Vincze Imre

Imre egy szerethető ember. Nekem így jött le legalábbis Budapesten a Szegeden élő és dolgozó Imréről. Ő a gyárban vezette a Lemezüzemet, igazgatta, míg én a Kerepesi útról, később a Ráday utcai Külker Irodáról indultam el többek között hozzá is Szegedre dolgaimat intézni. Havonta kétszer biztosan találkoztunk. Imre benne volt abban a körben, akinek vittem a kiskunfélegyházi világbajnok lángosból. Egyszerre kilenc-tizenkettőt vettem és osztottam szét a lemez- meg a hevederüzem azon dolgozói között, akiket különösen szerettem. Nem vártam én cserébe semmit. Egy valamit szerettem volna áthidalni: a Szeged-Budapest 156 km fizikai távolságot, a fejekben, lelkekben pedig ennek többszörösét. Pestiként szegedi szerettem volna lenni, közülük valónak érezni, éreztetni magam úgy, hogy csak esetenként fordulok meg a gyárban. Imrével erről nem lelkiztünk, a pár hogy vagyot érintő mondaton túl a lemezrendelések teljesítése, a határidők átbeszélése, a kapacitás kitöltöttsége körül forgott túlnyomórészt a szó. Munkaköpenyére emlékszem, amit szinte állandóan viselt a gyárban, belső szobájára, amelyben nem tudott – talán nem is akart - elkülönülni a szinte állandóan ki-bejáró kollégáktól. Sokszor mutatkozott késznek kilépni a szomszédos termelésbe és megmutatni, hogy éppen mi megy a gyártásban, és mire lehet a közel jövőben számítani. Volt egy stílusa, amely a komoly külszín alatt megbúvó, ritkán előtörő mély iróniával keveredett. Ha mindez nem lett volna elég, megcsillant a szeme, hunyorgott egyet, de a szája szögletében megbúvó mosolykezdemény végképp elárulta mondandója fajsúlyosságát. Ez jellemezte, amikor lehetetlennek tűnő feladatok kivitelezését vártuk volna el tőle szinte már másnapra és akkor is, amikor a gyár vezetőiről beszélt. Már öreg motoros volt a szakmában, amikor először találkoztam vele, nem lehetett megvezetni, átverni, ismerte csínját-bínját a gumilemez és autószőnyeg gyártásnak, fejében ott volt a gyár múltja, jelene, sajátos iróniájában a jövője is. Hogy oda figyeltek-e arra, amit mondott vagy javasolt, nem tudom, most úgy gondolom, kellett volna.
Vincze Imre a Manyika is volt egyúttal a gyárban. Vinczéné Manyika, a felesége a szállítmányozásban, jó pár méterrel odébb, egy másik épületben dolgozott. Manyika egy fogalom volt és ma is az. Személy szerint még azt is elmondhatom, hogy isteni bográcsos ételeket tud készíteni, ha megkérik rá. Márpedig a Szeged-Budapest baráti találkozókon évente egy alkalommal a szegedi Partfürdőn nem egyszer volt ő a Főszakács, Főízesítő, Főarányérzékű, Főkostoló. Ezeken a találkozókon az Imrének a gyárban még mélyben megbúvó, csupán néha és bizonyos társaságban kimerészkedő iróniájának teljes pompájával találhattad magad szembe. Korlátok dőltek, elszabadult a jókedv, egyik humoros megjegyzés követte a másikat, amelyen minduntalan nevetned kellett. Egy lazább, felszabadult, jó kedélyű Imrét élhettél meg a hosszú asztalnál bográcsgulyást kanalazva, vörösbort, pálinkát iddogálva és hallhattál, hallgathattál, ha szerencsédre hozzá közel eső helyre kerültél.
Az utóbbi években hiába hívtam Imrét és Manyit a soron következő közös összejövetelünkre, nem jöttek. Idén is elment már a meghívó, Manyival beszéltem, kértem, ha tud és kedvet érez hozzá, jöjjön el. Hogy eljön-e, nem tudom. Az Imre, drága Imre biztosan nem, mert a napokban ment el. Hatvankét évesen mindössze. Mélységesen sajnálom és fájlalom. Nyugodjál békében, Imre, és kanalazd a mennybéli bográcsgulyást. Finomabb? Kérlek, válaszolj!

Nagyzenekar, néha kamaradarab

Öten ültük ma körbe az asztalt: egy barátnő, egy baráti pár, és a Tiborral én. Egy kvintet. Hármunkat egy közös munkahely kötött össze, amelyből az együttes munkának egy jó ideje már annyi, a barátság annál kitartóbbnak bizonyult.
Csupa nagyzenekarhoz voltam eddig szokva, ha vendéglátásról van szó. A meghívottak száma nálunk minimum hat főtől kezdődik és egészen kivételes esetekben akár harminc főig meg sem áll. Nagy csoportulásokban, sok-sok embert magam körül tudva, egy valóságos és hatalmas emberi paplan alatt érzem jól magam. Ezt képzeltem magamról eddig legalábbis. Azt sem bántam, ha az összejövetelekhez napokkal előtte kellett az előkészületeket megkezdenem. Ilyenkor minden egyes alkalommal a legfőbb gondot a sokszínű és legalább egy valamilyen ételben különleges menü kitalálása jelenti. Igyekszem, hogy e körben a megelőző vendéglátásokhoz képest ne nagyon ismételjem magam. Mikor feláll a főzendők listája, onnantól megy már minden, mint a karikacsapás, bár közel sem olyan villámsebesen. A kialakult és megszokott munkamegosztásban a Tibor intézi a teljes körű beszerzést, míg részemről a főzés mechanikus, ésszel és erővel, valamint bizonyos és megörökölt fifikával végzett munkafolyamatok sorozatára esik szét, rendeződik sorba. Egyik étel a másik után, melyközben a kötelező munkák követik és váltogatják egymást. A végén a nagy társaságnak színpompás, változatos menüsor lesz a kínálata. Az étkeztetés több turnusban történik, tekintettel az étkezőben a hely szűkösségére. Szerencsére a kis helyen is elférő sok jó ember türelmesen várja be a másikat, hogy az édességeket már a nappaliban a dohányzó asztalt körbe ülve közösen fogyasszuk el.
A nagyzenekarban a hangzavar crescendoba torkollik, a saját hangom alig hallom, nemhogy másét. Az egyes emberre oda sem tudok külön figyelni, a szemem sarkából érzékelem és igyekszem azonnal pótolni a hiányokat. A szimfóniában a különböző hangszerek, szólamok együttes játékában, folyamatos harmóniájában, egy közös buborékban együtt lenni nagyon jó.
A mai nap kvintettje, kamaradarabja meglepetésként ért. Magam számára is váratlanul fedeztem fel újra a pár szemközti tete á tete meghittségét, gyönyörűségét. Meglepő közelségbe került egymással ez a néhány ember a szó, a mimika, a gesztikulálás, a testbeszéd kapcsán, mely mind-mind a mondandót, tartalmat hozta közelebb és emelte ki. A bográcsban készült gulyásleves, a sütőben végső simításként összesütött mazsolás-túrós palacsinta a hosszúra nyúlt beszélgetéseknek adta meg úgy az alaphangot, hogy nem éreztem magam fizikailag kifacsarva, ami nem volt egy utolsó érzés. A tűzforró leves égette a szájat, ám szabad áramlást engedett a szónak. Jól esett, hogy mennyire oda tudtunk figyelni egymásra, mialatt fokozatosan telt a bendő. Premier plánban láttuk, hallottuk egymást, mellébeszélésnek nem lehetett helye. A megszólalások, megnyilvánulások mélyek, tartalmasak, nem egyszer voltak érdekesek. Nem mintha nem lett volna már ehhez hasonló kamaradarabban részem, de ez a mai minden szempontból emlékezetes marad, remélem, a többieknek is. Hogy miért? Mind ezért és mert csak.

Nem ismertem Weber Lajost

Ezt írtam Andrassew Ivánnak:
"Kedves Iván!
Nem ismertem Weber Lajost. Fényképeit nem láttam, sajnos arról sem tudtam, hogy ő maga létezik egyáltalán. Ez mind az én hibám. De ahogy írsz róla, Iván, immáron másodszor is az utóbbi időben a blogodban a váratlan és visszavonhatatlan halála kapcsán, élőbbé teszi őt számomra mindazoknál, akik még élnek, tudunk egymásról, közel s távol vagyunk egymástól, alig beszélünk, találkozunk. Valahogy tapinthatóvá, érzékelhetővé tetted őt, mintha megcsapna a szele, ahogy kimegy egy nyitott ajtón, egyszerre legyintve meg és hagyva végtelen űrt maga után. Sajnálom, hogy nem ismertem Weber Lajost, hallani sem hallottam róla. Úgy érzem mégis, hogy egy olyan ember ment most el örökre, aki nagyon ismerős és szerethető lehetett, s akinek hiánya nem egy pillanatra fáj. Mindezt neked köszönhetem, Iván.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Szegő Panni
(annaszego@gmail.com)"
Az írást Andrassew Iván engedélyezte a blogjában a bejegyzések között megjelenni.

Haza felé

Rohanunk az autópályán haza felé. Ilyenkor hirtelen mindig sietős lesz. Addig ráértünk, de induláskor történik velünk valami, aminek következtében automatikusan és nagyon mehetnékünk támad. Többször megfigyeltem már és ez alól egyetlen út sem kivétel. Tegnap is. Mintha megkergültünk volna a legutolsónak kikiáltott látnivaló után. Azonnal neki álltunk sietni. Az autóút fékez, forgalmával leblokkol, valóságos kecmergésnek tűnik a nyolcvan és száztíz közötti sűrűbb forgalomban való előre haladás. Ilyenkor fedezzük fel, milyen hosszú is bír lenni egy-egy ilyen útszakasz.
Az autópályával együtt megjön a sebesség, vele a rohanás, a valóságos száguldás. Ülök az anyósülésen és bámulom a tájat, jobban mondva, csak nézek ki a fejemből, úgy suhan el a természet, a távolabbi településekkel szabdalt táj mellettünk, mintha a következő pillanatban már ott sem lettek volna. Idővel beesteledik. A kamionok totális kivilágításával feltűnik az esti autópályás autózás szépsége. Akár ha egymással akarnának versenyezni a teherautók, kamionok, amikor a körbevilágításukat bekapcsolják, már akinek van ilyen. A többség fényvisszaverő matricával díszíti fel kocsiját. Az üzemanyagot, tejet, folyékony anyagot szállítók henger tartályainak kör alakú hátulja valósággal színpompázik a körbe-körbe rávetülő fényekben. Minduntalan egy csoda és gyönyörűség.
Önkéntelenül úszik föl bennem a kérdés: melyik alatt volna jó most szörnyet halni. A gondolatnak nem ágyazom meg előre, váratlanul talál magára és ahogy egyre-másra hagyjuk hátra a kamionokat, úgy izmosodik meg, magamat is megdöbbentve. Mellettem Tibornak persze halvány segéd fogalma sincs haláli ötleteimet illetően: merőn nézi az utat maga előtt, fogja a kormányt, nyomja a gázt meg a féket, és közben sűrűn teszi a megjegyzéseit a köcsög és még köcsögebb sofőrökre. Ennyi köcsög nincs is a világon, de ha mégis, akkor azoknak pont ezen az autópályán kellett most egybe gyűlniük.
Ezen közben abban maradok magammal, hogy suhanjanak vagy cammogjanak a kamionok e késő esti órán bármennyire is gyönyörűen megvilágított hátsókkal, azért még egy kicsit életben szeretnék maradni. Legalább a következő száguldásig haza felé.

Párizsiasan

A Tibor kezdte. Néhányszor azt találta mondani, hogy nem szereti a panírozott húst, amikor jól átsül és ropogós. Belefárad és belefájdul a foga, míg megrágja. Eleinte nem vettem róla tudomást, újabb hóbortjának tartottam, volt belőlük elég, a plusz egy észre sem vétette magát. Egyik alkalommal szinte észrevétlenül csempésztem be néhány szeletet zsemlemorzsa nélkül, csak lisztben, tojásban megforgatva és úgy sütve ki a húst. A Tibornak alig jutott, a gyerekek elkapkodták. Legközelebb már felesben sütöttem, felét morzsásan, a többit a nélkül. Nem volt harag, mind elfogyott. Ma nem is tudom, minek a tiszteletére: a gyerekeim jönnek teljes létszámban, vagy az ünnep, augusztus 20-a, vagy egy várt vendég miatt ilyen liszt-tojás galuska tésztaszerű keverékben mártogatva, sütöttem ki a bő és forró olajban a jó nagy kupac csirkemell szeleteket. Párizsiasan. Így nevezik ezt a két komponensből álló bundát, amelyet a hús kap a gazdagon ízesített – jelen esetben só, bors, fokhagyma, sült csirke só, kis piros paprika - lisztből és tojásból összeállított masszától. Ha nem figyelsz oda, sajnos ez is odaég, s mikor odaég, nem ropog az égett rész a fogad alatt. Előkelően, tiszteletet parancsolón néz ki az eredmény. Csinos a borítás, ha nem is soványabb a prézlis testvérénél, a bunda és a hús között képződött levegőrétegnek köszönhetően mégis légies.
Tartózkodj bárhol: Pesten, vidéken, esetleg külföldön az így elkészített húst párizsiasan eszed. Amikor a leves nem telíti be előzőleg a gyomrod, magad sem hiszel a szemednek, mennyit bírsz belőle elfogyasztani. Én csak tudom, aki reggel kilenc óta süti, egykor még mindig nem jutott a végére, és aki a jó étvágyú családjára számít Tahiban is amúgy párizsiasan.

Hartán Marikánál

Ne higgye azt senki, hogy mert újfent Hartán jártam – ezúttal a Tiborral -, már egészen hazajáró lettem arrafelé. Akár hihetnők is az utolsó utazások gyakoriságát tekintve, ám mégsem. Dolog volt, menni kellett. Anyám most nem jöhetett, ezért ez az eltérő felállás. Marikához mentünk, ahogy mindig, immáron a hatodik x-én kissé túl. Oly megejtő természetességgel viselte és viseli az idő múlását, korának gyarapodását, hogy az mindenki számára példa értékű lehet. Engem az ötödik x-ig zavart az évek szaporodása. Akkor még az ablakot is beredőnyöztem, elfüggönyöztem, be ne lásson a nap és vele együtt senki sem. Mikor megláttam magam kívülről, mert kénytelen voltam, hiszen egyenesen magamra láttam felülről, amikor a felületesebbnél egy kicsit is mélyebben elgondolkoztam, egy feltartóztathatatlan kacagás vett rajtam erőt egyidejű rosszallással. Egyszeriben nevetségesnek találtam ezt a magam fene nagy elbújását a világ elől, magam eltorlaszolását a mind egyre közeledő évek elől, amikor jönnek azok mindenféle torlasz dacára kéretlenül is és megállíthatatlanul. Marikán nem érzékeltem a pánik leghaloványabb jelét sem akkor, amikor ünneplésére gyűlt össze a tömeg néhány hete Hartán, sem most pár szemközt. Bölcsen, megelégedve, nem mondom, hogy várva, inkább elfogadva fogadta ezt az évszámot is. Az ötvenötből én sem csináltam már nagy ügyet, volt világosság, fény a lakásban, süthetett a nap és benézhetett, ki csak akart. Végleg felnőttnek éreztem magam az idő megállíthatatlan folyását illetően. Nincs mit tenni: vésődnek a ráncok, ereszkedik a bőr, nyúlik a toka, rakodnak a kilók, ülepednek az évek, el kell tudni fogadni. Pedig tegnap Hartán évekről, korról, elmúlásról szó sem volt. Annál inkább a gyerekeink soráról, tervekről, távlatokról, mit a holnap, meg a holnapután hoz, meg a közelmúlt ünnepről. Ha meg nem beszéltünk, akkor éppenséggel ettünk. Én nem is tudom, már azt hittem, hogy eddigre kiismertem a paradicsom leves bonyolult lelkivilágát, de ez a Marika féle paradicsom leves olyannyira tudott újat mondani nekem, hogy mindenféleképpen újra kellett szednem bizonyságul, mintegy megerősítéseként az ismerősnek tűnő, mégis megbolondított ízeknek. Az Amurt hal formájában nem ismertem, a folyóról is csak hallottam. Hosszú szálkák jellemzők rá meg a nem is igazi halas íz, hanem valami hús-hal érzet, ami furcsa, mert megfoghatatlan és illékony és eteti magát. Tegnap óta azt is tudni vélem, hogy a petrezselymes krumplit nem csak úgy Hübele Balázs módjára kevergetjük fakanállal, hanem átfordítjuk, krumpli kupaconként óvatosan forgatjuk át, nehogy a kelleténél jobban törjük meg a krumplit. Desszertnek kókuszos tekercset kaptunk karikára vágva, a hűtőből kiszedve, nagyon ízlett, legalább ötöt ettem belőle.
A kényelmesre sikeredett ebéd után a mézesnél és a húsosnál jártunk. Először az akác- és a vegyes virágmézet szedtük össze – a legegészségesebb napraforgó mézről Juliska és Henrik méhész állítása szerint, már lekéstünk. Nem sokat keseregtem ezen, az áttetsző akácban és narancssárga virágmézben gyönyörködtem. A húsosnál szereztük be az országos hírű Hartai kolbászt csemege, kissé erős és nagyon erős kivitelben. Szinte harapni lehetett a füstölt illatot a kolbászok, szalonnák, füstölt sertéshúsok raktárában, töményebb az illat, amikor karnyújtásnyira látod a kampókon, az akasztókon függő finomságokat. A Hartai kolbásznak – úgy gondolom -, a nagy fokú húshányada, ízesítése, mély narancs-barna színe, utolérhetetlen íze viszi el hírét messze Harta határain túlra. Kaptunk még Marika kertjéből annyi paradicsomot, hogy jól lakik belőle az egész család anyámmal egyetemben szeptember végéig, csak eltárolni kell tudni. De azt hiszem, lesz belőle egy kevéske Hartai paradicsomlé, hogy legyen mire emlékezni és miből főzni télen paradicsom levest, ami persze nem olyan, mint a Marikáé.

Arccal a múlt felé!

(Ha jól emlékszem, Horváth Ádámnak - ha tévedtem volna, elnézést kérek - volt egy rádióműsora: Helyettem írták. Ebben azokról a magyar ill. világirodalmi művekről beszélt, amelyekkel oly mértékben azonosult, hogy állítása szerint akár ő maga is megírhatta volna az elbeszélést, költeményt, regényt. Ugyanezt mondanám el most Miklós legújabb írásáról, melynek minden egyes szavával egyet értek és ha tudtam volna, ugyanezt és ugyanígy írtam volna meg. Egyúttal megerősít hitemben, hogy az Araratot, a nagymamám, az anyám, a magam történetét addig kell folytatni, ameddig csak lehet. A múltat csak színesítik a jelen eseményei, hozzátesznek, gazdagítják, és ne legyenek illúzióink: maguk is pillanatok alatt a múlt egy-egy darabkájává válnak.) 
Mostanság úgy gondolok az időre, mint aminek nem csak hossza, de térfogata is van. Minél hosszabb ideje élünk, annál nagyobb térben mozgunk, de ezt a teret nem köbméterben, hanem az idő egységével mérjük. A múlt ott van bennünk, egyre táguló tér, tetszés szerint tartózkodhatunk bármely pontján. A múltat számtalanszor újraélhetjük, a múltunk így nem egy lezárt valami, hanem egy folyamatosan változó, élő képződmény.
Míg fiatalok vagyunk, nem sokat törődünk a múltunkkal, értéktelennek, néha egyenesen szégyellnivalónak érezzük, legszívesebben kitörölnénk magunkból, ami persze nem lehetséges. A jelen sokkal izgalmasabb, a jövő pedig tele lehetőségekkel, ígéretekkel. Ahogy telnek az évek, úgy gyarapszik és válik egyre súlyosabbá a múlt, míg egyszer csak eljutunk oda, hogy sokkal érdekesebbnek tartjuk, mint a jelent, vagy a jövőt. A múltat nem csupán újraéljük, hanem kutatjuk, vallatjuk és olyan titkai után nyomozunk, melyekhez akkor még nem férhettünk hozzá, amikor jelen, vagy csupán közelmúlt volt. Ez néha sokkal izgalmasabb, mint a jelenkor szenzációnak kikiáltott eseményei, vagy jövőről alkotott fantáziaképek, melyekben legtöbbször csupán a külsőségekben, a díszletekben testesül meg a jövő, egyébként a múlt él benne tovább.
A múltunk tehát legnagyobb kincsünk. Milyen kár, hogy erre csak túl későn ébredünk rá! Nevelni kéne a fiatalokat, hogy váljon szenvedélyükké életük pontos dokumentálása, nem csak a külső eseményeké, hanem a lelkiállapoté is. Mekkora értékké, mennyi öröm forrásává válhatnak ezek az anyagok negyven, ötven, hatvan év múltával és mekkora örömöt szereznének az utódoknak is! Sajnos az emberre nem jellemző az előrelátás. Alig vannak, akik hajlandók önként áldozatot hozni ma azért, hogy valami létrejöhessen, vagy jobb legyen mondjuk harminc év múlva. Legfeljebb néhány évre előre vagyunk képesek gondolni, a többség még ilyen hosszú időre sem. Hányan élnek csupán napról napra!
Sokszor előfordul életünk bizonyos szakaszában, hogy minden figyelmünket a közeli jövőre, vagy éppen a múlt egy bizonyos korszakának szenteljük, a jelennel alig foglalkozunk. Aztán egyszer csak felfedezzük ezt az elhanyagolt korszakot, ami egykor a jelenünk volt és megpróbáljuk bepótolni azt, amit akkor elmulasztottunk. Minél gazdagabban dokumentált a korszak, annál teljesebbé válhat az élmény. A dokumentálás eszköztára szédítő tempóban fejlődik. Nem csak arra ad lehetőséget, hogy a jelent gazdagon megörökíthessük, hanem még abban is nagy segítség, hogy a messzi múltból töredékesen fennmaradt emlékeket áttekinthetőbbé tegyük, könnyebben hozzájuk férhessünk. Gondoljunk csak a digitalizálás lehetőségeire!
Arccal a múlt felé! Aki a jövőre nagyon kíváncsi , annak is ajánlatos a múltat tanulmányoznia. Sok jel mutat arra, hogy a jövőt formáló erők működését legjobban a múltban tanulmányozhatjuk. Vagyis a jövő titkához a megfejtést a múltban kell keresni. Ehhez képest meglepő, milyen nem törődöm módon, mondhatni bűnös hanyagsággal bánunk a múltunkkal. De sosem késő változtatni ezen. Kezdjünk el azonnal naplót vezetni a mindennapok apróbb-nagyobb történéseiről, kezdjük el szisztematikusan elrendezni, archiválni a családi fotókat, leveleket, tárgyakat, emlékeket és a hézagokat kezdjük el kitölteni. Kérdezzük ki a tanúkat, míg nem késő, ne hagyjuk, hogy magukkal vigyék a túlvilágra emlékeiket.
Tudom persze, hogy mindez pusztába kiáltott szó. Ki törődne ilyesmivel, ha éppen a Megasztár, vagy a Való Világ fut, vagy késhegyre menő harc várható a BL elődöntőben, vagy pikáns összecsapást közvetítenek a kormány és az ellenzék vezére között. Egyáltalán, kit érdekel a múlt, mikor azon jár az ember esze, miből fizeti ki a következő havi törlesztő részletet, vagy befejezi e végre a gyerek az egyetemet, vagy megint halaszt egy félévet. Könnyű annak, aki ráér a múlton merengeni! Ám egyszer mindenki eljut oda és akkor sajnálja majd igazán, hogy alig őrzött meg valamit a múltjából. Azon kívül a múlt menedék is lehet, ha a jelen már kezd fojtogatni bennünket, vagy a jövő válik egyre félelmetesebbé. Sőt, nem csupán menedék, de kapaszkodó is. A jövőben csak ismétlődik a múlt. Aki a múltat jól ismeri, már nem fél a jövőtől sem.

Anyám további esete a külfölddel

Hát Oroszországban nem igazán van (nevetek) ilyen szálloda. És akkor mondom, Jézus Mária, milyen gyönyörűség. Egyik alkalommal az egyik csaj meg a másik csaj a delegációból hívnak, hogy Rita, gyere, nézd már meg, mi hol lakunk. Bementem és megnéztem a három lukat (nevetek), amit nekem megmutattak. Mert rajtam kívül velünk volt egy férfi és három nő. Így voltunk, azt hiszem, összesen öten. Lehet, hogy a két nő egy szobában lakott, egy másik nő még egy külön szobában, és volt még egy férfi meg én. Érdekes módon, akik ketten laktak egy szobában, azok rosszabb körülmények között voltak elszállásolva, mint én, és a többieknek is mind lukak jutottak szoba gyanánt. Hú, mondom, Jézusom, és egyedül küldtek engem mindig sétálni, mert én nem mentem a tárgyalásokra. Hát aztán mondom, azt hiszem a jó nagy szobám az összes komforttal annak köszönhető, hogy orosz útlevelem van, és azzal az emberrel óvatosan kell bánni, azt az embert figyelni kell, hátha kém. No most, én olyan kém voltam, de olyan, hogy nálam különb nem létezett a világon (nevet).
A papa azt mondta, hogy el kell mennem London olyan részébe, ahol csupa hajléktalan lakott. És én el is mentem. Képzeld, egy olyan őrült voltam, aki megcsinálja, amit neki mondanak.
- De miért kellett oda menned?
Mert ott gyönyörű anyagokat lehetett kapni. És vettem gyönyörű anyagokat.
- Mert nem te varrtad a saját ruháidat.
Nem, akkor én csináltattam a ruháimat. Nem úgy volt, hogy olyan szegény voltam, mint most, akkor csináltathattam ruhákat.
- Abban az időben még meg lehetett fizetni a varrónőt.
Meg, persze. Aztán mentünk haza fele és egy grandunk nem volt, egy árva fillérünk nem maradt. Ott ültünk a repülőre várva a V.Ervin és a nők közül mi ketten. Olyan éhesek voltunk, mint a nyavalyakórság. Úristen, hogy fogunk mi itt enni, ha egyszer semmi pénzünk sincs, éhen halunk, amíg beülünk a gépbe, és mit adnak nekünk ottan, szendvicset vagy valami mást. Na, V. Ervin megkönyörült rajtunk. Pedig mi nem mondtunk neki semmit.
- Biztos, ő is éhes volt.
Vett három deci vodkát. (nevetek) És hozott három szendvicset. Mindenkinek egyet. Megittuk a vodkát. Őt is egyre kínáltuk, hogy ő is igyon, de mondta, hogy ő nem ihat, mert amikor megérkezik Budapestre, rögtön kocsiba ül, úgyhogy ő nem iszik, de mi ketten ittunk, kiittuk a lapos üvegből az egész vodkát, megettük a szendvicset és azóta az lett számomra a világ legjobb szendvicse. Azóta is sokszor csinálok magamnak itthon ilyet.
- Milyen volt?
Vajas kenyér, tojás és paradicsom. Isteni finom volt, nincs rá szó.

Hungarikum

Már megint egy nap Szegeden, mely hűvösen és barátságtalanul indul, egyre naposabbra fordul, a végére élesen süti a napra bélyegét: szép volt.
Szegeden könnyen varázsolódom el, a városnak semmit sem kell érte tennie, önmagában elegendő, hogy van. Pedig most talán utca sincs, mely ne lenne feltúrva, valamennyire felforgatva. Csöveket cserélnek, útburkolatot váltanak, síneket fektetnek hangelnyelővel és rezgéscsillapítóval. Átmenetileg csúnyul a város, hogy később többszörösen nyerje vissza szépségét. A város hangulata pedig így is átüt a romokon, az ásott gödrökön, a lecsupaszított utcákon, a kordonok között elhelyezett ritka pallókon, ahol ember gyalogosan és kerékpárral veheti be a túloldalt. Áttetszik a szertelen rendetlenségen a rendbe hozott, egymásba illőn színezett házak légies szépsége, a város tervezettsége, összefogottsága, barátságossága, emberléptékűsége, élhetősége. Szegedet lehet szeretni, még jobban szeretni, még annál is jobban, ha lehet.
Ebben a most önmagából kicsit kifordult városban élnek volt munkahelyi kollégáim, közöttük is Fazék, világszép anyukája, és működik egy gyár, ahol valamikor együtt dolgoztunk: Fazék, Mackó, én, meg a többiek. A gyár áll még, termel, több százaknak ad munkát, egzisztenciát a nekem bevehetetlennek tűnő falai között. Barátságunk Fazékkal, Mackóval és a többiekkel akkortól eredeztethető, ami azelőtt, ill. azóta történt, egy újfajta időszámítással fejezhető csak ki: a Taurus előtt, ill. a Phoenix/Taurus után. A gyár, a munka, a kollégák Szegeden és Pesten, az akkori közkedvelt munkahely varázsa, a gumi semmivel össze nem keverhető édeskés szaga, az íróasztal mögötti és azóta is megismételhetetlen önállóság, felelősség, az érzet, hogy mindez nem munka, hanem egy édes hobbi egy angol Klubban, ahova kedvtelésből jár be az ember, mint egy visszajáró álom köszön minduntalan vissza, ha csak rá gondolok, szóba kerül, és persze miért ne kerülne gyakran szóba.
A Széchenyi téren a sétány mind két oldalán épülő bódésorral találom szembe magam a megcsodált Városháza előtt. Akkor készül a díszlet a Hungarikum Fesztiválra, amikor Szegeden már időtlen idők óta áll egy igazi Hungarikum, egy ideje kis Germanikummal keverve.

Padlizsános lavas brassóival, körözöttel

Ilyen vegyes azért nem volt a tegnapelőtti barátnői est nálam, amelyre pontosan kettőt aludtam, mire úgy döntöttem, hogy megírom. A társaság súlypontját mindig is G.Zsuzsa barátnőm barátnői szálai képezik, ezekből azok, akiket több évtizedes közös múltunk során én is megismertem. Ebből ágazunk el, miszerint egy-egy embert a magam részéről igyekszem a körbe úgy behozni, hogy passzoló plusz emberként, érdeklődőként ne rontson az est színvonalán. Ebben a társaságban jó esetben évente egyszer találkozunk, amikor G.Zsuzsa hazajön Budapestre. E ritka találkozás a maga nemében egyedi és sokáig emlékezetes. Azért nem azt írtam, hogy örökre, mert az emlékezet oly sok mindent kirostál, könnyű ballasztként enged el, talán ezt is. Egy másik Zsuzsa, nekem csak Csücsök, volt most az egyetlen, aki kilógott a sorból, hiszen révemen került be a társaságba és nem utolsó sorban legendás körözöttje nyomán, amit csak ő és csak úgy tud elkészíteni, hogy annak egyszerűen nincs párja, ne keressük. Körözöttje most tripla adagban készült és olyan finom lett, hogy arra nincsenek szavak. Friss magos rozsos kiflivel ettük, vaj, margarin nélkül kentük rá vékony-vastagon és olyan krémes volt, olyan ízletes, olyan puhán, vágyakozón omlott a szájba, amit csak az tudhat, aki az első harapás után a többit is velem együtt élte át tegnapelőtt egy lakótelepi ház földszinti lakásában egy parkra nyitott ablaknál.
Brassóimat szántam volna az előételek után a harmadik helyre, azonban közkívánatra és így még melegen került a körözött után az asztalra. Valóban Brassóinak szántam az ételt, annak készítettem, hogy az lett-e nem tudom, örök dilettánsként mindig bizonytalan vagyok a végeredményt illetően. A krumpli mellett a filézett csirkecombé volt benne a főszerep, meg persze a só, a bors és a töméntelen fokhagymaporé. Úgy láttam, jól sikerülhetett, mert G.Zsuzsa barátnőm, aki nem vagy csak alig eszik húst, kivételesképpen szedett a húsi részéből. Kata is dicsérte, aki pedig nagyon nagy konyhazsonglőr, így gondolja legalábbis az, aki egyszer életében már kóstolta ételeit. És hatalmas mesélő, akinél nem tudsz olyan témát, amihez ne tudna hozzászólni. G.Zsuzsát persze elsősorban közös ismerőseik a Katával érdeklik a legjobban, mi van velük, ki hol van, hol tartanak, mik a terveik. Bár nem tudunk ilyenkor belefolyni a beszélgetésbe, azonban többszöri találkozásunk nyomán már szinte ismerem őket, annyiszor hallottam róluk. Jutka is csak hallgat és figyel és csipeget, mert értékelhető mennyiségeket bizony nálam sem eszik.
Az Amerikában élő G.Zsuzsa barátnőm a Kata által készített ételek fogyasztása közben vél szembesülni a magyar valóságnak azzal a szeletével, amely ránk képződik le, életünkre gyakorol napi hatást és megfogalmazásunkban kerül tovább adásra. Miközben egyre álmélkodik, hitetlenkedik jegyzi meg, hogy milyen finom a padlizsános lavas, amelyet csak azért neveztem el így, mert az örmények, grúzok lavasához hasonló keskeny, kerek kenyértésztán csücsülnek a megsütött padlizsánkarikák padlizsántöltelék társaságában. Nekem is ez lesz az este folyamán a körözött után a kedvencem. Valami olyan íz egyveleg állt itt a lavason össze, amilyent nem sűrűn tapasztal az ember egy padlizsán és kenyértészta találkozásánál. A legfinomabb étel persze mindig a legkevesebbnek bizonyul, alig tudok megmenteni anyámnak egy kisebb szeletet egy későbbi kóstolás erejéig.
Kata sárgaborsós fasírtpogácsája is szépen fogy, nem beszélve a sopszkihoz hasonlatos kétféle friss vegyes salátájáról. A túrós sütim, rizskochom csupán mutatóba kerül az asztalra, alig esznek belőle. Ám Kata sajttála ötféle sajttal, koktél paradicsommal, szőlővel – nem is vad alkohol, inkább egy-két üveg sör, narancslé és több pohár csapvíz kíséretében -, az est végére ürül ki teljesen. Nem így a beszélgetésünk, amely a késői órára való tekintettel akaratlagosan egyben váratlanul hagyódik félbe.
Mesi talán, ki most nem tudott eljönni, jövőre itt lesz, hogy együtt legyünk, együnk, beszélgessünk, múlassuk az időt szűk baráti társaságban, ismétlődő, egyben táguló ízek kiszámíthatatlan tárháza mellett egy majd akkori estébe hajló nyári délután.

Unleashed - Kötetlenül - A KISFILM

Most közzéteszek egy személyes levelet, mely közérdeklődésre tarthat számot, s amelyre a címzettől kaptam külön engedélyt:
Mildim!
Egymás után kétszer is megnéztem, olyan jó volt, elvarázsolt. Minden a helyén van: story, szereplők, helyszín, zene, bevezetés-tárgyalás-befejezés, ütem, most csak idehányom mindazt, mi éppen és amilyen sorrendben az eszembe jut. Barátságos és békés, még ha közben fel is fordítják a kertet, a házat a kutyák, akiknek jellemük nyomán találó a nevük is (ld. záró főcím). Talán a kis kék medence helyzete kicsit vegyes, hol fekszik és töltődik vízzel, hol játszanak benne vagy lefetyelnek belőle, hol a kertben áll, az épülő, a végkifejlet felé haladó történetben nem mindig logikusan és vegyesen. A vágások tökéletesek, mikor kell játékosak, máskor drámaiak, melyet a zene üteme, dallama zseniálisan követ. Az elmenő, érkező embertorzók olyanok, amilyeneknek lenniük kell: fontosságukat tekintve elsőrangúak, de ebben a mintegy hat percben a négylábúaké a főszerep, melyre a kisfilmben elhangzó egyetlen emberi szó ellenpontként a válasz. Méltán, hiszen az író találékonyságával, ötletességével ötletet halmoz ötletre, amelyből ez a sketch?, pillanatfelvétel? maradandóan sikeredik össze.
Vajon terjeszthetem-e, beletehetem-e a blogomba? Engeded-e? Pedig igenis terjeszteni, népszerűsíteni kellene, a magam módján megteszem.
Engem elvarázsoltál és megleptél?, nem is tudom megleptél-e, az összeállt kis művel, alkotással, értékkel mindenképpen, a Norbival egyetemben.

http://www.youtube.com/watch?v=fPlcvXu8L3A&hd=1

Nem tudom eléggé megköszönni.
Csináljatok még ilyeneket kutyákról, másról, látom, ötletben, akaratban, segítségben nem lenne hiány, ahogy a hálás közönségben, töretlen drukkerekben sem.
Ehhez, mint egy lehetséges úthoz kívánok minden szükségeset: erőt, akaratot, időt, szárnyaló fantáziát, ki nem hunyó tehetséget, hatékonyan közremüködő segítséget, anyagiakat is, sok-sok nézőt, támogatót.
Menni fog, hiszek benned, bennetek!
Puszil:
Szegő Panni

Jobb alsó hetes

Ha a jobb alsó hetes fogamat nem érezném, hanem csak tudnám, hogy van és fájdalmát az Aszpirin 500 minden további nélkül tudná oltani, akkor Isten bizony nem mennék fogorvoshoz, pláne nem az ambuláns rendelésre, mely elsősorban elsősegély nyújtásra szolgál. Űzendő ellenpéldája vagyok az évente egyszer fogorvosi kontrollra lelkiismeretesen járóknak: nem is emlékszem, mikor jártam utoljára fogászaton. Ez a bizonyos jobb alsó hetes nem azzal a fájdalommal jelentkezett, amelyet az Aszpirin 500 meneszteni tudott volna, ez volt otthon, tompította csupán, kicsit csöndesebbre fogta állandó lüktetését. A Fortedol is csak annyira tett jót a fogfájásnak, mint a halottnak a csók.
Mártához kellett Solymárig vendégségbe mennem, hogy barátnői vendéglátói Cataflamhoz juthassak. Először két darabhoz, amely hosszú ottlétem idejére lassan, de egyre biztosabban feledtetni vélte fogfájásomat. Az éjszaka küszöbén egy egész levélnyi Cataflammal távoztam, hogy legyen mivel magamat bebiztosítanom az aznapi ambuláns rendelésig. Mártánál jobb alsó hetesem fájdalma alábbhagyott annyira, hogy a puhára főtt pontyszeletekkel, ikraszigetekkel telerakott, bográcsban sűrűre főzött halászlét óvatosan kanalazva, és friss kenyérbelet törve hozzá engedte meg elfogyasztanom. Repetát kértem és kaptam, annyira ízlett a leves.
Ritkán jutok jó, mit ne mondjak, kiváló halászléhez. Magam sosem főztem ilyet eddigi életemben, ezért aztán minden elismerésem, mély hálám mindazoknak, akik az általam bevehetetlennek tűnő étket elkészítik, tegyük hozzá, kivételesen finoman. Anyám, a türkmén Ashabadból ide származott tősgyökeres örmény megtanulta, többször is volt részem benne, fantasztikus volt. A Szegedi Roosevelt téri Halászcsárdában egy adagból ketten lakhatnak bőségesen jól, két-két tányérnyira futja az asztali bográcsból belőle, friss, vastag fehér kenyérszeletekkel. Feledhetetlen. A Szeged előtti Fehértói Halászcsárdában mindig külföldi vendégekkel fogyasztottam halászlét nagyobb kondérból és általános megelégedettségre. A Bajai Halászcsárdában még este 11-kor is mérnek halászlét az egyedi gyufaszálas tésztájukkal. Isteni. Anyám apámmal a Kömlödi vagy a Paksi Halászcsárdáig mentek el az új autót bejáratni, kiváló halászlét enni. Ezen szokásukon nem volt miért változtatni, az autók igényelték és bírták a legelső utat, ők pedig a halászlét. Márta halászléje méltán folytatta ezt az illusztris sort: gazdagon volt megrakva hallal, ikrával, hagymával, jólesőn volt sűrű, kanál nem állt meg benne, kanalazni kellett rendesen, hogy a következő tányérig eljuthasson az ember. Repetára pedig mindenkinek futotta a léből, halból, kenyérből egyaránt. Talán Anikó tűnt ki egyedül a sorból, aki a sok gyerekkori kötelező halászlé nyomán felnőtt korára nem állhatta a halászlét, Mártáét sem, különféle sajtot majszolt kenyérrel, zsömlével. A sütőben felforrósított túrós palacsintából már ő is evett, hármat egyszerre, ahogy mi, halászlevesesek is.
Evés után jól esett a kertbejárásnak nevezett szabályos kis kirándulás fák, gyümölcsfák, bokrok, veteményesek, virágok között. Teraszról teraszra, parcelláról parcellára lépdeltünk az erősen meredek fekvésű kertben a fenti medencétől indulva lefelé a legalsó szinten elterülő füves focipályáig. Útközben meg-megálltuk, megcsodáltuk a növénykölteményeket, kóstolgattunk az érő, leérett gyümölcsökből. Márta Balázs fia kertészkedésének nyomát ecsetelte, amikor a frissen felásott földre mutatott a málnatövek körül. János, a férje jegeskávét, süteményeket, hideg limonádét és Tokaji Furmintot szolgált fel a kerti asztalnál, észrevétlenül és magától értetődön tette mindezt, köszönet érte.
Az idő úgy röpült el, meg sem éreztük volna, ha a mélysötét nem figyelmeztet: éjfél felé jár. A jóleső, kiadós, sok témát érintő beszélgetés után szedelőzködtünk föl mi, vendégek, láthatóan nem nagyon akaródzva.
Jobb alsó hetesem másnap reggel igényelt újra Cataflamot és emlékeztetett az alig múlt estére.
Jövőre veletek ugyanitt, a Paradicsomban, jobb alsó hetesem fájdalma legyen a kellemes múlté.