- Mintha láttalak volna ilyennek valahol.
Amikor a papa elvett feleségül, volt egy olyan eset, hogy megmostam a hajamat ott Ashabadban, a törölközőt magamra tettem és a hajammal borítottam be magam teljesen előlről. Így szárítottam a hajamat.
- A hajad öltöztetett.
Tökéletesen.
- Te sovány kislány voltál.
Ötvenhat kiló voltam és százötvennyolc centi magas. Most körülbelül százötven vagyok, mert a csontoktól, csontritkulástól összementem, lassan megyek össze. Leginkább nem a külsőm miatt szerettek az emberek, szerintem, hanem amilyen voltam, amilyen temperamentumos voltam, ugyanakkor abszolút szabadnak éreztem magam, nem hagytam magamat senkitől befolyásolni. Egyetlen ember volt, aki befolyásolt életemben: a kedves férjem.
- Te az anyukádtól, ha így visszagondolsz, mit örököltél? Külsőleg, belsőleg?
A jóságot. A külsőm teljesen az anyámé. Anyámnak volt elég vékony bokájú lába.
- Anyád is ilyen magas lehetett?
Nem, magasabb volt, százhatvannégy. A papa volt alacsony, mindenesetre a Xenia-nál alacsonyabb volt. Tehát a jóságot örököltem az anyámtól. A dumám szerintem az anyámé, dumálni én is tudok. Sőt. Van nekem egy Ica barátnőm, aki azt mondja, hogy én nagyon érdekesen írok. Például amikor leveleket írtam neki Amerikából és ahogyan leírtam a dolgokat, erre mondja azt, hogy nagyon élvezetesen írok. Az orosz barátnőim pedig teljesen el vannak ájulva a leveleimtől, mert azt mondják, hogy amikor olvassák a leveleimet, akkor ami ott le van írva, az a szemük előtt meg is jelenik. Nem tudom, hogy miért.
- Képszerűen, közvetlenül, minden sallang nélkül írod le. Azt mondtad, hogy a jóságodat kaptad Xenia-tól.
Én szerintem mindenemet. Amilyen vagyok: a temperamentumomat, a jóságomat, az eszemet is az anyámtól örököltem. Nem vagyok talán olyan okos, mint a testvérem, mert nincs ötven darab találmányom, de a kompromisszum készségem az az anyámé, az úgy biztos, ahogy most itt ülök és neked mesélek. Anyám a világon mindenkivel jóban tudott lenni, és kíválóan föltalálta magát nagyon sok esetben. Egy háborús emlék. Akkoriban ugye sokan, tizenegyen laktunk a lakásunkban. Elmentünk anyámmal Mari városába. Ezelőtt úgy hívták, hogy Merv, négy betűből álló név. Mari szintén négy betű, az utolsó betű i, azaz orosz ABC jeri betűje. Ott laktak Xenia szülei és ott volt a szikvíz gyár, amelyet a nagypapa alapított és az ő tulajdonában volt. Ebbe a szikvíz gyárba is megérkezett az orosz hatalom. A nagypapa nem várta meg, hogy bejöjjenek az oroszok és elvegyék tőle mindazt, amit felépített, hanem odament és azt mondta az oroszoknak, hogy
- kérem, itt van egy szikvíz gyár, odaadom maguknak.
Az oroszok erre azt mondták, hogy
- jó, de akkor maga lesz az igazgató.
Tehát kvázi a világon semmi nem változott, nagypapa továbbra is gyártotta a szikvizet
- az a szóda, ugye?
Igen. Továbbra is gyártotta a szódát és továbbra is jól megélt belőle a család, csak most nem tulajdonosként, hanem igazgatóként vitte a gyárat. Ennyi volt a különbség és ami a fő, az oroszok elfogadták.
- Meséltél annak idején egy történetet arról, amikor elmentetek mézért. Hogy is volt ez?
Elmentünk mézért. Tíz-literes bödön. Rohadt nehéz. Én vagyok nyolc éves. Anyám egy kézzel. Abban a kezében tartja a botját. A másik kezét nem tudja igazán sokra használni, mert erő nincs abban a kezében. Na, megvettük a mézet és megyünk a vasútállomás felé, hogy felszálljunk a vonatra. Megállít a rendőr.
- Hova mennek? Mit visznek?
- Mézet viszünk – mondja anyám.
- Ekkora mennyiséget nem szabad vinni, háború van. Tessék elmenni a parancsnokhoz és tessék megkérdezni, hogy szabad-e.
Anyám elmegy az épület tulsó sarkába. Ugyan sohasem dohányzott, de mindig volt nála cigaretta. Úgy tett, mintha rágyújtott és egy cigarettát elszívott volna. Egy kis idő múlva visszajött és azt mondta a rendőrnek:
- A parancsnok azt üzeni Önnek, hogy megengedi és nemcsak, hogy megengedi, de magát még arra is megkéri, hogy legyen szíves nekünk a bödönt a vonatra fölsegíteni. (nevet, nevetünk)
Befutott a vonat. A rendőr föltette a vonatra a mézet meg bennünket, mi elutaztunk. Hát hogy mi történt utána, már nem tudjuk. A rendőrt fejbe vágták-e vagy nem, mert anyám feltalálta magát. Azt a tíz kiló mézet valamiképp haza kellett hozni, hiszen tizenegy ember volt rá és az embereket etetni kellett valahogy.
(Ezt hívják kegyes hazugságnak, népszerűen: csibészes füllentésnek. Az ember áthág valamiféle betokosodott, jelen esetben katonai, rendőri előírást egy kozmikusan nemesebb cél elérésének érdekében. Xenia találékonyságából nem csak arra futotta, hogy zöld utat biztosított értékes szállítmányának, hanem még ki is használta a közeg fizikai erejét, mely abban a szolgáltatásban teljesedett ki, hogy a rendőrrel még föl is tettette a nehéz bödönt a vonatra. Az ember nagyfokú taktikai érzékére, intelligenciájára van mindenkor szükség ahhoz, hogy úgy hazudjon kegyesen, hogy amikor mégis kiderül az igazság, az se okozzon alapjában véve nagy felfordulást. Mindannyiunk életében adódhat ehhez hasonló helyzet.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése