Mínusz harmincöt fok

- Ha az apu szempontjából nézzük, akkor ő elvett egy lányt Ashabadból. Vajon ennek a ténynek milyen lehetett a hatása?
Részünkre ez egy mínusz volt és nagyon negatív kihatással volt életünkre, mert ugye jött ezerkilencszázötvenhat, amikor Pétert elbocsátották a gyárból három bűne miatt: egy, mert zsidó volt, kettő, mert a felesége Oroszországból jött, három pedig azért, mert hogy kommunista volt. Ez biztos, hogy nem volt jó. Ettől függetlenül én ugyanabban a gyárban, ahol ő is dolgozott, ezerkilencszázötvenhétben csináltam a diplomamunkámat, ami egészen jól sikerült.
- Milyen gyár volt?
Bőrgyár.
- Te bőrvegyésznek készültél.
Nagyon jól sikerült a diplomamunkám a főmérnök figyelmeztetése ellenére, hogy
- kislány, vigyázni kell a gyárban, mert a kádakba akár bele is lehet esni.
Hát én nem estem be a kádba, mert egyrészt ugye, ha az ember azt a szakmát tanulja, akkor minimum tudja, hogyan kell a kádak körül közlekedni. Másrészt engem egyetlen munkás sem akart volna beledobni a kádba. Leginkább saját maga, a főmérnök szeretett volna. (nevetek). Mert ő volt az a szalon-kommunista, akinek ugyan volt párttagsági könyve, de valójában utálta a kommunistákat. Ő volt az, aki engem simán bedobhatott volna a cserzőkádba.
- Te aztán visszamentél Moszkvába az egyetemre, hogy megvédd a diplomamunkádat. Akkor már megvolt a Panni lányod?
Akkor már megszületett a Panni lányom, akit az én nagy szerencsétlenségemre be kellett adnom a Lóczy úti Csecsemőotthonba, ahol hosszú ideig volt.
- Az egy nagyon jó hely volt különben (emlékeim szerint…). Ennek az otthonnak volt Pickler Emmi a vezetője.
Isteni hely volt. Sokáig kellett benn maradnod, mert a nagymama (Annele) nem volt hajlandó pesztonka lenni és nem volt hajlandó nyugdíjba menni.
- Az októberi eseményeket így vészeltük át.
Igen, ezt én úgy éltem meg, hogy azt mondták, hogy mivel a Lóczy úti Csecsemőotthon gyerekei, pártemberek családjaiból származnak, ezért mindegyikőjüknek egytől egyig lámpavason kell végezniük. Na most én mindezt a távoli Moszkvában izgultam végig. Minden áldott nap táviratot küldtem a férjemnek, aki egyetlen táviratomat sem kapta meg. Így aztán én sem kaptam semmi választ azt illetően, hogy mi van itt, mert mi Moszkvában nem tudhattuk, hogy mi is történik Budapesten valójában. Mindenesetre volt egy tizenkilenc éves bolgár fiú, aki azt mondta, hogy
- Gyerekek, ahol a zsidókat és a kommunistákat akasztják és mészárolják, az nem forradalom. Az ellenforradalom.
Mert ugye mondták, hogy forradalom van így, forradalom van úgy, ezt meg egy gyerek, tizenkilenc éves gyerek mondta.
- Neked az életed folyamán mit jelentett az, hogy nem vagy magyar?
Hosszú időn keresztül üldözési mániám volt, meg mindenféle problémáim voltak. Aztán elég korán tanultam meg viszonylag jól magyarul beszélni. Nemcsak beszélni tanultam meg, hanem egyáltalán magyarul fogalmazni. Amikor bekerültem a Chinoin Gyógyszergyárba, ott azon kívül, hogy az ember gyártotta a vegyi termékeket egy autoklávban, meg kellett tudni fogalmazni, hogy mit, miért és hogyan csinálja azt, amit csinál. Addigi életemben én soha nem tanultam magyarul, egy árva szó nem sok, annyit sem tudtam, csak az oroszt tanultam. Először mindent fordítani kellett, csak később kezdtem el magyarul gondolkodni és fogalmazni. Nem tudom, nem is tudom, én magamat igazából európai polgárnak tartom. Kozmopolitának. Egy olyan polgárnak, aki bármelyik országban meg tudna élni.
- A Tízparancsolat szerint, a saját erkölcsi normáidnak megfelelően, gondolom.
Csakis. Az egyetlen dolog, ami megakadályoz abban, hogy bárhová is elköltözzem az mindössze az, hogy nem vagyok gazdag. Ha gazdag lennék, akkor mehetnék Ausztriába, Németországba. Olyan országba mennék, ahol hűvös van. Utálom a meleget, ki nem állhatom, de utálom a hideget is. Öt évig tanultam Moszkvában és ott olyan hidegek voltak, hogy télen előfordult a mínusz harminchárom-harmincöt fok is. Akkor persze nem mentünk be az egyetemre, hanem ültünk a fűtőtesteken, mert azok még elbírták a súlyunkat azzal a sok hideggel egyetemben. Nagyon jól működtek (nevet). Úgyhogy azokon ültünk és vártuk a szép időt, mert bizony rettenetesen hideg bírt lenni. Ezért utálom a hideget és a meleget is.
(Anyám után huszegynéhány évvel Harkovban a telek elég hidegek voltak. Mínusz harmincöt fokkal nem büszkélkedhettünk ugyan, de a mínusz huszonötöt nekem is sikerült megélnem. Volt egy bundám, ami akár egy kályha, tartotta a meleget. Nem átallottam usankát (=orosz füles sapka) hordani, amely bár lenyomta a hajamat, azonban a füleimet és a leggyengébb pontomat, a fejemet védte a nagy hidegtől. S végül volt egy bunda béléses meleg csizmám mindehhez. Azt nem mondom, hogy utánam mind a huszonöt fok mínuszban, de így beöltözve és sálat tekerve az orrom és szám elé már tűrhető volt az élet a szabadban Harkovban is, főleg ha az ember tudta, hogy az úticéljához előbb vagy utóbb, minden bizonnyal megérkezik. A nagy hidegek után esik különösen jól egy csésze forró tea piroggal (=süteménnyel)).
- Akkor neked valami olyan klíma kellene, mint Spanyolországé?
Ha nincs olyan forróság.
- Olyan huszonöt fok körüli hőmérséklet kellene?
Igen, meg San Franciscoban, ahol a Sanyi fiam él. De az az igazság, hogy én San Franciscoba azért nem mennék lakni, mert egyrészt nagyon messze van a két lányomtól, másrészt idegen nekem az a közeg, ami a Sanyit körbeveszi.
- Pedig a Sanyi nagyon jól érzi magát benne.

Rita, Tamara, Galja és Galja

Az én életemben ez előrelépés volt, de hangsúlyozom és mindenki tudja, aki engem ismer és körülöttem él, hogy én nem ezért jöttem Magyarországra. Én a férjembe annyira szerelmes voltam annak idején, hogy csapot-papot hagyva jöttem volna akkor is ide, ha gazdag lett volna, és akkor is, ha éppenséggel szegény. De Péter hála Istennek olyan szegény volt, mint a templom egere, tehát nem lehet azt mondani, hogy a vagyona tett engem volna abban érdekeltté, hogy Magyarországra költözzem. Mi ketten fogtunk családalapításba és kezdtük a családot úgy fölvinni, hogy valamink legyen. Végül is a kettőnk munkájából lett a hét lakás, mert hétszer költöztünk, és az összes új autók, mert mindig új autót vettünk, igaz hogy Péter negyvenegy éves volt akkor, amikor először vettünk új autót. És a saját kezünk munkájából lett a telek is. Illetve, bocsánat, a föld megvétele Péter anyukájának, Annele-nek és az ő húgának, Elzának a műve volt (negyvennégyezer forint), amiből Annele-nek nyolcezer forintot visszaadtam.
- Mikor történt ez?
Hatvankilencben. Az Elzuskának volt harminchatezer forintja, Annele-nek pedig nyolcezer forintja. A közös negyvennégyezer forintjukból Elzuska megvette Tahiban a földet, amit a Péter nevére íratott és az volt a feltételük, hogy nekünk azonnal és sürgősen fel kell rá építenünk egy házat. Na most ezt hogy a fenében gondolhatták, hogyha a földet megvették, akkor honnan lett volna egy három gyerekes családnak rögtön annyi pénze, hogy egy házat mihamarabb tető alá hozzon? El kezdett épülni egy negyven négyzetméteres ház, amibe – anyukáék azt mondták -, hogy majd oda fognak járni az unokákkal. Az lett a vége, hogy mi vittük őket ki autóval a gyerekekkel együtt és hagytuk ott őket. Minden szombat-vasárnap kinn voltunk velük természetesen. Egyedül soha nem mentek ki a nagymamáék, azt hiszem, vagy csak a legritkább esetben. Ja, és a negyvennégyezer forintból nyolcat az anyukának azért adtam vissza, mert minden alkalommal mondogatta, hogy
- ezt e földet én is vettem, ebbe én is beleadtam.
Ezt annyiszor elmondta, hogy még véletlenül se felejtsem el, hogy erre fogtam magam és nyolcezer forintját visszaadtam neki és azt mondtam, hogy
- anyuka, neked akkor most semmi közöd sincs a földhöz, jó?
Ennyi.
- Te azt szoktad nekem mondani, hogy igazán tudod értékelni, most hol vagy, hol tartasz, ahhoz képest, ahonnan jöttél.
Igen. Na most, hogyha én megnézem az összes barátnőmet, akikkel együtt voltam az egyetemen és akikkel az iskolába jártam, akkor azt mondhatom, hogy én elég magas szintet értem el az életvitelemben, illetve az életszínvonalamban. De én azt soha, de soha nem felejtem el, hogy akármilyen könnyedén tudott bennünket anyukánk fölnevelni és akármilyen könnyen tudott pénzt keresni azzal a sok-sok-sok tupasvili-vel, azért ő mégiscsak a saját munkájával kereste a pénzt és nem másképp. Én soha nem felejtem el, hogy mi végül is nagyon szerény, nagyon egyszerű emberek voltunk, és én ezt nem felejtem el most sem, tehát soha nem játszom meg magam senki előtt azzal, hogy mi mindent értem el az életemben. Mind az iskolatársaim, mind az évfolyamtársaim közül nagyon sokan úgy vannak vele, hogy sokkal szegényebben élnek, mint én itt és most.
- Ők azok, akik ott maradtak, vagy a nagy Szovjetúnión belül költöztek el más köztársaságokba.
Tamara például, aki Kijevben él, csak azért tud rendesen és emberhez méltón élni, mert Inna nevű lánya egy német férfihez ment férjhez, Berlinben laknak és onnan tudják a Tamarát segíteni. Galja viszont, aki Moszkvában lakik, egész életében jól élt, mióta Viktor feleségül vette. Viktor mindig is vezető beosztásban dolgozott és Galja saját bevallása szerint negyvenöt éve, éppen amióta együtt vannak biztosította neki az abszolút gondtalan életet. Neki soha nem kellett azon törnie a fejét, hogy kinek mit vegyen ajándékba, vagy küldhet-e egy évben tíz levelet vagy csak egyet, hiszen a levelezés is nagyon drága Oroszországban. A másik Galja pedig csak azért tud viszonylag normálisan élni, mert meg hatvanéves korában ment férjhez egy magas rangú tiszthez, akivel egy kis ideig, nem is tudom hány, körülbelül tíz évig éltek együtt. Tíz év után a magas rangú tiszt-férj meghalt, Galja-ra hagyva a vagyonát, plusz a nyugdíját. Hogy Galja megkapta egy magas rangú tisztnek a nyugdíját és ehhez még a sajátját, hát ezért tud ő elfogadható színvonalon élni. A többi egyszerű egyetemi társam közül nagyon sokan nélkülöznek és még többen szerény, igen szerény körülmények között élnek.
- A nyugdíj ott nagyon kevés. Ha jól tudom, egy személyre talán száz dollár lehet?
Nagyon kevés. Azt én nem tudom, fogalmam sincs, hogy mennyi, nem tudom ezt pontosan megmondani, de irtózatosan kevés. Hogy belőle fönntartsák saját magukat, meg egy lakást, az pokoli nehéz lehet.
(Itt köszönöm meg a jókívánságokat, amelyek telefonon, sms-ben, email-en érkeztek nevemre. Hiába csúsztattam a múlt évi szabadságomból, nem volt sok időm pihenésre, hiszen majdnem a teljes napot Tiborral együtt az anyámnál töltöttük, akinek segítettünk könyveinek átrendezésében. Munkánknak új könyvesszekrényének polcainak száma szabott mindössze határt. A már meglévő polcokat telisde-teleraktuk könyvekkel, a többi könyv pedig kénytelen készülő félben lévő helyére várni. Anyámtól isteni rántott borjúmájat kaptunk ebédre sült krumplival, csemege ubival. Mielőtt elmentünk volna, még ittunk egy teát és ettünk hozzá őzgerincben készült szárított gyümölcsökkel, mazsolával, dióval gazdagon megrakott "csodasütijéből". Anyám ebből sem hagyta ki, mi bele való.)

Ashabad, az aranyos városka

- Xenia-nak – annak ellenére, hogy az anyukája gyakorlatilag kirabolta az élete során – a szüleihez milyen volt a viszonya?
Az apját imádta, azt tudom, hogy nagyon szerette. Az anyjával olyan viszonya volt, amilyen, leginkább semmilyen.
- És a testvéreivel?
A négy fiú testvére közül három elég korán meghalt. Az egyedül életben maradt Szergejjel pedig harminc évig azért nem beszélt, mert az anyjuk anyám minden értékét elvette és elvitte Szergejnek. Odaadta neki és a feleségének, holott Szergejnek, mint testvérnek az lett volna a kötelessége, hogy azt mondja
- ez nem az enyém.
És visszaadni annak a beteg asszonynak, akinek egy keze, egy lába volt és csak az eszével kereste a pénzt. Érted. És ő ezt nem tette meg.
- Xenia ettől függetlenül nem lett keserű és csalódott ember.
Nem, ő soha nem volt keserű és az anyját is azért szerette ő a maga módján. De miután nekünk eléggé meghatározó egyéniség volt az apa a családban, hát így nem fogadhattuk az nagymamát naponta, meg hetente, meg havonta, hanem amikor jött, akkor jött a három üres bőrönddel és ment teliekkel haza.
- Gyerekkorod akkori Ashabadjából mire emlékszel vissza?
Nagyon aranyos kis városka volt sok zölddel és sok vízzel. A víz nemcsak az artézi kutakban volt, meg nálunk otthon a csapból folyt, hanem árkokat ástak a járda és az út közé, és ezekben az árkokban folyt a víz. Ezzal a vízzel lehetett öntözni a virágokat, növényeket. Szóval egy nagyon aranyos kis városka volt. Voltak neki jellegzetességei, például egy olyan csodálatos Lenin Mauzóleummal rendelkezett, amelynek szőnyeg szövésű volt a mintázata kívülről. Nagyon-nagyon szép dolgai voltak a városnak, a mecsetek is ilyenek voltak. Nem épültek magas épületek, a város összképét két szintes házak uralták. Három szintes házak kivételt jelentettek, közülük csak a textilgyárra és az ELMÜ-re emlékszem.
- Az iskola, ahova jártál, közel volt hozzátok?
Igen, elég közel.
- Gyalog mentetek, gondolom.
Mindenhova gyalog jártunk. Legjobb esetben taxit hívtunk, de azt csak attól fogva, amikor Ashabadban megjelentek a taxik és taxival is lehetett közlekedni.
- Voltak Ashabadnak széles utcái?
Persze. Egyébként a keskenyebb utcák is olyanok voltak, hogy mindkét irányban zajlott rajtuk a közlekedés. Az utcák amúgy agyagból épültek, azaz nem voltak lebetonozva. Csak ahogyan a város fejlődött, úgy kezdték betonozni az utakat. Köves, macskaköves, meg agyagos, nem homokos, hanem agyagos utak voltak.
- Neked sok barátnőd volt az általános iskolában?
Galja Tyihamirova volt nekem az igazi barátnőm, akivel igazság szerint én legalább ötven évig leveleztem. Az utóbbi időben, amióta a türkmén Basi lett Türkmenisztánban a diktátor, azóta már nem kaptam egyetlen egy levelet sem tőle. Ő gyerekorvosnak tanult, gyerekorvos is lett és nem tudom hány, negyven-ötven évig gyerekorvosként működött, úgy is ment nyugdíjba. Nem tudom, hogy most él-e vagy sem, azt tudom viszont, hogy ő nagyon jó körülmények között élt, ugyanis ő egy olyan férfihez ment férjhez, akinek a felesége szülésben halt meg és egy kisgyereket hagyott maga után. Ezt a gyereket a Galja saját gyerekeként nevelte föl és utána még szült, azt hiszem, hármat. Úgyhogy nagyon szép családja volt. Abban az időben, amikor én még Ashabadot látogattam, az körülbelül ezerkilencszáznyolvannégy-nyolcvanhatban lehetett, tehát huszonégy-huszonhat éve, akkor gyönyörű szépen berendezett lakásban lakott, látszott rajta, hogy a férje is elég magas pozíciót tölt be és ő is orvosként elég szépen prosperál, tehát nagyon jó körülmények között éltek.
- Te hogy elkerültél Türkmenisztánból, majd Moszkvából Magyarországra, ezt előrelépésként, egyáltalán hogyan élted meg?

Egy bödön méz

- Mintha láttalak volna ilyennek valahol.
Amikor a papa elvett feleségül, volt egy olyan eset, hogy megmostam a hajamat ott Ashabadban, a törölközőt magamra tettem és a hajammal borítottam be magam teljesen előlről. Így szárítottam a hajamat.
- A hajad öltöztetett.
Tökéletesen.
- Te sovány kislány voltál.
Ötvenhat kiló voltam és százötvennyolc centi magas. Most körülbelül százötven vagyok, mert a csontoktól, csontritkulástól összementem, lassan megyek össze. Leginkább nem a külsőm miatt szerettek az emberek, szerintem, hanem amilyen voltam, amilyen temperamentumos voltam, ugyanakkor abszolút szabadnak éreztem magam, nem hagytam magamat senkitől befolyásolni. Egyetlen ember volt, aki befolyásolt életemben: a kedves férjem.
- Te az anyukádtól, ha így visszagondolsz, mit örököltél? Külsőleg, belsőleg?
A jóságot. A külsőm teljesen az anyámé. Anyámnak volt elég vékony bokájú lába.
- Anyád is ilyen magas lehetett?
Nem, magasabb volt, százhatvannégy. A papa volt alacsony, mindenesetre a Xenia-nál alacsonyabb volt. Tehát a jóságot örököltem az anyámtól. A dumám szerintem az anyámé, dumálni én is tudok. Sőt. Van nekem egy Ica barátnőm, aki azt mondja, hogy én nagyon érdekesen írok. Például amikor leveleket írtam neki Amerikából és ahogyan leírtam a dolgokat, erre mondja azt, hogy nagyon élvezetesen írok. Az orosz barátnőim pedig teljesen el vannak ájulva a leveleimtől, mert azt mondják, hogy amikor olvassák a leveleimet, akkor ami ott le van írva, az a szemük előtt meg is jelenik. Nem tudom, hogy miért.
- Képszerűen, közvetlenül, minden sallang nélkül írod le. Azt mondtad, hogy a jóságodat kaptad Xenia-tól.
Én szerintem mindenemet. Amilyen vagyok: a temperamentumomat, a jóságomat, az eszemet is az anyámtól örököltem. Nem vagyok talán olyan okos, mint a testvérem, mert nincs ötven darab találmányom, de a kompromisszum készségem az az anyámé, az úgy biztos, ahogy most itt ülök és neked mesélek. Anyám a világon mindenkivel jóban tudott lenni, és kíválóan föltalálta magát nagyon sok esetben. Egy háborús emlék. Akkoriban ugye sokan, tizenegyen laktunk a lakásunkban. Elmentünk anyámmal Mari városába. Ezelőtt úgy hívták, hogy Merv, négy betűből álló név. Mari szintén négy betű, az utolsó betű i, azaz orosz ABC jeri betűje. Ott laktak Xenia szülei és ott volt a szikvíz gyár, amelyet a nagypapa alapított és az ő tulajdonában volt. Ebbe a szikvíz gyárba is megérkezett az orosz hatalom. A nagypapa nem várta meg, hogy bejöjjenek az oroszok és elvegyék tőle mindazt, amit felépített, hanem odament és azt mondta az oroszoknak, hogy
- kérem, itt van egy szikvíz gyár, odaadom maguknak.
Az oroszok erre azt mondták, hogy
- jó, de akkor maga lesz az igazgató.
Tehát kvázi a világon semmi nem változott, nagypapa továbbra is gyártotta a szikvizet
- az a szóda, ugye?
Igen. Továbbra is gyártotta a szódát és továbbra is jól megélt belőle a család, csak most nem tulajdonosként, hanem igazgatóként vitte a gyárat. Ennyi volt a különbség és ami a fő, az oroszok elfogadták.
- Meséltél annak idején egy történetet arról, amikor elmentetek mézért. Hogy is volt ez?
Elmentünk mézért. Tíz-literes bödön. Rohadt nehéz. Én vagyok nyolc éves. Anyám egy kézzel. Abban a kezében tartja a botját. A másik kezét nem tudja igazán sokra használni, mert erő nincs abban a kezében. Na, megvettük a mézet és megyünk a vasútállomás felé, hogy felszálljunk a vonatra. Megállít a rendőr.
- Hova mennek? Mit visznek?
- Mézet viszünk – mondja anyám.
- Ekkora mennyiséget nem szabad vinni, háború van. Tessék elmenni a parancsnokhoz és tessék megkérdezni, hogy szabad-e.
Anyám elmegy az épület tulsó sarkába. Ugyan sohasem dohányzott, de mindig volt nála cigaretta. Úgy tett, mintha rágyújtott és egy cigarettát elszívott volna. Egy kis idő múlva visszajött és azt mondta a rendőrnek:
- A parancsnok azt üzeni Önnek, hogy megengedi és nemcsak, hogy megengedi, de magát még arra is megkéri, hogy legyen szíves nekünk a bödönt a vonatra fölsegíteni. (nevet, nevetünk)
Befutott a vonat. A rendőr föltette a vonatra a mézet meg bennünket, mi elutaztunk. Hát hogy mi történt utána, már nem tudjuk. A rendőrt fejbe vágták-e vagy nem, mert anyám feltalálta magát. Azt a tíz kiló mézet valamiképp haza kellett hozni, hiszen tizenegy ember volt rá és az embereket etetni kellett valahogy.
(Ezt hívják kegyes hazugságnak, népszerűen: csibészes füllentésnek. Az ember áthág valamiféle betokosodott, jelen esetben katonai, rendőri előírást egy kozmikusan nemesebb cél elérésének érdekében. Xenia találékonyságából nem csak arra futotta, hogy zöld utat biztosított értékes szállítmányának, hanem még ki is használta a közeg fizikai erejét, mely abban a szolgáltatásban teljesedett ki, hogy  a rendőrrel még föl is tettette a nehéz bödönt a vonatra. Az ember nagyfokú taktikai érzékére, intelligenciájára van mindenkor szükség ahhoz, hogy úgy hazudjon kegyesen, hogy amikor mégis kiderül az igazság, az se okozzon alapjában véve nagy felfordulást. Mindannyiunk életében adódhat ehhez hasonló helyzet.)

A stafírungos láda

Statáriális állapot volt Ashabadban bevezetve abban a tíz napban. Ebben a kiélezett helyzetben az is megtörtént, hogy a statáriális állapotot felügyelő parancsnok fiát helyszínen lőtték agyon, mert ő is fosztogatott.
- Nem volt tehát kivétel. Akkor tőletek is bőven lophattak dolgokat.
Tőlünk, nem bőven, hanem mindent elloptak. Nekünk annyi ezüst készletünk volt, mert anyánk nagyon jól keresett, amíg kicsik voltunk és nem volt ránk nagy kiadása, s ebből alig maradt meg valami, ennek a kevéske maradéka maradt meg emlékül. Xenia nagyon sok minden jóba fektette be a pénzét. Volt nekünk egy olyan bútordarabunk, amiről már meséltem neked és ami a konyhában volt felállítva, egy amolyan stafírungos láda. Azon a ládán aludt a testvérem. Ezt a ládát hagyta ott Kolja számtalan alkalommal, hogy anyánk meséjét velünk együtt hallgathassa. Elképzelni is szörnyű, hogy mi lett volna, ha a földrengés éjszakáján is a saját vackán alszik a konyhában a stafírungos ládán. Koljából akkor minden bizonnyal palacsinta lett volna. Ez a láda körülbelül ezerkilencszáznegyvenkettőre, mire nyolc éves lettem, a testvérem meg hat, megtelt értékekkel. A stafírungos láda méretileg - hatvan-nyolcvan centi széles és egy méter nyolcvan hosszú volt -, amelyen egy ember jól tudott feküdni. Magasságát tekintve meg ülni lehetett jól rajta. A láda a konyhaasztalnál szolgált nappal ülő alkalmatosságul, éjszaka meg testvérem fekhelyéül. És ez a láda volt tele értékekkel. Ezerkilencszáznegyvenkettőben vagy negyvenháromban, a pontos dátumra már nem emlékszem, Moszkvából evakuálták mindazokat embereket, akiket nélkülözni lehetett. Még eddig nem említettem, de volt nekem egy féltestvérem, aki apám anyámmal kötött házassága előtti kapcsolatából származott. Hogy világos legyen a kép, apám harmincban vette el anyámat, a féltestvérem meg huszonvalahányban született, egy amúgy házasságon kívüli kapcsolatból. Szasa, Alekszandr-nak hívták, de apai névként nem az apámét viselte, azaz nem Alekszandr Nyikolajevics-nak, hanem Alekszandr Grigorjevics-nek hívták hivatalosan. Ez a Szasa ugyanis apám sógornőjétől, apám testvérének a feleségétől született. Az evakuálás idején Szasa-nak egyszer csak eszébe jutott, hogy van őneki Ashabadban egy szép nagy rokonsága. Fogta magát négy tagú családjával egyetemben és elindult vonattal Ashabadba. Útközben megismerkedett egy három fős családdal, akit Rosenberg-éknek hívtak, egy zsidó házaspár volt egy leánygyermekkel, s akiket szintén magával hozott Ashabadba. Hét embert fogadtunk be a három szobás, verandás lakásunkba. Természetesen mindenkit el tudtunk helyezni, mindenkinek megvolt a maga fekvőhelye és anyám abból a ládából kezdte etetni az embereket. Minden nap kivett valamilyen értéket a stafírungos ládából, elment, eladta, és a kapott pénzért bevásárolt. Minden nap és ezt nem csak ő tette, hanem a papa is kivette a részét az értékesítésben meg a bevásárlásban. Így tartott el bennünket: minket négyünket és hét vendégünket, azaz összesen tizenegy embert. Tette ezt a fizetéséből és a korrepetálásból összegyűjtött értékeiből.
- Mennyi ideig kellett neki ennyi embert eltartania?
Úgy emlékszem, hogy jó pár hónapig voltak nálunk és akkor utána először a Rosenberg-ék mentek el tőlünk. Velük anyám haláláig tartottuk a kapcsolatot. A keresztnevüket már elfelejtettem, de arra még emlékszem, hogy az együttélésünk idején a kislányuktól hajtetűt kaptam el. A hajam tetves lett és kopaszra kellett leborotválni a fejemet, nem is egyszer. Másodszor akkor kellett teljesen levágni a hajamat, amikor paratífuszt kaptam, brusnoi tif-nek mondják oroszul, (Kati, meg tudnád magyarázni, hogy pontosan és közérthetően milyen betegséget jelent is ez?) Három hónapig feküdtem betegen és nem fésülték a hajamat és amikor fölkeltem és kezdtem volna visszatérni a normális életbe, akkor megint tövig nyírták a hajamat. Akkor mentem iskolába, amikor elkezdett a hajam nőni, mely tiszta göndör lett. Az igazgatónő azt hitte, hogy direkt dauert csináltatok a hajamba. Odavitt a csaphoz, a csap alá tette a fejemet, (nevet), bevizezte, hogy kiegyenesítse a hajamat. Mikor megszáradt, a hajam persze még göndörebb lett (nevetünk). Akkor jött rá, hogy ez nem művi göndörség. Szép vörös hajam volt az iskolában és két óóóóóóóriási copfom. Amikor az egyetemre fölvételt nyertem és az egyetemen kezdtem el tanulni, akkor a folyosón akár egy hajkirálynő vonultam végig, akinek a térdéig ért a haja, el tudod képzelni, Rita, a hajkirálynő (nevet)!?

A Ranus Andriaszovna

Xenia-nak rengeteg barátja, de csupán egy szem barátnője volt, a Ranus Andriaszovna, aki mellesleg a biológia tanárnőm volt. A biológiát, mint tantárgyat én úgy utáltam, mint a szart, el sem tudom neked mondani, mennyire. De nekem abból is ötösnek kellett lennem, mert Ranus Andriaszovna-nak nem lehetett azt mondani, hogy
- én utálom, ki nem állhatom a maga tantárgyát.
Akkor is ötösre kellett belőle teljesítenem, akár tetszett, akár nem, merthogy ez nagyon fontos dolog volt, annál is inkább, hiszen a biológia tanárnőm volt anyám egyetlen barátnője.
- Ők egykorúak voltak?
Igen, de ő anyámmal ellentétben nagyon hosszú ideig, nyolcvannyolc éves koráig élt.
- Túlélte anyukádat.
Igen, nem is kevéssel, szinte napra pontosan húsz évvel.
- Xenia élete végéig barátok maradtak?
Igen és aztán megörököltem ezt a barátságot, mely velem folytatódott. Anyám már régen meghalt, amikor én már innen, Magyarországról leveleztem hosszú éveken át a Ranus-sal.
- Te nagy levelező vagy, ez már kiderülhetett az eddigiekből.
Igen, én sokat leveleztem, levelezek, mind a mai napig emberekkel, barátnőkkel így tartom a kapcsolatot.
(Itt szúrom közbe, hogy a levelezés anyámról ragadhatott rám. Kötetnyi levelet őrzök kinyomtatott formában és több kötetnyi bújik meg kis számítógépem legmélyén. Sokszor ugrottam neki a mindenkori Naplóírásnak, de az valahogy mindig torzó maradt. A levelek azonban, a korban, az idő síkján elszórt levelek, a legkülönfélébb embereknek elküldött levelek konkrét lenyomatai mindazoknak az eseményeknek, történéseknek, amelyek kihatással voltak érzelmi fejlődésemre és borzolták kedélyemet körülbelül gimnazista koromtól mindennapjaimig. Egy jó levélre sosem sajnáltam az időt, főleg ha megvolt az a bizonyos kezdő mondat, melyet folyam szerűen követhetett a többi az elkerülhetetlen "Vigyázz magadra és légy jó, ha tudsz" záró jókívánságig. Levelezni jó, nagyon, de nagyon jó! Mondjuk nem árt, ha valahol előfordul e felállásban, képletben egy készséges és fogadó képes levelező társ...)
- Xenia számíthatott Ranus Andriaszovna-ra a bajban?
Ők folyamatosan számíthattak egymásra. A Ranus Andriaszovna mindig elég jó körülmények között élt, mert volt neki egy türkmén származású férje, ami az örmények szemében különben nagy bűnnek számított. Hogy valaki - keresztény létére - férjhez menjen egy mohamedán férfihez, na, ez valami főben járó vétség volt, ám Ranus Andriaszovna a maga eleganciájával lépett túl ezen.
- Emlékszel Ranus Andriaszovna családnevére?
Nem, nem, ő csak így, Ranus Andriaszovna-ként maradt meg bennem. Az én anyám meg tökéletesen elfogadta a helyzetet és befogadta őket úgy, hogy a férj ugyanúgy járt hozzánk vendégségbe, mintha örmény lett volna. Tették ezt Ranus férjének haláláig, aki előbb halt meg, mint a Ranus. Olyan jókat tudtak együtt borozgatni, hú, de szerettek egy üveg bor mellett együtt lenni: anyám, Ranus, meg Ranus férje. Anyám nem sokat ivott, mert amúgy bottal járt, így aztán neki nem nagyon lehetett, talán összesen egy pohárkával, azonban iszonyú jókat tudtak egymással szövegelni.
- Emlékszem a botjára. Megvan neked a botja, ugye?
Az egy afféle kabala. Amíg otthon van, addig nem lesz baj a családdal.
- Milyen emlékeid maradtak meg az eredeti családodból. A szőnyeg, mely a földrengésben életedet mentette meg, ott függ szobád falán. Xenia botja is nálad van. Mi maradt még meg neked a régmúltból?
Pár ezüst kanál, nem sok. Mert tudniillik a földrengés úgy vitt el mindent, hogy az égvilágon minden a romok alatt rekedt. A bútorok teljesen tönkre mentek. A bútorokban levő ruhákat és minden egyebet, amit csak ki lehetett ásni a föld színén, illetve közel a föld felszínéhez, mind-mind elvitték a tolvajok.
- Ilyenkor virágzik a bűnözés.

Xenia, a boszorka

Érezte, ő tudta, hogy meg fog halni. Anyám mindent tudott előre. Például amikor Firjuza-ban voltunk nyári táborban, a háború ideje alatt ő jósolt. Az embereknek megjósolta, hogy mi történik a fronton harcoló hozzátartozóikkal. Na most, ha valakinek meghalt valakije, akkor anyám arra mindig azt mondta, hogy nem látja tisztán a dolgokat. Nem könnyű valakinek megmondani a szemébe, hogy neked a férjed nem fog visszajönni. Akinél viszont látta, hogy vissza fog jönni, annak olyan örömmel mondta, hogy
- vissza fog jönni, ne félj, vissza fog jönni.
Nem csoda, hogy a hálás emberek elárasztották mindenféle kajával, libával, kacsával, tyúkkal (nevet) anyámat a fizetség ellenében, pedig ő nem kért senkitől semmit, az emberek hozták kérés nélkül, hiszen a jóslás beigazolódott vagy hogy is szokták mondani.
- Valóra vált.
Igen, és akkor jöttek az emberek és hozták és nagy örömmel tették. Xenia kártyát vetett, jósolt, minden ehhez hasonlót csinált. Hogy tudta mindezt evvel a fizika-matematika végzettségével csinálni, azt én az életben fel nem foghatom (nevetünk).
- A felvilágosult tanárember.
Hiába, neki ahhez volt tehetsége, hogy mindezt tudta csinálni. Mert egyébként fizikai munkát nem tudott végezni, ugye, igazából egy keze működött meg egy lába, tehát az eszét használta ott, ahol csak lehetett. Emlékszem például, hogy amikor ő ott volt kint Ashabadban és én meg már Magyarországon éltem, meséltem neki, hogy létezik egy olyan játék, hogy lottó. Akkor Xenia nekiült és hosszasan számolgatta a lehetőségeket. Egyik levelében küldött nekem rengeteg, öt számból álló sorokat, hogy ezeket mind játsszam meg. Na most, hogy a fenében lett volna nekem annyi pénzem, hogy azt összeset megjátsszam, persze, hogy nem volt. Lehetséges, hogyha mindazt megjátszom, amit anyám küldött, akkor lesz belőle egy négyes vagy egy ötös találatom. De hát miután én abból a tizenöt vagy húsz sorból csak egyet vagy kettőt tudtam megjátszani, a dolog így nem jött be. Különben tényleg ilyenekkel is foglalkozott. Hátha ő itt Magyarországon élt volna ilyen átlagos jólétben, akkor gondolom, hogy a fizetésének egy részét lottóra költötte volna (nevet).
- Ő hitt abban, hogy lehet nyerni? Az egyszeri nagy pénz ott van a lottóban.
Igen, de őneki ez nem csak pénzkérdés volt, hiszen ő soha nem foglalkozott a pénzzel. Életében nála a pénz nem számított. Ezt csak úgy tudom mutatni, ahogy a látó meg a működő ember tudja, hogy mindig azt mondta,
- mindig két kézzel add a pénzt, mert ahogy szórod, úgy jön vissza.
Mindig így mondta, mindig. Soha ne sajnáld semmire, meglátod. Na most vannak röghöz kötött emberek, akik nem kettő lábbal, hanem tizennégy lábbal állnak a földön és azt kérdezik, hogy ugyan honnan jönne az vissza kamatostul? Hát honnan jönne. Sosem lehet tudni.
- És nem attól kapod vissza, akinek adod.
Nem, nem. Hát én például életem során rengeteg sok pénzt veszítettem egy csomó dolgon, mert ugye nem tudtam, hogyan, miként kell csinálni és mégsem maradtam öregségemre teljesen egy fillér nélkül. Sőt, hetven valahány éves koromra sikerült vennem egy új autót, igaz, hogy a gyerekeim segítségével. Akkor még részletre fizettük ki, nem volt rá nagy kamat, hál’ Istennek, de mégiscsak sikerült megvennünk.
- Visszatérve Xenia-ra, voltak neki barátai, barátnői?

Tüdőembólia

Kiültünk a panziószobánk erkélyére, fényesen süt a nap. Reggel kilenc óra tíz perc van. Átellenben látszanak a Wörthi-tó keskeny csíkja és a tó fölé magasodó hegyek. Csupa-csupa zöld vesz bennünket körül, fák, fű, virágzó, vöröslő bokrok. Látom Helga házát, ahol kevéske idejét tölti, amikor éppen nem a Panzió ügyeit rendezgeti, intézi. Ideális tehát a hely az anyámmal készített interjú folytatására, s hogy megkérdezzem tőle:
- Miután apuhoz férjhez mentél és eljöttél Ashabadból, illetve az egyetem után Moszkvából Magyarországra, hogyan tartottad a kapcsolatot Xenia-val?
Először akkor jött Xenia Magyarországra, illetve egy kicsivel később, mint amikor te megszülettél. Emlékszem, mikor mosta a pelenkákat és öblítette, Péter anyukája, Annele rávert a kezére, hogy ne pocsékolja a vizet, mert a mosógép majd kimossa.
- A beteg kezére?
Nem, az egészségesre, valahogy így. (mutatja) Mert van mosógép, amely kimossa a ruhát, ha szükséges. Annele ugyanis semmit sem mosott kézzel, csak és kizárólag mosógéppel. Az én anyukámnak meg az volt a szokása, hogyha egy pelenkát nem arra használtunk, hogy pelenkázzunk vele, hanem mit tudom én a tiszta pelenkát mondjuk arctörlésre vagy valami egyébre, és a gyerek éppen büfögött egyet, valami ráment a pelenkára, akkor Xenia kivitte gyorsan, bevizezte, kimosta, nem kellett a pici piszoknak bele száradnia és büdösnek lennie és úgy betenni a mosásba. Így egyszerűen csak megszáradt utána és akkor lehetett ugyanazt a pelenkát újra használni.
Pár évvel később eljött még egyszer hatvanötben. Igazság szerint a Péterrel közösen azt gondoltuk, hogy meghívjuk anyámat harmadik gyerekünk, Sanyi születése környékén. Úgy terveztük, hogy azután anyukámmal együtt elmegyünk vissza Ashabadba és megpróbáljuk Xenia-t Budapestre költöztetni, hogy nálunk, velünk lakjon. Xenia öreg volt már, persze nem a korát tekintve volt öreg, hanem hatvanhat-hatvanhét éves korában már nem olyan nagyon tudott önmagáról rendesen gondoskodni, mi meg úgy gondoltuk, hogy idehozzuk. Ez nem egészen így történt. Anyuka itt megbetegedett. Még nem tudtuk, hogy miben áll a betegsége. Bekerült a László kórházba. Véres hasmenése volt neki is, meg a frissen született Sanyi fiúnknak. Éppen azért, hogy a Sanyi ne legyen beteg, mert nem tudtuk, hogy ez nem dizanteria, azaz vérhas-e,  Xenia-t bevitték a László kórházba. Mielőtt bement volna, levette a kezéről a gyűrűt és azt mondta nekem, 
- a gyereknek a hathetes születésnapját örmény szokás szerint meg kell ünnepelni, úgyhogy légy szíves add el a gyűrűt és ünnepeld meg a Sanyi születésnapját.
Na, én nem adtam el azt a gyűrűt és a Sanyi születésnapját sem tudtuk megünnepelni, mert anyuka akkor kórházban volt és rá nemsokára meg is halt. Távol állt tőlünk a gyerek születésnapjának megünneplése, amikor éppen szoptattam a Sanyit. Nagyon hamar elapadt a tejem erre a hírre, hogy meghalt az anyukám. Képzelheted, hogy ilyen események között milyen stresszes állapotba kerülhettem, hogy elment a tejem. Így történt. Különben nem vérhas volt anyám betegsége, hanem ezerkilencszáznegyvennyolcban a földrengésben elszenvedett combnyaktörése miatt keletkezett egy rög, amely tizenhét évig állítólag nyugalmi állapotban volt és tizenhét év után indult el a vérkeringésben és zárta el a levegő útját a tüdejében. Tüdőembólia következtében halt meg. Erről senki sem tudhatott, még az orvosok sem, akik a jelenséget tüdőgyulladással kezelték. Lehet, hogy akkor még nem is léteztek olyan nagyon jó szerek a vérrögök eloszlatására, mint amilyenek most vannak. Mert mostanában ugyebár tudjuk, hogy amikor megműtik az embert, akkor utána az egyiknek ennyi ideig, a másiknak annyi ideig, a harmadiknak amannyi ideig - a műtét súlyosságától függően - ilyen meg olyan vérsűrűsödés elleni gyógyszereket adnak, hogy ne álljon össze a vér, ily módon akadályozzák meg a véralvadást. Majdnem biztos, hogy annak idején nem voltak ilyenek, úgyhogy anyuka ebbe halt bele hatvanhét és fél éves korában, ezerkilencszázhatvanöt március ötödikén.
- Akkor a Sanyit ő még láthatta, a kezébe is vehette.
Igen, hathetes volt a Sanyi, igen, látta, hogyne láthatta volna, sőt azt is mondta, hogy
- én odaadom ezt a gyűrűt, hogy a gyerek születésnapját megünnepeljétek. Tudom, hogy én most innen elmegyek, de a kórházból többé már ide vissza nem jövök.
Így is történt.
- Érezte, hogy meg fog halni?
(Egész idáig túlnyomó részben azt írtam, amit anyám mondott mintegy tollba, mikrofonba. A szöveg stilizálásával akadt olykor teendőm, amelyet minduntalan örömmel teszek. Eddig a távoli múltból elevenedtek meg alakok, rokonok, nevek, helyszínek, csak nagyon részben ismerősök, jobbára ismeretlenek, s akiket anyám tart életben, mert emlékszik a nevükre, alakjukra, jellemükre, egyes cselekedeteikre. Most elérkeztünk egy olyan pillanathoz, Xenia második látogatásához Budapestre öcsém születése alkalmából, amelyre nekem is, az akkor kilencéves Panninak legalább ködösen emlékeznem kellene. Emlékszem, hogy a tizenegyedik kerületben a Baranyai utca legelején levő négyemeletes ház harmadik emeletén laktunk szüleim - barátaitól albérletbe kölcsönkapott - két szobás lakásában. Mindaddig itt élhettünk, amíg a baráti házaspár külföldi kiküldetésben élt. Xenia itt pillanthatta meg és vehette kézbe Sanyi öcsémet legelőször. Emlékszem egy világos zöld pamlagra, amelyen ő is ülhetett és anyu is a Sanyival. Xenia ebből a lakásból ment be a kórházba, hogy onnan már ne térjen vissza. Ahogy írom mindezt, torokszorító érzés lesz rajtam úrrá, annál is inkább, mert az eltelt hónapok nyomán, az Ararat-projekt révén életemben még soha ilyen közel nem került hozzám Xenia, örmény nagymamám, s vele együtt anyám. Újra élem anyám segítségével és Xenia-val a múltat, nem beszélve arról, hogy egyéniségük: Xenia-é és anyámé egyformán érint meg és ragad magával. Emlékszem, hogy anyám testvére, Kolja is itt volt a temetésen és senkinek sem volt olyan jó kedve, mint nekünk Kati húgommal. Xenia temetését, mint két hülye csitri, rohangáltuk és bolondoztuk végig akkor hatvanötben, fel sem fogtuk, hogy mi történt. Az történt pedig, hogy Xenia megtette a hosszú útat Ashabadból Budapestre, hogy lássa harmadik magyar unokáját, segítsen Rita lányának és a sors végtelen iróniája folytán pont akkor és itt magyar földön halt meg. Egy teljes élet ért véget akkor, a szói mai értelmében viszonylag korán.) 

Türkmén újhagyma

- Mármint vendégségbe menni vagy vendégeket fogadni?
Ez utóbbi. Neki mindig könnyebb volt vendégeket fogadni, mint másokhoz vendégségbe menni, hiszen ha minket láttak vendégül, akkor anyámnak akkor mennie, gyalogolnia kellett. Nálunk nem volt olyan, hogy taxi vagy gépkocsi, semmi ilyesmink nem volt. Mi abszolút szerény és szegény emberek voltunk a mai viszonyokhoz képest. Vendégfogadáskor viszont együtt főztünk, sütöttünk. Az udvarban voltak barátok, akik ilyenkor segítettek nekünk a készülődésben. Egyszer volt valamilyen jeles születésnap, amire meghívtuk a rokonságot, barátokat, ismerősöket, akikkel jóban voltunk. Az asztal roskadásig volt terítve mindenféle hús- és egyéb étellel, édességgel, süteményekkel. Teli szájjal eszi mindenki a húsokat, egyedül a testvérem nem nyúl hozzájuk. Erre megkérdezi a mamám édes barátnője, hogy
- te, mondd, miért nem eszik ez a gyerek húst?
Erre, képzeld, azt mondja a testvérem,
- hát mert nem adnak.
(nevetünk)
- Ezt jól kitalálta.
És akkor azt mondja az a bizonyos barátnő, hogy
- na, akkor most kóstold meg, mert adunk neked húst.
A testvérem akkor megkóstolta és azóta húsevővé vált, tudniillik addig egy szem nem sok, annyi húst sem evett.
- Egy udvaros házban laktatok. Tartozott hozzá kert is?
Volt benne kert, de ott csak a papa gazdálkodhatott. Gyümölcs, zöldség volt ott egy kevés, nem valami sok, semmi esetre sem kereskedelmi mennyiség, éppen csak annyi, amennyi nap mint nap az asztalra került. Retek, hagyma. Jaj, ötvenöt éve nem tudok olyan hagymát enni, amilyen hagyma nálunk ott a kertben termett, meg egyáltalán az egész országban. Ilyen hagymát Magyarországon valamiért nem termesztenek, sőt nem csak Magyarországon, hanem sehol máshol, ahol eddig az életemben külföldön jártam.
- Miért, ez olyan zsenge zöldhagyma volt?
Öt milliméter vastag volt a fehér része.
- Újhagymáról beszélsz akkor?
Igen, abszolút friss újhagyma.
- A fehér része hosszú volt?
Úgy tizenöt centi. A zöldje is körülbelül ennyi vagy még hosszabb. Összességében harminc-negyven, inkább harminc centi hosszú, és egy csomóban volt belőle legalább húsz-harminc darab. Miikor haza vittük, megpucoltuk, megmostuk, tálra tettük, a harminc darabot szétterítettük. Raktunk melléje tiszta kaprot, mosott petrezselymet, meg egy olyan növényt, aminek most nem jut eszembe a neve, de olyan, mint a petrezselyem, csak nem annyira éles, csúcsos a levele, hanem inkább lekerekített. Németországban a főzöcskés műsorokban napjainkban nagyon népszerű, úgy hívják türkménül, hogy kinza, ja, koriander, megvan, koriander. A másik zöld meg egy olyan növény, amely kicsit hosszabb levelű és tépettek a szélei. Abból is vettünk, megmostuk, kicsit csípős volt ugyan, de nagyon finom, biztos, hogy külföldön van ilyen növény. Amerikában van, mintha találkoztam volna ott vele, csak a Sanyi nem tudta megmondani, hogyan hívják, én meg nem mertem letépni róla egy levelet, hogy megkóstoljam. A német főzős adásokban is már láttam ilyen növényt. Ez a hagymás vegyes volt reggelink, ebédünk és vacsoránk elmaradhatatlan és feltétlen kiegészítője.
- A hús, felvágottak, sajtok mellé biztosan illett.
A reggelihez sohasem ettünk semmiféle húst, sonkát, csak fehér sajtot.
- Kecskesajtot?
Juhsajtot, kenyeret, vajat. A kenyér közé tettük azt a bizonyos zöld hagymásat és úgy ettük, mint a mexikóiak eszik a taco-jukat. Ez volt a reggeli. Ebédhez ez a zöldség volt az előétel. Vacsorához vagy előételként, vagy a főétel köreteként szolgált.
(Biztosan ettem én is ebből a bizonyos - kertjükben termett vagy vásárolt - türkmén újhagymából, amikor egy kisgyerekkori nyaramat kinn töltöttem Ashabadban Xenia-nál. Talán innen datálódhat, hogy mennyire szeretem mind a mai napig a friss, ropogós újhagymát. Nekem a vékony, a hajszálvékonyak a kedvenceim, belőlük képes vagyok három-öt darabot is együltömben friss kenyér, pirítós mellé megenni. Nem hiányzik a felvágott, egyáltalán nem, hiszen a finom friss, roppanós újhagyma egymagában is sztárja lehet a reggelinek, leginkább vacsorának. A mai szokások valahol a messzi távolban gyökereznek, jelen esetben egy türkmén házban, mely történetesen a nagymamámé volt.) 

Az ötszáz rubel

(Azt hittem, hogy a pár nap alatt, amit a családomtól, munkámtól, megszokott helyemtől, közegemtől távol töltök, a helyváltoztatás, a más, szabadabb lét majd erőteljesebb haladást eredményez az anyámmal való interjú letisztázásában. Hiába volt nálam a laptop, a diktafon, hiába voltam ott jómagam is, egy szemernyit sem haladtam. Elfáradtam, fáradt voltam, igen, ez az érzés jellemezte kora és késő estéimet egyaránt. Ránéztem a laptopra és sehogysem bírtam magam rávenni a munkára, mely édes ugyan, ám bizonyos értelemben mégis munka. Így aztán haza jöttem, bele vetettem magam a munkába otthon s bent a munkahelyen egyaránt. Nem tudom, hogy létezik-e ma könnyű nő-sors. Akiket csak látok magam körül, lett légyen kolléga vagy húg vagy barátnő itt és pl. Ukrajnában kifacsartak, mókuskerékben dolgoznak, s mikor letették úgymond a benti lantot, veszik fel otthon a fonalat. És mindemellett gusztusosnak, fiatalnak, életigenlőnek, optimistáknak kell lennünk, mert rajtunk nyugszik elsősorban a család, meg sokminden.
Írom mindezt az egyik legjobb barátnőm születésnapja előtti este, amikor már lassan elalvás előtti olvasó perceimet kellene élveznem, koronájaként a napnak, minden napnak. Neki mondom tehát, hogy az életkoránák számjegyeit összeadva a nyolc semmiképp sem a világ vége, szimpatikus egy kor, még lehet, hogy éppen ennyi vagy akár több is lehet hátra. Azt kívánom neki, hogy mindig legyen időnk megállni, a mókuskerékből kimászni, kicsit kikukkantani belőle, s valami olyasmit csinálni, ami nem megszokott, amire éppen ezért sokáig és szívesen emlékezünk vissza. És persze arra is vágynék az ő születésnapján, hogy még sokáig nevessünk együtt, ökörködjünk, nézzünk meg habkönnyű és komolyabb filmeket, amelyek után elmélázhatunk, hogy jó vagy éppenséggel nem is annyira volt jó, de kit érdekel, amikor az együttlét és a kaland, ami valójában számít. Mackóval - mert ez a beceneve, mit valamikor a múltban tőlem kapott talán egy életre ajándékba - egy mozi is megteszi, de ennél is jóval több, amikor együtt töltjük a szabadságunk egy picinyke részét valahol az országban vagy egy másik országban, ilyenkor ott a család mellettünk ilyen-olyan felállásban. És ott vannak a volt közös munkahelyünkről megmaradt baráti társaság összejövetelei folyamatos rendszerességgel, változó helyszínekkel, változatos menüsorral. Sorolhatnám a pillanatokat, alkalmakat, amikor az ember kilöki magát a mókuskerékből, hogy aztán ismételten oda térjen vissza. Mackó, mókuskerék mentes perceket, órákat, napokat kívánok neked születésnapod alkalmából. Az élet másutt (értsd, nem a mókuskerékben) van, mondta egy igen értelmes barátom, és bizony eléggé igaza volt, van és lesz.)

- Jó, téged az anyukád tanított a felső tagozaton matematikára és fizikára. Veled kivételezett az anyukád az osztályban?
Anyukám senkivel soha nem kivételezett, sőt, sőt. Minden gyereknek a szülei dolgoztak ugye valahol. És miután Türkmenisztánban is ugyanolyan nehéz volt az élet, mint másutt, tehát nehezen, elég körülményesen lehetett kapni lisztet, cukrot, húst, kenyeret, ezt, azt, amazt, minálunk az a szokás alakult ki, hogy anyám bejött az osztályba, s mivel tudta, hogy az egyik gyereknek az anyukája közértben dolgozik, lisztet tud adni, a másik gyereknek a szülője cukrot, a harmadiké még valamit és akkor azt mondta,
- te hozzál holnapra két kiló lisztet, te meg három kiló cukrot, és te pedig hozzál holnapra nem tudom mit.
Másnap az osztály előtt átvette az élelmiszereket és az egész osztály szeme láttára kifizette. Nem apanage-ként kérte tőlük, hanem mintha szabályos bevásárlások lettek volna, úgy adta oda a gyerekeknek a pénzt  Xenia. Amikor másnap az egyik érintett gyereket felszólította matematikából és egyest adott neki, akkor a türkmének felhánytorgatták neki, hogy
- Mugalim, tanító, hát én tegnap hoztam magának lisztet.
- Miért, nem fizettem ki? – kérdezett vissza Xenia.
Kifizette, persze hogy kifizette. Igen, ezek érdekes dolgok. Hogy is mondjam neked, anyám végtelenül becsületes ember volt. Mivelhogy nem tudott cipekedni a rossz keze és lába miatt, így hát a gyerekeken keresztül kérte meg a szülőket, hogy küldjenek két kiló lisztet vagy cukrot vagy egyebet és ő kifizette. Xenia a megfizetett szolgáltatást nem korrupcióként élte meg. Persze mindig voltak, akik nem voltak megelégedve anyám tanításával, viselkedésével, de ezt nem lehet kivédeni, ilyen szülők és gyerekek mindenütt akadnak.
- Anyukádnak – úgy tűnik -, magas szintű volt a belső értékrendje, erkölcsi normája, amit tűzön-vízen keresztül képviselt és ezzel eléggé kilóghatott a környezetéből.
Valóban. Így volt a lopással kapcsolatban is például. Körülbelül három-négy éves lehetett a testvérem, amikor az utcán játszott a barátjával, de lehet, hogy az egyik unokatestvérével. Egyszer csak elkezdtek a ház udvarába hordani gyönyörű szép téglákat. Kérdezte is az anyám, honnan szedték a téglákat. Akkor a gyerekek azt mondták, hogy van ott valami építkezés, onnan szedték. Anyuka kiment az utcára, fogott egy ismerős nőt, adott neki ötszáz rubelt…, illetve nem, nem egészen így volt.
- Mennyit érhetett az a pénz akkoriban?
Ötszáz rubel óriási pénz volt.
- Mégis, körülbelül minek felelhet meg mostani pénzben?
Abban az időben hetven rubel volt anyám fizetése egy hónapra egy gyerek korrepetálásért, gondolj bele, hogy akkor ötszáz mennyit érhetett. Utána azt mondta a nőnek, hogy
- tudod mit, te most bejössz a házba, elmondod, hogy itt lopják a téglákat és megkérdezed, nem tudjuk-e, kik a tettesek.
Mindent megbeszélt azzal a nővel, még azt is, hogy
- kiadod magadat rendőrnek, civil rendőrnek és kérni fogsz tőlem pontosan ötszáz rubel büntetést.
Bejött a nő és eljátszották, amit előzőleg megbeszéltek.
- Ki itt az anyuka, ki lakik itt?
És a gyerekek mindeközben egyre hordták a téglát.
(nevetünk)
- Neked ki az anyukád, hívd ide az anyukádat – kérdezte a nő Koljától.
Hívták Xenia-t és én is jöttem vele.
- Te nem voltál beavatva a dologba.
Nekem halvány fogalmam sem volt róla, hogy mi történt. Ahogy előre megbeszélték, ötszáz rubel büntetést kért a nő az anyámtól, amiért a gyerekek lopják a téglát. A gyerekeknek vissza kellett vinniük az összes téglát oda, ahonnan elhozták, és utána az anyám kikísérte a rendőr nénit az utcára, majd visszakapta az ötszáz rubelt, de a gyerekek ezt nem tudták, én sem tudtam, rajta kívül senki sem tudta. Nem akarok hazudni, de jóval később mesélte el anyánk az esetet, hogyan is történt minden valójában, úgyhogy mi az életben soha még egy ceruzát sem vettünk el senkitől, egy ceruzát sem, mert megtanultuk, hogy az büntetéssel jár, megtanultuk, hogy csak arra számíthatunk, amink van és slussz passz. Ez volt az egyik, amit el szerettem anyámmal kapcsolatban mondani. A másik pedig az, hogy anyám nagyon szeretett vendégeskedni.
(Kedves érdeklődő olvasóim! Ha minden jól megy, leghamarabb március tizennyolcadikán folytatom. Hálásan köszönöm a türelmet. Üdvözlettel: Szegő Panni)