A Tibor kezdte. Néhányszor azt találta mondani, hogy nem szereti a panírozott húst, amikor jól átsül és ropogós. Belefárad és belefájdul a foga, míg megrágja. Eleinte nem vettem róla tudomást, újabb hóbortjának tartottam, volt belőlük elég, a plusz egy észre sem vétette magát. Egyik alkalommal szinte észrevétlenül csempésztem be néhány szeletet zsemlemorzsa nélkül, csak lisztben, tojásban megforgatva és úgy sütve ki a húst. A Tibornak alig jutott, a gyerekek elkapkodták. Legközelebb már felesben sütöttem, felét morzsásan, a többit a nélkül. Nem volt harag, mind elfogyott. Ma nem is tudom, minek a tiszteletére: a gyerekeim jönnek teljes létszámban, vagy az ünnep, augusztus 20-a, vagy egy várt vendég miatt ilyen liszt-tojás galuska tésztaszerű keverékben mártogatva, sütöttem ki a bő és forró olajban a jó nagy kupac csirkemell szeleteket. Párizsiasan. Így nevezik ezt a két komponensből álló bundát, amelyet a hús kap a gazdagon ízesített – jelen esetben só, bors, fokhagyma, sült csirke só, kis piros paprika - lisztből és tojásból összeállított masszától. Ha nem figyelsz oda, sajnos ez is odaég, s mikor odaég, nem ropog az égett rész a fogad alatt. Előkelően, tiszteletet parancsolón néz ki az eredmény. Csinos a borítás, ha nem is soványabb a prézlis testvérénél, a bunda és a hús között képződött levegőrétegnek köszönhetően mégis légies.
Tartózkodj bárhol: Pesten, vidéken, esetleg külföldön az így elkészített húst párizsiasan eszed. Amikor a leves nem telíti be előzőleg a gyomrod, magad sem hiszel a szemednek, mennyit bírsz belőle elfogyasztani. Én csak tudom, aki reggel kilenc óta süti, egykor még mindig nem jutott a végére, és aki a jó étvágyú családjára számít Tahiban is amúgy párizsiasan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése