Másutt lehetnék

Most valahol másutt lehetnék. Nem itt viaskodva a néhány nap alatt felhalmozódott porral, piszokkal, odaszáradt foltokkal az étkezőben, ahol minden bizonnyal nagy élet folyt nélkülünk. A naptár adta négy napot Tahiban töltöttem anyámmal és Tiborral. Kinek-kinek családi programja erősebbnek bizonyult a mi ebéd meghívásunknál, magunknak, magunkra maradtunk a lassan melegedő házban. A kinti tizenöt fok egészen kellemes, hát ha még a nap is ragyog hozzá, én legalábbis ragyogni, tűzni láttam, nem csak úgy egyszerűen sütni. Október végén, november elején kivételes órák, amikor a borongósnak, ködösnek, sejtelmesnek induló reggelt a nap harsány erejével úgy töri át, hogy mindent beborít vele, a legapróbb részleteket csalogatja elő, egyszersmind felnagyítva. Hunyorgok a látványtól, olyannyira lélegzetállító. Éppen ez a ragyogó napsütés csalogat el bennünket egyik nap Esztergom túloldalán Párkányra, hogy néhány helyen bevásároljunk, - Istenem, hogy tud anyám ennek örülni -, majd másnap egy rövid túrára a Tótfalu Szentendrei-szigetének Kisoroszitól Pócsmegyerig húzódó területére. Különösebb cél nélkül autózunk a tájban, amely az ősz színeivel van tele. Kimeríthetetlenül, kifogyhatatlan fantáziával. A zöld már önmagában amúgy is változatos színeivel pompázik összhangban a sárgával, a naranccsal, a barnával, a pirossal, a bordóval, közel egymáshoz, sokszor egy kupacban együtt. Gyönyörűség a szemnek, felemelő a léleknek, lélegzetállító a gondolatnak. Kimondatlanul gondoljuk, hogy Havas Henrik falujában majd Havas Henrikbe botlunk, anyám nagy tudású, sokszor senkit nem tisztelő, rendhagyó riporterébe. Erre ki kerekezik velünk szemben az úton, mint maga Henrik. Mondom anyámnak, ezt jobban meg sem tudtuk volna tervezni, szervezni.
Most valahol másutt lehetnék. Nem itt a gép előtt kutatnék gondolataim, érzéseim után, mely az eltelt négy napomat érintik és fogják kerek egésszé.  Olyan soknak tűnik négy teljes nap a hideg házban, amelynek az alsó szintjét csupán egyetlen egy kályha melegíti be. Sok újságpapírt, kartont, gallyat, ágat, fadarabot, göcsörtös fatönköt égettünk el ezekben a napokban, míg úgy éreztük, hogy nem fázunk és a kályhában égő lángra nem csak, mint az egyetlen hőforrásra tekintettünk, hanem egy idő után a meghittség és barátságosság érzetével az éjszakában egy folyamatosan táplálandó, ugyanakkor kellemes fényforrásra.
Az egyik nap három féle rántott halat – harcsa a legfinomabb, a Pangasius is jó, a ponty pedig igen szálkás – ettünk majonézzel, sült krumplival, másnap fél kiló rántott csirkeszárny, az örök kedvenc fogyott el mind az utolsó szálig, az utolsó napon a színésznő Váradi Hédi grill csirkéjét készítettük el egy kiló sóágyon. Emlékszem az intrejúra, amikor vele  beszélgettek és szokásairól kérdezgették . Ő nem főz, nincs ideje rá, meg az az igazság, nem is tud, de ezt a csirkét egy kiló són rendre megsüti, annyira egyszerű és olyan finom, mindenkinek ajánlja. Anyám kicsit-nagyon bizalmatlan, de kivárja, alig várja az eredményt, ami ropogós, ízletes, isteni, alig akarja elhinni, nem is hinné, ha nem kóstolná, nem enné.

Most valahol másutt lehetnék. Mackó hívott Ausztriába a hét fennmaradó éjszakáira kikapcsolódni, nappalaira túrázni vele és Lilla lányával. Megpengette a régi húrokat, amikor és ahogyan családostul töltöttük együtt szabadságunk bizonyos részeit a legkülönbözőbb helyeken. De ahogy felvillant a közös múlt, úgy nyílalt belém a jelen bizonytalansága, formálódó életem törékenysége. Megköszöntem meghívását és becsületből inkább maradtam ebben a nem is tudom miben, amelyek a napjaim, mostani életem és csak azon merenghetek, hogy most valahol másutt is lehetnék.