Arccal a múlt felé!

(Ha jól emlékszem, Horváth Ádámnak - ha tévedtem volna, elnézést kérek - volt egy rádióműsora: Helyettem írták. Ebben azokról a magyar ill. világirodalmi művekről beszélt, amelyekkel oly mértékben azonosult, hogy állítása szerint akár ő maga is megírhatta volna az elbeszélést, költeményt, regényt. Ugyanezt mondanám el most Miklós legújabb írásáról, melynek minden egyes szavával egyet értek és ha tudtam volna, ugyanezt és ugyanígy írtam volna meg. Egyúttal megerősít hitemben, hogy az Araratot, a nagymamám, az anyám, a magam történetét addig kell folytatni, ameddig csak lehet. A múltat csak színesítik a jelen eseményei, hozzátesznek, gazdagítják, és ne legyenek illúzióink: maguk is pillanatok alatt a múlt egy-egy darabkájává válnak.) 
Mostanság úgy gondolok az időre, mint aminek nem csak hossza, de térfogata is van. Minél hosszabb ideje élünk, annál nagyobb térben mozgunk, de ezt a teret nem köbméterben, hanem az idő egységével mérjük. A múlt ott van bennünk, egyre táguló tér, tetszés szerint tartózkodhatunk bármely pontján. A múltat számtalanszor újraélhetjük, a múltunk így nem egy lezárt valami, hanem egy folyamatosan változó, élő képződmény.
Míg fiatalok vagyunk, nem sokat törődünk a múltunkkal, értéktelennek, néha egyenesen szégyellnivalónak érezzük, legszívesebben kitörölnénk magunkból, ami persze nem lehetséges. A jelen sokkal izgalmasabb, a jövő pedig tele lehetőségekkel, ígéretekkel. Ahogy telnek az évek, úgy gyarapszik és válik egyre súlyosabbá a múlt, míg egyszer csak eljutunk oda, hogy sokkal érdekesebbnek tartjuk, mint a jelent, vagy a jövőt. A múltat nem csupán újraéljük, hanem kutatjuk, vallatjuk és olyan titkai után nyomozunk, melyekhez akkor még nem férhettünk hozzá, amikor jelen, vagy csupán közelmúlt volt. Ez néha sokkal izgalmasabb, mint a jelenkor szenzációnak kikiáltott eseményei, vagy jövőről alkotott fantáziaképek, melyekben legtöbbször csupán a külsőségekben, a díszletekben testesül meg a jövő, egyébként a múlt él benne tovább.
A múltunk tehát legnagyobb kincsünk. Milyen kár, hogy erre csak túl későn ébredünk rá! Nevelni kéne a fiatalokat, hogy váljon szenvedélyükké életük pontos dokumentálása, nem csak a külső eseményeké, hanem a lelkiállapoté is. Mekkora értékké, mennyi öröm forrásává válhatnak ezek az anyagok negyven, ötven, hatvan év múltával és mekkora örömöt szereznének az utódoknak is! Sajnos az emberre nem jellemző az előrelátás. Alig vannak, akik hajlandók önként áldozatot hozni ma azért, hogy valami létrejöhessen, vagy jobb legyen mondjuk harminc év múlva. Legfeljebb néhány évre előre vagyunk képesek gondolni, a többség még ilyen hosszú időre sem. Hányan élnek csupán napról napra!
Sokszor előfordul életünk bizonyos szakaszában, hogy minden figyelmünket a közeli jövőre, vagy éppen a múlt egy bizonyos korszakának szenteljük, a jelennel alig foglalkozunk. Aztán egyszer csak felfedezzük ezt az elhanyagolt korszakot, ami egykor a jelenünk volt és megpróbáljuk bepótolni azt, amit akkor elmulasztottunk. Minél gazdagabban dokumentált a korszak, annál teljesebbé válhat az élmény. A dokumentálás eszköztára szédítő tempóban fejlődik. Nem csak arra ad lehetőséget, hogy a jelent gazdagon megörökíthessük, hanem még abban is nagy segítség, hogy a messzi múltból töredékesen fennmaradt emlékeket áttekinthetőbbé tegyük, könnyebben hozzájuk férhessünk. Gondoljunk csak a digitalizálás lehetőségeire!
Arccal a múlt felé! Aki a jövőre nagyon kíváncsi , annak is ajánlatos a múltat tanulmányoznia. Sok jel mutat arra, hogy a jövőt formáló erők működését legjobban a múltban tanulmányozhatjuk. Vagyis a jövő titkához a megfejtést a múltban kell keresni. Ehhez képest meglepő, milyen nem törődöm módon, mondhatni bűnös hanyagsággal bánunk a múltunkkal. De sosem késő változtatni ezen. Kezdjünk el azonnal naplót vezetni a mindennapok apróbb-nagyobb történéseiről, kezdjük el szisztematikusan elrendezni, archiválni a családi fotókat, leveleket, tárgyakat, emlékeket és a hézagokat kezdjük el kitölteni. Kérdezzük ki a tanúkat, míg nem késő, ne hagyjuk, hogy magukkal vigyék a túlvilágra emlékeiket.
Tudom persze, hogy mindez pusztába kiáltott szó. Ki törődne ilyesmivel, ha éppen a Megasztár, vagy a Való Világ fut, vagy késhegyre menő harc várható a BL elődöntőben, vagy pikáns összecsapást közvetítenek a kormány és az ellenzék vezére között. Egyáltalán, kit érdekel a múlt, mikor azon jár az ember esze, miből fizeti ki a következő havi törlesztő részletet, vagy befejezi e végre a gyerek az egyetemet, vagy megint halaszt egy félévet. Könnyű annak, aki ráér a múlton merengeni! Ám egyszer mindenki eljut oda és akkor sajnálja majd igazán, hogy alig őrzött meg valamit a múltjából. Azon kívül a múlt menedék is lehet, ha a jelen már kezd fojtogatni bennünket, vagy a jövő válik egyre félelmetesebbé. Sőt, nem csupán menedék, de kapaszkodó is. A jövőben csak ismétlődik a múlt. Aki a múltat jól ismeri, már nem fél a jövőtől sem.