(Azt hittem, hogy a pár nap alatt, amit a családomtól, munkámtól, megszokott helyemtől, közegemtől távol töltök, a helyváltoztatás, a más, szabadabb lét majd erőteljesebb haladást eredményez az anyámmal való interjú letisztázásában. Hiába volt nálam a laptop, a diktafon, hiába voltam ott jómagam is, egy szemernyit sem haladtam. Elfáradtam, fáradt voltam, igen, ez az érzés jellemezte kora és késő estéimet egyaránt. Ránéztem a laptopra és sehogysem bírtam magam rávenni a munkára, mely édes ugyan, ám bizonyos értelemben mégis munka. Így aztán haza jöttem, bele vetettem magam a munkába otthon s bent a munkahelyen egyaránt. Nem tudom, hogy létezik-e ma könnyű nő-sors. Akiket csak látok magam körül, lett légyen kolléga vagy húg vagy barátnő itt és pl. Ukrajnában kifacsartak, mókuskerékben dolgoznak, s mikor letették úgymond a benti lantot, veszik fel otthon a fonalat. És mindemellett gusztusosnak, fiatalnak, életigenlőnek, optimistáknak kell lennünk, mert rajtunk nyugszik elsősorban a család, meg sokminden.
Írom mindezt az egyik legjobb barátnőm születésnapja előtti este, amikor már lassan elalvás előtti olvasó perceimet kellene élveznem, koronájaként a napnak, minden napnak. Neki mondom tehát, hogy az életkoránák számjegyeit összeadva a nyolc semmiképp sem a világ vége, szimpatikus egy kor, még lehet, hogy éppen ennyi vagy akár több is lehet hátra. Azt kívánom neki, hogy mindig legyen időnk megállni, a mókuskerékből kimászni, kicsit kikukkantani belőle, s valami olyasmit csinálni, ami nem megszokott, amire éppen ezért sokáig és szívesen emlékezünk vissza. És persze arra is vágynék az ő születésnapján, hogy még sokáig nevessünk együtt, ökörködjünk, nézzünk meg habkönnyű és komolyabb filmeket, amelyek után elmélázhatunk, hogy jó vagy éppenséggel nem is annyira volt jó, de kit érdekel, amikor az együttlét és a kaland, ami valójában számít. Mackóval - mert ez a beceneve, mit valamikor a múltban tőlem kapott talán egy életre ajándékba - egy mozi is megteszi, de ennél is jóval több, amikor együtt töltjük a szabadságunk egy picinyke részét valahol az országban vagy egy másik országban, ilyenkor ott a család mellettünk ilyen-olyan felállásban. És ott vannak a volt közös munkahelyünkről megmaradt baráti társaság összejövetelei folyamatos rendszerességgel, változó helyszínekkel, változatos menüsorral. Sorolhatnám a pillanatokat, alkalmakat, amikor az ember kilöki magát a mókuskerékből, hogy aztán ismételten oda térjen vissza. Mackó, mókuskerék mentes perceket, órákat, napokat kívánok neked születésnapod alkalmából. Az élet másutt (értsd, nem a mókuskerékben) van, mondta egy igen értelmes barátom, és bizony eléggé igaza volt, van és lesz.)
- Jó, téged az anyukád tanított a felső tagozaton matematikára és fizikára. Veled kivételezett az anyukád az osztályban?
Anyukám senkivel soha nem kivételezett, sőt, sőt. Minden gyereknek a szülei dolgoztak ugye valahol. És miután Türkmenisztánban is ugyanolyan nehéz volt az élet, mint másutt, tehát nehezen, elég körülményesen lehetett kapni lisztet, cukrot, húst, kenyeret, ezt, azt, amazt, minálunk az a szokás alakult ki, hogy anyám bejött az osztályba, s mivel tudta, hogy az egyik gyereknek az anyukája közértben dolgozik, lisztet tud adni, a másik gyereknek a szülője cukrot, a harmadiké még valamit és akkor azt mondta,
- te hozzál holnapra két kiló lisztet, te meg három kiló cukrot, és te pedig hozzál holnapra nem tudom mit.
Másnap az osztály előtt átvette az élelmiszereket és az egész osztály szeme láttára kifizette. Nem apanage-ként kérte tőlük, hanem mintha szabályos bevásárlások lettek volna, úgy adta oda a gyerekeknek a pénzt Xenia. Amikor másnap az egyik érintett gyereket felszólította matematikából és egyest adott neki, akkor a türkmének felhánytorgatták neki, hogy
- Mugalim, tanító, hát én tegnap hoztam magának lisztet.
- Miért, nem fizettem ki? – kérdezett vissza Xenia.
Kifizette, persze hogy kifizette. Igen, ezek érdekes dolgok. Hogy is mondjam neked, anyám végtelenül becsületes ember volt. Mivelhogy nem tudott cipekedni a rossz keze és lába miatt, így hát a gyerekeken keresztül kérte meg a szülőket, hogy küldjenek két kiló lisztet vagy cukrot vagy egyebet és ő kifizette. Xenia a megfizetett szolgáltatást nem korrupcióként élte meg. Persze mindig voltak, akik nem voltak megelégedve anyám tanításával, viselkedésével, de ezt nem lehet kivédeni, ilyen szülők és gyerekek mindenütt akadnak.
- Anyukádnak – úgy tűnik -, magas szintű volt a belső értékrendje, erkölcsi normája, amit tűzön-vízen keresztül képviselt és ezzel eléggé kilóghatott a környezetéből.
Valóban. Így volt a lopással kapcsolatban is például. Körülbelül három-négy éves lehetett a testvérem, amikor az utcán játszott a barátjával, de lehet, hogy az egyik unokatestvérével. Egyszer csak elkezdtek a ház udvarába hordani gyönyörű szép téglákat. Kérdezte is az anyám, honnan szedték a téglákat. Akkor a gyerekek azt mondták, hogy van ott valami építkezés, onnan szedték. Anyuka kiment az utcára, fogott egy ismerős nőt, adott neki ötszáz rubelt…, illetve nem, nem egészen így volt.
- Mennyit érhetett az a pénz akkoriban?
Ötszáz rubel óriási pénz volt.
- Mégis, körülbelül minek felelhet meg mostani pénzben?
Abban az időben hetven rubel volt anyám fizetése egy hónapra egy gyerek korrepetálásért, gondolj bele, hogy akkor ötszáz mennyit érhetett. Utána azt mondta a nőnek, hogy
- tudod mit, te most bejössz a házba, elmondod, hogy itt lopják a téglákat és megkérdezed, nem tudjuk-e, kik a tettesek.
Mindent megbeszélt azzal a nővel, még azt is, hogy
- kiadod magadat rendőrnek, civil rendőrnek és kérni fogsz tőlem pontosan ötszáz rubel büntetést.
Bejött a nő és eljátszották, amit előzőleg megbeszéltek.
- Ki itt az anyuka, ki lakik itt?
És a gyerekek mindeközben egyre hordták a téglát.
(nevetünk)
- Neked ki az anyukád, hívd ide az anyukádat – kérdezte a nő Koljától.
Hívták Xenia-t és én is jöttem vele.
- Te nem voltál beavatva a dologba.
Nekem halvány fogalmam sem volt róla, hogy mi történt. Ahogy előre megbeszélték, ötszáz rubel büntetést kért a nő az anyámtól, amiért a gyerekek lopják a téglát. A gyerekeknek vissza kellett vinniük az összes téglát oda, ahonnan elhozták, és utána az anyám kikísérte a rendőr nénit az utcára, majd visszakapta az ötszáz rubelt, de a gyerekek ezt nem tudták, én sem tudtam, rajta kívül senki sem tudta. Nem akarok hazudni, de jóval később mesélte el anyánk az esetet, hogyan is történt minden valójában, úgyhogy mi az életben soha még egy ceruzát sem vettünk el senkitől, egy ceruzát sem, mert megtanultuk, hogy az büntetéssel jár, megtanultuk, hogy csak arra számíthatunk, amink van és slussz passz. Ez volt az egyik, amit el szerettem anyámmal kapcsolatban mondani. A másik pedig az, hogy anyám nagyon szeretett vendégeskedni.
(Kedves érdeklődő olvasóim! Ha minden jól megy, leghamarabb március tizennyolcadikán folytatom. Hálásan köszönöm a türelmet. Üdvözlettel: Szegő Panni)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése