Százhuszonötször százhuszonöt

Ez egy érdekes dolog volt, hiszen én csak azt láttam, hogy jöttek gyerekek, akik hoztak pénzt, majd olyan gyerekek jöttek, akik nem hoztak pénzt magukkal. Az egyik gyerek sokat hozott, a másik gyerek keveset hozott és akkor én megkérdeztem tőle, hogy
- anyuka hogy van az, hogy te különféle pénzeket kérsz a gyerekektől?
És akkor ő azt mondta, hogy
- ez a gyerek szegény, ez nem fizet semmit. Az a gyerek közép gazdag, az fizeti a normális árat.
Az akkor hetven rubel volt egy gyerektől egy előre megállapodott időszakra, általában egy hónapra.
- a harmdik meg száznegyvenet fizet, mert az fizeti meg a szegénynek is az árát, mert az olyan gazdag, hogy gond nélkül megfizetheti.
Anyám abban az időben nagyon sok magas beosztású embernek a gyerekét tanította, mert azok általában nem voltak elég okosak, korrepetálta őket és külön készítette fel őket az egyetemi felvételire is. Mindegyikük bekerült az egyetemre, ami akkoriban egy óriási dolog volt. Erre Ashabadban elterjedt róla, hogyha valaki be akar az egyetemre kerülni, annak a Xenia-hoz kell menni korrepetálásra, mert ő biztos, hogy megfelelően fogja felkészíteni az illetőt. És így is volt.
Na most mi a Koljával egymás között a gyerekeket úgy hívtuk, hogy
- svili.
(nevetek)
Azért hívtuk svilinek, mert volt egypár ugye grúz származású gyerek az ismeretségi körünkben, akinek a vezetékneve majdnem mindig svilire végződött.
- Gaprindasvili, Dzugasvili...
Na erre mi fogtuk magunkat, és a buta gyerekre, ami különben annyit tesz, hogy tupoj, tehát buta, mint a derevo, azaz a fa. Ezekből mi csináltunk egy olyan összetett szót, hogy tuposvili (nevetünk), ami persze tupoj-t jelent, de hogy senki se vegye észre, hogy a hülyét jelenti, hát hozzátettük a svilit.
És amikor azt akartuk mondani, hogy megjött a gyerek, akit anyánknak tanítania kell és egymással úgy akartunk beszélni telefonon vagy szóban, hogy az idegen gyerek, aki eléggé tupoj és ne értse, akkor azt mondtuk, hogy megérkezett a tuposvili, anya, jöhetsz haza tanítani. Na szóval egymás között voltak nekünk ilyen dolgaink. Meg kell mondanom, s nem akarok hazudni, hogy vagy kettő vagy három éves korunktól kezdve anyánk már tanított bennünket számolni. Mire öt évesek lettünk, addigra mi az egyszeregyet már úgy mondtuk, mint a vízfolyás. Az első osztályba nem is mentem ez iskolában, mert olyan jól prosperáltam, hogy
- Átugrottad az elsőt és rögtön másodikba mentél?
Igen, de úgy vettek föl engem, hogy az első osztály végén elmentem egy vizsgára, illetve vizsgáztatott engem egy tanár vagy egy bizottság, ami azt jelentette, hogy kellett írni, olvasni, számolni, mindazt, amit az első osztályban előadtak és amit tudni kellett, én azt mind köptem és rögtön másodikba mentem.
- Már mondtad, hogy ti a Koljával ott ültetek Xenia korrepetálásai alatt és írtátok leckéiteket, ami nem akadályozott meg abban, hogy ne halljátok, mit magyaráz anyukátok a nebulóknak. Innen jöhet a te fantasztikus fejben számolási művészeted.
Így van. Anyukánk tanított bennünket fejben számolni. Úgyhogy minekünk nem lehetett az, hogy huszonötször huszonöt, na akkor papír. Nem. Akkor mi már tudtuk, hogy az hatszázhuszonöt. Olyan nem volt, hogy tizenkétszer tizenkettő meg tizenötször tizenöt, az kettőszázhuszonöt. Nem lehetett itten hülyéskedni.
- Mind a mai napig neked megmaradt ez a tudásod és a mai életben is minden nap hasznát veszed ennek képességednek.
Így van. És annak a trükkje, hogy hogy kell az öttel végződő számokkal számolni, hát én ezt úgy szerettem volna átadni az én összes gyerekemnek, meg unokámnak, sajnos egyiknek sem sikerült. Mert senkit nem érdekel, hogy százhuszonöt ször százhuszonöt az mennyi. Nem érdekli. Mert rögtön azt mondja, hogy papíron és számológépen kiszámolja.
- Mennyi?
Százötvenhat és a vége huszonöt. Tehát tizenötezerhatszázhuszonöt. De hát senkit nem érdekel, hogy vannak trükkjei, hogy hogyan kell ezt kiszámolni.
- Ezt is az anyukádtól tanultad meg.
Az anyukámtól tanultam, persze.
- Magad is mesélted, de a tanúja is voltam, amikor együtt mentünk a piacra vásárolni, ahol az embernek nagyon észnél kell lennie, amikor az eladó számolja a kilókat, meg a dekákat és az egységárakat…
Igen, velem volt már nem is egyszer olyan eset, hogy például nagyon sokkal akart becsapni a hentes, én meg közben, mikor adta nekem egymás után a húsokat, én azokat mind számoltam és a végén körülbelül olyan százötven forint volt a differencia a kettőnk végeredménye között. És akkor ő azt mondta, mit tudom én, hogy
- ezernyolcszázkilencvenkettő,
én meg azt mondtam neki, hogy
- ezerhétszáznegyven jó lesz-e?
Mire azt kérdezte, hogy
- miért?
- Mert annyiba kerül , mondom.
És akkor elkezdte újra számolni és azt mondta, hogy
- rendben, jó lesz.
Odaadtam a pénzt és viszontlátásra. Én nem álltam ottan tétlenül, hogy jaj, Istenem, most mi lesz, hogy lesz. Már az utóbbi időben, most már, hogy öreg lettem és hogy már nem kell azért minden fillérnek utána nézni, most már hagyom, hogy tíz forinttal becsapjanak.
- De azért vigyázol most is, hogy olyan nagy gikszer ne legyen.
Nem, nagy gikszer nem, de a mai világban már mindenki sajnos ügyeskedik.
(Kedves érdeklődő olvasóim! Kis türelmeteket kérem a folytatással kapcsolatban, legkorábban és legközelebb március ötödikén folytatom Xenia és családja történetét.
Köszönöm.
Üdvözlettel:
Szegő Panni)