Imre egy szerethető ember. Nekem így jött le legalábbis Budapesten a Szegeden élő és dolgozó Imréről. Ő a gyárban vezette a Lemezüzemet, igazgatta, míg én a Kerepesi útról, később a Ráday utcai Külker Irodáról indultam el többek között hozzá is Szegedre dolgaimat intézni. Havonta kétszer biztosan találkoztunk. Imre benne volt abban a körben, akinek vittem a kiskunfélegyházi világbajnok lángosból. Egyszerre kilenc-tizenkettőt vettem és osztottam szét a lemez- meg a hevederüzem azon dolgozói között, akiket különösen szerettem. Nem vártam én cserébe semmit. Egy valamit szerettem volna áthidalni: a Szeged-Budapest 156 km fizikai távolságot, a fejekben, lelkekben pedig ennek többszörösét. Pestiként szegedi szerettem volna lenni, közülük valónak érezni, éreztetni magam úgy, hogy csak esetenként fordulok meg a gyárban. Imrével erről nem lelkiztünk, a pár hogy vagyot érintő mondaton túl a lemezrendelések teljesítése, a határidők átbeszélése, a kapacitás kitöltöttsége körül forgott túlnyomórészt a szó. Munkaköpenyére emlékszem, amit szinte állandóan viselt a gyárban, belső szobájára, amelyben nem tudott – talán nem is akart - elkülönülni a szinte állandóan ki-bejáró kollégáktól. Sokszor mutatkozott késznek kilépni a szomszédos termelésbe és megmutatni, hogy éppen mi megy a gyártásban, és mire lehet a közel jövőben számítani. Volt egy stílusa, amely a komoly külszín alatt megbúvó, ritkán előtörő mély iróniával keveredett. Ha mindez nem lett volna elég, megcsillant a szeme, hunyorgott egyet, de a szája szögletében megbúvó mosolykezdemény végképp elárulta mondandója fajsúlyosságát. Ez jellemezte, amikor lehetetlennek tűnő feladatok kivitelezését vártuk volna el tőle szinte már másnapra és akkor is, amikor a gyár vezetőiről beszélt. Már öreg motoros volt a szakmában, amikor először találkoztam vele, nem lehetett megvezetni, átverni, ismerte csínját-bínját a gumilemez és autószőnyeg gyártásnak, fejében ott volt a gyár múltja, jelene, sajátos iróniájában a jövője is. Hogy oda figyeltek-e arra, amit mondott vagy javasolt, nem tudom, most úgy gondolom, kellett volna.
Vincze Imre a Manyika is volt egyúttal a gyárban. Vinczéné Manyika, a felesége a szállítmányozásban, jó pár méterrel odébb, egy másik épületben dolgozott. Manyika egy fogalom volt és ma is az. Személy szerint még azt is elmondhatom, hogy isteni bográcsos ételeket tud készíteni, ha megkérik rá. Márpedig a Szeged-Budapest baráti találkozókon évente egy alkalommal a szegedi Partfürdőn nem egyszer volt ő a Főszakács, Főízesítő, Főarányérzékű, Főkostoló. Ezeken a találkozókon az Imrének a gyárban még mélyben megbúvó, csupán néha és bizonyos társaságban kimerészkedő iróniájának teljes pompájával találhattad magad szembe. Korlátok dőltek, elszabadult a jókedv, egyik humoros megjegyzés követte a másikat, amelyen minduntalan nevetned kellett. Egy lazább, felszabadult, jó kedélyű Imrét élhettél meg a hosszú asztalnál bográcsgulyást kanalazva, vörösbort, pálinkát iddogálva és hallhattál, hallgathattál, ha szerencsédre hozzá közel eső helyre kerültél.
Az utóbbi években hiába hívtam Imrét és Manyit a soron következő közös összejövetelünkre, nem jöttek. Idén is elment már a meghívó, Manyival beszéltem, kértem, ha tud és kedvet érez hozzá, jöjjön el. Hogy eljön-e, nem tudom. Az Imre, drága Imre biztosan nem, mert a napokban ment el. Hatvankét évesen mindössze. Mélységesen sajnálom és fájlalom. Nyugodjál békében, Imre, és kanalazd a mennybéli bográcsgulyást. Finomabb? Kérlek, válaszolj!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése