Az én életemben ez előrelépés volt, de hangsúlyozom és mindenki tudja, aki engem ismer és körülöttem él, hogy én nem ezért jöttem Magyarországra. Én a férjembe annyira szerelmes voltam annak idején, hogy csapot-papot hagyva jöttem volna akkor is ide, ha gazdag lett volna, és akkor is, ha éppenséggel szegény. De Péter hála Istennek olyan szegény volt, mint a templom egere, tehát nem lehet azt mondani, hogy a vagyona tett engem volna abban érdekeltté, hogy Magyarországra költözzem. Mi ketten fogtunk családalapításba és kezdtük a családot úgy fölvinni, hogy valamink legyen. Végül is a kettőnk munkájából lett a hét lakás, mert hétszer költöztünk, és az összes új autók, mert mindig új autót vettünk, igaz hogy Péter negyvenegy éves volt akkor, amikor először vettünk új autót. És a saját kezünk munkájából lett a telek is. Illetve, bocsánat, a föld megvétele Péter anyukájának, Annele-nek és az ő húgának, Elzának a műve volt (negyvennégyezer forint), amiből Annele-nek nyolcezer forintot visszaadtam.
- Mikor történt ez?
Hatvankilencben. Az Elzuskának volt harminchatezer forintja, Annele-nek pedig nyolcezer forintja. A közös negyvennégyezer forintjukból Elzuska megvette Tahiban a földet, amit a Péter nevére íratott és az volt a feltételük, hogy nekünk azonnal és sürgősen fel kell rá építenünk egy házat. Na most ezt hogy a fenében gondolhatták, hogyha a földet megvették, akkor honnan lett volna egy három gyerekes családnak rögtön annyi pénze, hogy egy házat mihamarabb tető alá hozzon? El kezdett épülni egy negyven négyzetméteres ház, amibe – anyukáék azt mondták -, hogy majd oda fognak járni az unokákkal. Az lett a vége, hogy mi vittük őket ki autóval a gyerekekkel együtt és hagytuk ott őket. Minden szombat-vasárnap kinn voltunk velük természetesen. Egyedül soha nem mentek ki a nagymamáék, azt hiszem, vagy csak a legritkább esetben. Ja, és a negyvennégyezer forintból nyolcat az anyukának azért adtam vissza, mert minden alkalommal mondogatta, hogy
- ezt e földet én is vettem, ebbe én is beleadtam.
Ezt annyiszor elmondta, hogy még véletlenül se felejtsem el, hogy erre fogtam magam és nyolcezer forintját visszaadtam neki és azt mondtam, hogy
- anyuka, neked akkor most semmi közöd sincs a földhöz, jó?
Ennyi.
- Te azt szoktad nekem mondani, hogy igazán tudod értékelni, most hol vagy, hol tartasz, ahhoz képest, ahonnan jöttél.
Igen. Na most, hogyha én megnézem az összes barátnőmet, akikkel együtt voltam az egyetemen és akikkel az iskolába jártam, akkor azt mondhatom, hogy én elég magas szintet értem el az életvitelemben, illetve az életszínvonalamban. De én azt soha, de soha nem felejtem el, hogy akármilyen könnyedén tudott bennünket anyukánk fölnevelni és akármilyen könnyen tudott pénzt keresni azzal a sok-sok-sok tupasvili-vel, azért ő mégiscsak a saját munkájával kereste a pénzt és nem másképp. Én soha nem felejtem el, hogy mi végül is nagyon szerény, nagyon egyszerű emberek voltunk, és én ezt nem felejtem el most sem, tehát soha nem játszom meg magam senki előtt azzal, hogy mi mindent értem el az életemben. Mind az iskolatársaim, mind az évfolyamtársaim közül nagyon sokan úgy vannak vele, hogy sokkal szegényebben élnek, mint én itt és most.
- Ők azok, akik ott maradtak, vagy a nagy Szovjetúnión belül költöztek el más köztársaságokba.
Tamara például, aki Kijevben él, csak azért tud rendesen és emberhez méltón élni, mert Inna nevű lánya egy német férfihez ment férjhez, Berlinben laknak és onnan tudják a Tamarát segíteni. Galja viszont, aki Moszkvában lakik, egész életében jól élt, mióta Viktor feleségül vette. Viktor mindig is vezető beosztásban dolgozott és Galja saját bevallása szerint negyvenöt éve, éppen amióta együtt vannak biztosította neki az abszolút gondtalan életet. Neki soha nem kellett azon törnie a fejét, hogy kinek mit vegyen ajándékba, vagy küldhet-e egy évben tíz levelet vagy csak egyet, hiszen a levelezés is nagyon drága Oroszországban. A másik Galja pedig csak azért tud viszonylag normálisan élni, mert meg hatvanéves korában ment férjhez egy magas rangú tiszthez, akivel egy kis ideig, nem is tudom hány, körülbelül tíz évig éltek együtt. Tíz év után a magas rangú tiszt-férj meghalt, Galja-ra hagyva a vagyonát, plusz a nyugdíját. Hogy Galja megkapta egy magas rangú tisztnek a nyugdíját és ehhez még a sajátját, hát ezért tud ő elfogadható színvonalon élni. A többi egyszerű egyetemi társam közül nagyon sokan nélkülöznek és még többen szerény, igen szerény körülmények között élnek.
- A nyugdíj ott nagyon kevés. Ha jól tudom, egy személyre talán száz dollár lehet?
Nagyon kevés. Azt én nem tudom, fogalmam sincs, hogy mennyi, nem tudom ezt pontosan megmondani, de irtózatosan kevés. Hogy belőle fönntartsák saját magukat, meg egy lakást, az pokoli nehéz lehet.
(Itt köszönöm meg a jókívánságokat, amelyek telefonon, sms-ben, email-en érkeztek nevemre. Hiába csúsztattam a múlt évi szabadságomból, nem volt sok időm pihenésre, hiszen majdnem a teljes napot Tiborral együtt az anyámnál töltöttük, akinek segítettünk könyveinek átrendezésében. Munkánknak új könyvesszekrényének polcainak száma szabott mindössze határt. A már meglévő polcokat telisde-teleraktuk könyvekkel, a többi könyv pedig kénytelen készülő félben lévő helyére várni. Anyámtól isteni rántott borjúmájat kaptunk ebédre sült krumplival, csemege ubival. Mielőtt elmentünk volna, még ittunk egy teát és ettünk hozzá őzgerincben készült szárított gyümölcsökkel, mazsolával, dióval gazdagon megrakott "csodasütijéből". Anyám ebből sem hagyta ki, mi bele való.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése