Körte utca

Tegnap a Körte utcában fagyival a kezemben tartottam haza felé. Örültem a jó időnek, a fagylalt is jól esett így október ötödikén. Egy szürke kocsi ajtaja nyílik mellettem, mely mögül egy idősebb hölgy szól hozzám:
- Nem tudom, hol a férjem, már egy ideje elment. Itt állok és várom, nem merek sehova sem elmenni. A férjem csak ide, a Fagyizóba jött a Vörösvári útra, nagyon rég nem jártunk erre. Látom, maga is fagyizik, nem látta véletlenül a férjemet bent a Fagyizóban?
- Nem, sajnos nem.
- És előtte? Nem figyelt föl rá?
- Nem ismerem a férjét, nem tudtam, hogy figyelnem kellett volna - szabadkozom félig komolyan.
Már-már mentem volna tovább, amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve fordulok vissza:
-   Megnézzem a férjét? Megtudná mondani, hogy néz ki?
- Megtenné? Tudja, bottal jár és szemüveges.
Sokan lehetnek ilyenek, gondolom magamban, de a férjét a Fagyizó előtti járda útfelőli szélén találom meg, amint a Flórián felé tekintget erősen és egyfolytában. Valahogy biztos vagyok benne, hogy ő. Megérintem a karját.
- Elnézését kérem, a felesége küldött, aki itt áll egy szürke kocsival a Körte utcában a sarkon és magára vár.
- Tényleg? Én meg itt várom, ki tudja, már mióta. Tudja, a feleségem két bottal jár és nehezére esik a közlekedés. Ha teheti, egyáltalán ki sem száll a kocsiból.
Mikor odaérünk, az asszony arca felragyog, úgy hálálkodik.
- Köszönöm, azért ezt nem gondoltam volna. Nahát, idehozta az uramat! Az Isten áldja meg magát, – búcsúzik –, az Isten áldja!
A fagyiból a középső – a Magyar fantázia című – gombócnál tartok, mire tovább lépek. Az ajánlás szerint a marcipán és a karamella keveréke, amely úgy értelmezhetetlen, ahogy van, amiképp a sajátságos, hangzatos elnevezése is. Nem akarom elhinni, hogy a magyar fantázia csupán erre bír hajazni, de én is egy komplett idióta lehetek, amikor mindig valami újjal próbálkozom. A névről előbb jutna Liszt egyik zongora vagy szimfónikus darabja az eszembe, ha volt egyáltalán ilyen című, de annak ennél – minden bizonnyal - sokkal jobb lehetett az íze, döntöm el magamban.
Egyszerre mosolyodom el azzal a kifejezetten jó érzéssel, amely az ismeretlen idős hölgy szavai kapcsán tölt el egy hirtelen és önkéntelen jócselekedetemet követően. És ez így is marad egész este.