Öten ültük ma körbe az asztalt: egy barátnő, egy baráti pár, és a Tiborral én. Egy kvintet. Hármunkat egy közös munkahely kötött össze, amelyből az együttes munkának egy jó ideje már annyi, a barátság annál kitartóbbnak bizonyult.
Csupa nagyzenekarhoz voltam eddig szokva, ha vendéglátásról van szó. A meghívottak száma nálunk minimum hat főtől kezdődik és egészen kivételes esetekben akár harminc főig meg sem áll. Nagy csoportulásokban, sok-sok embert magam körül tudva, egy valóságos és hatalmas emberi paplan alatt érzem jól magam. Ezt képzeltem magamról eddig legalábbis. Azt sem bántam, ha az összejövetelekhez napokkal előtte kellett az előkészületeket megkezdenem. Ilyenkor minden egyes alkalommal a legfőbb gondot a sokszínű és legalább egy valamilyen ételben különleges menü kitalálása jelenti. Igyekszem, hogy e körben a megelőző vendéglátásokhoz képest ne nagyon ismételjem magam. Mikor feláll a főzendők listája, onnantól megy már minden, mint a karikacsapás, bár közel sem olyan villámsebesen. A kialakult és megszokott munkamegosztásban a Tibor intézi a teljes körű beszerzést, míg részemről a főzés mechanikus, ésszel és erővel, valamint bizonyos és megörökölt fifikával végzett munkafolyamatok sorozatára esik szét, rendeződik sorba. Egyik étel a másik után, melyközben a kötelező munkák követik és váltogatják egymást. A végén a nagy társaságnak színpompás, változatos menüsor lesz a kínálata. Az étkeztetés több turnusban történik, tekintettel az étkezőben a hely szűkösségére. Szerencsére a kis helyen is elférő sok jó ember türelmesen várja be a másikat, hogy az édességeket már a nappaliban a dohányzó asztalt körbe ülve közösen fogyasszuk el.
A nagyzenekarban a hangzavar crescendoba torkollik, a saját hangom alig hallom, nemhogy másét. Az egyes emberre oda sem tudok külön figyelni, a szemem sarkából érzékelem és igyekszem azonnal pótolni a hiányokat. A szimfóniában a különböző hangszerek, szólamok együttes játékában, folyamatos harmóniájában, egy közös buborékban együtt lenni nagyon jó.
A mai nap kvintettje, kamaradarabja meglepetésként ért. Magam számára is váratlanul fedeztem fel újra a pár szemközti tete á tete meghittségét, gyönyörűségét. Meglepő közelségbe került egymással ez a néhány ember a szó, a mimika, a gesztikulálás, a testbeszéd kapcsán, mely mind-mind a mondandót, tartalmat hozta közelebb és emelte ki. A bográcsban készült gulyásleves, a sütőben végső simításként összesütött mazsolás-túrós palacsinta a hosszúra nyúlt beszélgetéseknek adta meg úgy az alaphangot, hogy nem éreztem magam fizikailag kifacsarva, ami nem volt egy utolsó érzés. A tűzforró leves égette a szájat, ám szabad áramlást engedett a szónak. Jól esett, hogy mennyire oda tudtunk figyelni egymásra, mialatt fokozatosan telt a bendő. Premier plánban láttuk, hallottuk egymást, mellébeszélésnek nem lehetett helye. A megszólalások, megnyilvánulások mélyek, tartalmasak, nem egyszer voltak érdekesek. Nem mintha nem lett volna már ehhez hasonló kamaradarabban részem, de ez a mai minden szempontból emlékezetes marad, remélem, a többieknek is. Hogy miért? Mind ezért és mert csak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése