- Xenia-nak – annak ellenére, hogy az anyukája gyakorlatilag kirabolta az élete során – a szüleihez milyen volt a viszonya?
Az apját imádta, azt tudom, hogy nagyon szerette. Az anyjával olyan viszonya volt, amilyen, leginkább semmilyen.
- És a testvéreivel?
A négy fiú testvére közül három elég korán meghalt. Az egyedül életben maradt Szergejjel pedig harminc évig azért nem beszélt, mert az anyjuk anyám minden értékét elvette és elvitte Szergejnek. Odaadta neki és a feleségének, holott Szergejnek, mint testvérnek az lett volna a kötelessége, hogy azt mondja
- ez nem az enyém.
És visszaadni annak a beteg asszonynak, akinek egy keze, egy lába volt és csak az eszével kereste a pénzt. Érted. És ő ezt nem tette meg.
- Xenia ettől függetlenül nem lett keserű és csalódott ember.
Nem, ő soha nem volt keserű és az anyját is azért szerette ő a maga módján. De miután nekünk eléggé meghatározó egyéniség volt az apa a családban, hát így nem fogadhattuk az nagymamát naponta, meg hetente, meg havonta, hanem amikor jött, akkor jött a három üres bőrönddel és ment teliekkel haza.
- Gyerekkorod akkori Ashabadjából mire emlékszel vissza?
Nagyon aranyos kis városka volt sok zölddel és sok vízzel. A víz nemcsak az artézi kutakban volt, meg nálunk otthon a csapból folyt, hanem árkokat ástak a járda és az út közé, és ezekben az árkokban folyt a víz. Ezzal a vízzel lehetett öntözni a virágokat, növényeket. Szóval egy nagyon aranyos kis városka volt. Voltak neki jellegzetességei, például egy olyan csodálatos Lenin Mauzóleummal rendelkezett, amelynek szőnyeg szövésű volt a mintázata kívülről. Nagyon-nagyon szép dolgai voltak a városnak, a mecsetek is ilyenek voltak. Nem épültek magas épületek, a város összképét két szintes házak uralták. Három szintes házak kivételt jelentettek, közülük csak a textilgyárra és az ELMÜ-re emlékszem.
- Az iskola, ahova jártál, közel volt hozzátok?
Igen, elég közel.
- Gyalog mentetek, gondolom.
Mindenhova gyalog jártunk. Legjobb esetben taxit hívtunk, de azt csak attól fogva, amikor Ashabadban megjelentek a taxik és taxival is lehetett közlekedni.
- Voltak Ashabadnak széles utcái?
Persze. Egyébként a keskenyebb utcák is olyanok voltak, hogy mindkét irányban zajlott rajtuk a közlekedés. Az utcák amúgy agyagból épültek, azaz nem voltak lebetonozva. Csak ahogyan a város fejlődött, úgy kezdték betonozni az utakat. Köves, macskaköves, meg agyagos, nem homokos, hanem agyagos utak voltak.
- Neked sok barátnőd volt az általános iskolában?
Galja Tyihamirova volt nekem az igazi barátnőm, akivel igazság szerint én legalább ötven évig leveleztem. Az utóbbi időben, amióta a türkmén Basi lett Türkmenisztánban a diktátor, azóta már nem kaptam egyetlen egy levelet sem tőle. Ő gyerekorvosnak tanult, gyerekorvos is lett és nem tudom hány, negyven-ötven évig gyerekorvosként működött, úgy is ment nyugdíjba. Nem tudom, hogy most él-e vagy sem, azt tudom viszont, hogy ő nagyon jó körülmények között élt, ugyanis ő egy olyan férfihez ment férjhez, akinek a felesége szülésben halt meg és egy kisgyereket hagyott maga után. Ezt a gyereket a Galja saját gyerekeként nevelte föl és utána még szült, azt hiszem, hármat. Úgyhogy nagyon szép családja volt. Abban az időben, amikor én még Ashabadot látogattam, az körülbelül ezerkilencszáznyolvannégy-nyolcvanhatban lehetett, tehát huszonégy-huszonhat éve, akkor gyönyörű szépen berendezett lakásban lakott, látszott rajta, hogy a férje is elég magas pozíciót tölt be és ő is orvosként elég szépen prosperál, tehát nagyon jó körülmények között éltek.
- Te hogy elkerültél Türkmenisztánból, majd Moszkvából Magyarországra, ezt előrelépésként, egyáltalán hogyan élted meg?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése