Ne higgye azt senki, hogy mert újfent Hartán jártam – ezúttal a Tiborral -, már egészen hazajáró lettem arrafelé. Akár hihetnők is az utolsó utazások gyakoriságát tekintve, ám mégsem. Dolog volt, menni kellett. Anyám most nem jöhetett, ezért ez az eltérő felállás. Marikához mentünk, ahogy mindig, immáron a hatodik x-én kissé túl. Oly megejtő természetességgel viselte és viseli az idő múlását, korának gyarapodását, hogy az mindenki számára példa értékű lehet. Engem az ötödik x-ig zavart az évek szaporodása. Akkor még az ablakot is beredőnyöztem, elfüggönyöztem, be ne lásson a nap és vele együtt senki sem. Mikor megláttam magam kívülről, mert kénytelen voltam, hiszen egyenesen magamra láttam felülről, amikor a felületesebbnél egy kicsit is mélyebben elgondolkoztam, egy feltartóztathatatlan kacagás vett rajtam erőt egyidejű rosszallással. Egyszeriben nevetségesnek találtam ezt a magam fene nagy elbújását a világ elől, magam eltorlaszolását a mind egyre közeledő évek elől, amikor jönnek azok mindenféle torlasz dacára kéretlenül is és megállíthatatlanul. Marikán nem érzékeltem a pánik leghaloványabb jelét sem akkor, amikor ünneplésére gyűlt össze a tömeg néhány hete Hartán, sem most pár szemközt. Bölcsen, megelégedve, nem mondom, hogy várva, inkább elfogadva fogadta ezt az évszámot is. Az ötvenötből én sem csináltam már nagy ügyet, volt világosság, fény a lakásban, süthetett a nap és benézhetett, ki csak akart. Végleg felnőttnek éreztem magam az idő megállíthatatlan folyását illetően. Nincs mit tenni: vésődnek a ráncok, ereszkedik a bőr, nyúlik a toka, rakodnak a kilók, ülepednek az évek, el kell tudni fogadni. Pedig tegnap Hartán évekről, korról, elmúlásról szó sem volt. Annál inkább a gyerekeink soráról, tervekről, távlatokról, mit a holnap, meg a holnapután hoz, meg a közelmúlt ünnepről. Ha meg nem beszéltünk, akkor éppenséggel ettünk. Én nem is tudom, már azt hittem, hogy eddigre kiismertem a paradicsom leves bonyolult lelkivilágát, de ez a Marika féle paradicsom leves olyannyira tudott újat mondani nekem, hogy mindenféleképpen újra kellett szednem bizonyságul, mintegy megerősítéseként az ismerősnek tűnő, mégis megbolondított ízeknek. Az Amurt hal formájában nem ismertem, a folyóról is csak hallottam. Hosszú szálkák jellemzők rá meg a nem is igazi halas íz, hanem valami hús-hal érzet, ami furcsa, mert megfoghatatlan és illékony és eteti magát. Tegnap óta azt is tudni vélem, hogy a petrezselymes krumplit nem csak úgy Hübele Balázs módjára kevergetjük fakanállal, hanem átfordítjuk, krumpli kupaconként óvatosan forgatjuk át, nehogy a kelleténél jobban törjük meg a krumplit. Desszertnek kókuszos tekercset kaptunk karikára vágva, a hűtőből kiszedve, nagyon ízlett, legalább ötöt ettem belőle.
A kényelmesre sikeredett ebéd után a mézesnél és a húsosnál jártunk. Először az akác- és a vegyes virágmézet szedtük össze – a legegészségesebb napraforgó mézről Juliska és Henrik méhész állítása szerint, már lekéstünk. Nem sokat keseregtem ezen, az áttetsző akácban és narancssárga virágmézben gyönyörködtem. A húsosnál szereztük be az országos hírű Hartai kolbászt csemege, kissé erős és nagyon erős kivitelben. Szinte harapni lehetett a füstölt illatot a kolbászok, szalonnák, füstölt sertéshúsok raktárában, töményebb az illat, amikor karnyújtásnyira látod a kampókon, az akasztókon függő finomságokat. A Hartai kolbásznak – úgy gondolom -, a nagy fokú húshányada, ízesítése, mély narancs-barna színe, utolérhetetlen íze viszi el hírét messze Harta határain túlra. Kaptunk még Marika kertjéből annyi paradicsomot, hogy jól lakik belőle az egész család anyámmal egyetemben szeptember végéig, csak eltárolni kell tudni. De azt hiszem, lesz belőle egy kevéske Hartai paradicsomlé, hogy legyen mire emlékezni és miből főzni télen paradicsom levest, ami persze nem olyan, mint a Marikáé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése