyen, egy időben, egy társaságba. Így fordulhatott elő, hogy találkozhattam a Máriával. Alig estünk be jókora késéssel, a váci humánpolitika, Szilvi mutatott be neki. Mikor leesett, és este nyolc lévén dicséretesen gyorsan esett le, kivel is állok szemben, meglepődtem, s rögtön utána végtelenül megörültem.
- Ja, Te vagy az a Mária. A Te idődben élte ez a cég a fénykorát. Nekem talán ennek az időnek a legeslegvégét sikerült elcsípnem. Onnan már lefele tartott a pálya. Nagyon sok jót hallottam Rólad a Szilvitől, Imitől egyaránt és nem egyszer.
Vaknak kellett volna lettem, csak akkor nem vettem volna észre, hogy mennyire felragyogott Mária, a váci ContiTech első, mára legendás igazgatónőjének az arca.
- Különösen jó ezt egy ismeretlentől hallani, köszönöm.
Azt hiszem, mindenkivel beszéltem, akivel szerettem volna, vagy mert elterveztem, vagy mert megláttam és éles fájdalommal nyilallt belém akár csak egy rövid beszélgetés igénye. Sokakkal nem beszéltem, oda köszöntem csupán, szemünk összevillant a távoli felismerésre.
Nagyon sokan voltak a még többől, akik jelentkeztek, s jelenlétüket ígérték. Nem volt kétség, legalább ötvenen nagyon fontosnak tartották, hogy itt legyenek. A nagyterem maga volt egy megbolydult, mozgó, alakzatát változtató méhkas állandósulni látszó morajlással. Valaki mindig beszélgetett valakivel, többen mulattak ősrégi történeteken, itt, ott, amott egymás üdvözlése zajlott, nevetés csattant, ölelés ölelést követett, koccintás hangja csendült, tányéron húst szeleteltek, s tettek körettel, savanyúsággal szájba, nem volt olyan, hogy ne történt volna valami. Nem is tudnám megmondani, éppen s mikor ki - Szilvi, Mária, Piros, Zsuzsa, Moni, Mariann, Annamária, Kati, Judit, József, Péter, Imi, Sanyi, Árpi, András, István, Csabi, Tomi, Tamás, Ati, Csaba, Barna (elnézést mindazoktól, kik ott voltak, de nem lettek felsorolva) -, és mit csinált, az egész este egy nagy emberi barátság, jókedv, kedvesség, jó hangulat kohójában készült, alakult.
Egy mérföldkő cég, egy olyan cég tud csak így viselkedni, amelynél már eszedet sem tudod, milyen régóta nem vagy ott, ám puszta létezésével bőröd alá kúszott, az ott töltött idővel, az annak idején megismert emberekkel, kollégákkal, munkával máig, örökké meghatározó és megkerülhetetlen.
Nézd, évek, évtized, évtizedek távlatából megszólal, hív egy ilyen estére és ott vagy.
Mert nem kérdés.
Sosem lesz az.
(Köszönöm Szilvinek, mindnyájatoknak.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése