Carmen és Sylphide

Azt hittem, hogy ha majd haza érkezem a Bolshoi Teatr-ból való balett közvetítése után az Uránia Nemzeti Filmszínházból, hanyatt-homlok ülök be a gépbe, hogy leírjam élményeimet. Ahogy közeledtem otthonomhoz, úgy kopott az óhaj, veszített jelentőségéből, hogy egy a Bolshoi-ból testközelbe hozottan láttott darabról írjak, melyet valamilyen oknál fogva A tündérnek neveztek el. Holott eredendően La Sylphide címre hallgat és egy bizonyos Herman Severin Lovenskiold, norvég, Dániában alkotó norvég zeneszerző jegyezte első és nem utolsó, hanem leghíresebb műveként. A zenéje valóban varázslatos, amolyan igazi balettzene, fülbemászó, dallamos, jól táncolható. A Bolshoi orosz balett mostani sztárjai közül Ekaterina Krysanova, Vyacheslav Lopatin, Anna Rebetskaya, Denis Savin el is varázsolják az embert a színpadon, bármennyire is szerettem volna, képtelen voltam a szememmel lépéseik, táncfiguráik gyorsaságát követni. Míg a mai Bolshoi-ban ültünk - erős túlzással, kihelyezett nézőtagozatként -, és követtük a nem túl bonyolult történetet egy fiatalemberről, aki hús-vér, ennyira igazi menyasszonyát hagyja ott az álmait, vágyait megtestesítő Sylphide nevű tündérért. Be kell vallanom, ha én lettem volna a James-t alakító Vyacheslav Lopatin, engem is levett volna a lábamról, sőt az eszemet is elvette volna a Sylphide szerepében lubickoló Ekaterina Krysanova, aki azzal a könnyedséggel, kecsességgel, előkelősséggel, kedvességgel mozgott a szerepében a színpadon, amelyet a klasszikus balettet utánozhatatlanul művelők tudnak csak igazán.
A mai előadás mellé egy másik színpad úszott fel bennem a régmúltból, a Moszkvai Kremljovski Dvorec Siezdov (Moszkvai Kongresszusi Központ). Képes vagyok leírni, hogy harmincöt éve láttam ott Rodion Konstantinovich Shchedrin zeneszerző (Maya Plisetskaya férje) által szerzett Carmen Suite alapján színpadra állított balettet. Sylphide, Carmen, Sylphide, Carmen váltogatta bennem egymást ma délután a Sylphide alatt a két balett. Vártam a Sylphide végén az elementáris ünneplést, a lelkesedést, a több mint fél órát tartó örömünnepet, az álló, szűnni nem akaró tapsvihart, a tombolást, a folyamatos bekiabálásokat. Már-már érezni vélem a tenyereimet, melyek a hosszan tartó, szünet nélküli tapsolásban lesznek  majd vérvörösek, egyre jobban fájnak, de kit érdekel, amikor egy fantasztikus balett-estet élek éppen meg. Az a Carmen volt ilyen és pontosan egy életre szólt.
(2012.09.30., vasárnap 17h, Uránia mozi - A tündér - élő balettközvetítés a Bolshoi-ból - Frildivel, Maricával, Tiborral)

Anyám megszólalt 2

Anyám szeptember utolsó szerdáján, huszonhatodikán hallható volt Bolgár Györgynél a Klubrádió Megbeszéljük műsorában. A beszélgetés megtalálható a mellékelt linkben, ő a harmadik interjúalany. A technikához nálam sokkal jobban értőkre számítva, a nagyon közeljövőben a linket anyámra szabva vágjuk meg, addig is jó rádiózást az Araratban!

Szegő Rita a KlubRádióban

Szép nyári nap

Szép nyári nap címet viselő Neoton musicalen ma az Operettben váratlanul jót szórakoztam annak ellenére, hogy nehéz munkanap volt mögöttem, este hét körülre már éppen elég fáradtnak éreztem magam, hogy ne lehessek színházas hangulatban, és Zsuzsa barátnőm arca az egész első felvonás alatt azt sugallta, hogy álljunk fel és most azonnal hagyjuk ott az egészet. Rá valahogy nem hatottak az egyre másra jövő, a történethez passzoló slágerek, míg én nem voltam képes parancsolni lábaim ütemes mozgásának, kezeim dobolásra hajazó mozdulatainak a térdemen, addig Zsuzsa ült mellettem, egyre ült szoborszerű arccal, értetlenkedő, helyenként csodálkozó kifejezéssel az arcán, ha jól láttam, amikor oldalvást óvatos pillantást vetettem feléje. Nem zavartattam magam visszafogott reakcióján, mely egy kicsit meglepett ugyan, bár ismerve barátnőmet, tudtam, neki több időre van szüksége, hogy felengedjen.
A második részben aztán elszabadult a pokol. A közönség szinte minden énekszám után kitörő lelkesedéssel ünnepelte a zömében fiatal színészek által előadott dalokat. Zsuzsa ekkor már hangos nevetéssel jutalmazta a poénokat. Magam is azon vettem észre magamat, hogy hangosan ujjongok pl. a Santa Maria után. A csúcsot a Pago, Pago számra előadott kis kamaradarab jelentette számomra, amelyben Faragó András, Csonka Andrással karöltve bolondozott, valamint Janza Katával, Oszvald Marikával együtt olyan parádés, burleszk szerű élményt teremtett a hetvenes-nyolcvanas évek építőtáborokat, a kort, az akkori karaktereket, viszonyokat a színpadra pillanatok alatt megidézve, hogy nehezemre esett egyhelyben ülve nyugodtan végignéznem.
Érdekes, akkoriban, a Neoton fénykorában nem voltam különösebb Neoton-rajongó. Konstatáltam létezésüket, tudtam ténykedésükről, ismertem fülbemászó slágereik jó részét, talán még együtt is dúdoltam velük, bulikon roptam rájuk, de nem gyűjtöttem lemezeiket, nem jártam koncertjeikre, nem emelkedtek ki a slágerzenét játszó zenekarok közül. Talán még a zenekari tagok neveit is tudtam, mert, nem is tudom, miért, talán ahogy az Illést, az Omegát, a Metrót, az LGT-t ismerte az ember.
Ezen a szép nyári napon és annak az estéjén jó volt végighallgatni a régi Neoton-slágereket, melyek – érdekes – nem tűntek porosnak sem szövegileg, sem hangzásilag. A szövegük köré írhatta a két György, Böhm és Korcsmáros a történetet, mely humoros, nyílt és látens poénokkal teletűzdelt, szinte folyamatos nevetésre ingerelt. Egy nehéz, napos, ám mégis szép, nyárutói nap esti záró programjául kell-e jobb, mint a Szép nyári nap, Neoton-musical, amelyet Csepregi Éva egy szám erejéig mintegy megtisztelt jelenlétével. A Monte Carlo eléneklése jutott neki az építőtáborba érkező Pesti művésznő szerepében. Annak idején is tudtam róla, a csapat frontemberével Ádámmal gondoltam, hogy együttfutnak, amelyből állítólag semmi sem volt igaz. Hogy ő volt-e a legjobb hangú énekes az akkoriban a Neotonnal fellépő három Éva közül, nem tudom, mindenesetre ő maradt meg, vitte sikerre a Neoton-dalokat és tette rá kézjegyét, adta áldását a Szép nyári napra is. Éva Rózsiját megismerve, az ő kötődését az ő Évájához, valahogy más vetületbe helyezte Csepregi Évát. Jobban megnéztem magamnak, erősebben figyeltem hangjára, mozdulataira, ének közbeni játékára. Én már nem leszek Éva Pannija, ahogy Barbra-áé sem. Azonban Éva Rózsijának innen az Araratból köszönöm meg a könnyű, nyári, nagyon kellemes, felvillanyozó színházi élményt a sok-sok Neoton-dallal.

„Kétszázhúsz felett, Santa Maria, Don Quijote, Pago Pago, Ha szombat este táncol, Tini-dal, Holnap hajnalig, Vándorének. Ugye mindenkinek ismerősek ezek a slágerek? A hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek sikerzenekara, a Neoton dalairól van szó, melyek nagyszerű alapul szolgálnak a Budapesti Operettszínház és a Pentaton közös premierjéhez: Szép nyári nap - a Neoton musical a Pesti Broadway-n!
Igazi bulira készülnek a musical szereplői, akik a hetvenes évek egy forró júliusi napján "önkéntesen" utaznak a jugoszláv határnál lévő Bácsszentmáriára, építőtáborba. Persze, korán kelnek, sőt még reggeli torna is van, meg munka a paradicsom-feldolgozóban, de leginkább szórakozni akarnak, táncolni-énekelni, egymást ugratni, s megtalálni a szerelmet… A tábor vezetője, a helyi MGTSZ melléküzemágának vezetője, Tóth Antal, s helyettese, Panni néni, az orosztanárnő, éberen figyeli őket. Utóbbi nehéz helyzetbe kerül, mert lánya beleszeret a frissen érettségizett, szociológusnak készülő Varga Péterbe, akinek édesapja '56 után disszidált, s aki maga is renitens fiatalnak tűnik...
Ám az építőtábor többi lakója drukkol a párnak, hisz' az összes pesti tinédzser egyet akar: egy emlékezetes nyarat! Összevesznek, kibékülnek, szerelmesek lesznek, de legfőképp énekelnek és táncolnak a máig népszerű Neoton slágerekre. A Szép nyári nap, húsz évvel a rendszerváltás után, közelmúltunkban nosztalgiázik, s mindemellett egy igazi forró retrobuli!
A Neoton dalai máig slágerek, nem csoda hát, hogy felmerült, dalaik egy zenés teátrumban keljenek új életre. Az együttes tagjainak is azonnal megtetszett az ötlet, hogy készüljön musical Pásztor László-Jakab György-Hatvani Emese slágereiből. A történetet Böhm György és Korcsmáros György írta, a dramaturg és a művészeti vezető: KEROŸ, a koreográfus a friss Harangozó-díjas Duda Éva, a rendező az Abigél sikerét is jegyző fiatal Somogyi Szilárd.”

Forrás: www.operettszinhaz.hu

Örmény nemzeti hősünk

"Szia, Panni! 

Mindössze továbbítom ezt a néhány sort. Amerikábol küldte körbe a cimborám.

Nekünk azért még Ő a nemzeti hős…"

 

Írta ezt nekem Imi barátom idén szeptember 3-án akkor, amikor még elemi erővel kólintottak fejbe a történtek, olyan váratlanul és gyorsan, hogy csak annyit tudtam még zsigerileg, nagyon de nagyon nem kerek az, amit annak akarnak bizonyos körök - a nemzetközi jogra, a diplomácia adta lehetőségekre hivatkozva - láttatni, mert a megtörténteken már nagyon változtatni nem lehetett.

Egy ideje - ebben az örmény blokkban - azoknak az írásoknak adtam helyet az Araratban, amelyekkel magam is egyetértek és csak azért nem én írtam meg, mert úgy, ahogy a blokk vendégszerzői foglalták össze az örmény-azeri helyzetet a maga komplexitásában, én nem lettem volna képes.

 

 

Egy örmény katona
Az 1848/49-es szabadságharc idején az osztrák hadseregben szolgáló örmény származású tisztek kivétel nélkül a magyarok oldalára álltak. Hetvennél többen harcoltak tisztként az osztrákok ellen, köztük Kiss Ernő és Lázár Vilmos aradi vértanúk. Mintegy kétszáz fő pedig alacsonyabb rangban szolgált, pl. a szamosújvári Pattantyús Ábrahám Adeodát, aki Bem apónak volt az orvosa.
A képen Kiss Ernő altábornagy, hadügyminiszter-helyettes látható, aki a legmagasabb rangú volt a 48-as örmények között. Október 6-án harmadiknak végezték ki. Az első lövés a vállába hatolt, ekkor saját maga vezényelt újra tüzet a kivégzőosztagnak. Ezután a halálos ítéletet közvetlen közelről hajtották rajta végre.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Anyám megszólalt

Anyám múlt héten csütörtökön nyomta kezembe a levelet a hagyományosan csütörökre eső halas vacsora után. Rántott ponty volt sült krumplival. Igaz, hogy majonéz nem volt hozzá, mert elfogyott. Anyám is, én is elfelejtettünk újat venni, házilag kikeverni meg egyikünknek sem volt kedve. Hartáról került a ponty az asztalra, s hogy a ponyt elbírta a majonéz nélküliséget, arra csak az lehet az egyetlen, ill. kettő magyarázat, hogy nem nagyon hiányzott mellé, másrészt pedig isteni volt az alapanyag, a ponty, mely a hartai Marika rendszeresen horgászó János férjének horgászbotjáról került el egészen a Zágrábi utca első emeletén lévő anyám konyhájába. Túl voltunk a majonéz nélkül is kiválóra sikeredett pontyos vacsorán, amikor anyám azt mondja:

- Itt a levél, amikor hozzájutsz, küldd el a Bolgárnak.

- Neki címezted? - kérdezem kicsit csodálkozva.

- Nem ez az első, talán el sem olvassa. Pedig háromszor írtam át a levelet, mert mindig eszembe jutott valami egyéb, amitől újra kellett írnom.

Így került a levél múlt hét csütrötökön hozzám, és ült el nálam egészen máig. Én nem tudom, ki hogy van vele, de én este irtózatosan fáradt tudok lenni az átdolgozott munkanap után, melynek tetemes részét egy számítógép képernyője előtt töltök. Folytonfolyvást annak éhes bendőjét tömöm friss adatokkal, aktuális értékekkel, melytől estére olyannyira lesz elegem, hogy az otthoni gép bekapcsolásától is elmegy a kedvem. Így állhatott elő az a helyzet, miszerint egy hétnél tovább is nálam volt a levél arra várva, hogy elküldjem a címzettnek, vagy hogy a blogban - anyám engedélyét bírva - megjelentessem. A késedelemért mindenkitől ezúton kérek elnézést, de ahogy látom, s tapasztalom, aktualitásából ezidáig egy szemernyit sem vesztett.

"Budapest, 2012. szeptember 4.

Tisztelt Bolgár úr!

Egyoldalú levelezésben vagyok Önnel.
Már többször küldtem Önnek e-mailt vagy levelet a nagyobbik lányom segítségével, legutóbb egy Maxim Gorkij idézetet a kicsi zsidó népről. Nagyon közel érzem magamhoz a zsidóságot, egyrészt mert a férjem az volt, másrészt mert úgy érzem, hogy hasonló a sorsuk az örményekével.

Ugyanis én született örmény vagyok, de az anyanyelvemnek az oroszt kell tartanom, mert ott, ahol születtem, vagy az orosz, vagy a türkmén iskolába járhattam volna. Az oroszba jártam, majd Moszkvában orosz egyetemet végeztem.

Amikor 2004-ben hallottam az örmény tiszt meggyilkolásáról, az első kérdés, amely felmerült bennem az volt, hogy hol vannak az örmény ügyek szakértői, hogyan kerülhettek ezek ketten – az azeri és az örmény – egyidejűleg az egyetemre? A szakértők nem tudják, hogy mérhetetlen gyűlölet lakozik az azeriekben a Nagornij Karabah miatt, ahol mellesleg a szüleim születtek? Bakui rokonaim közül apám testvére miniszterhelyettes volt az azeri kormányban 1948-50 években. Az 1990-es évek elején egy másik unokatestvéremet viszont, aki tábornok volt, a moszkvai vezetés bakui állomáshelyre küldte. Mind az első rokonom családját, mind a tábornok családját az azeriek kiűzték Bakuból.

A szakértők elfelejtették az örmény genocídiumot (1915), vagy a 90-es évek eleji Nagornij Karabahi konfliktust?

Távol áll tőlem bárkit is minősíteni, de itt nagy szerepet játszhatott a kommunikáció hiánya és a meggondolatlan döntés.

De most, amikor kiadták a „baltás gyilkost”, senki nem gondolt arra, hogy mi van akkor, ha mindez nem egy örmény tiszttel történik, hanem a döntéshozók egyikének a fiával? Vajon akkor is kiadják?

Egyébként Klubtag vagyok, anyagilag is támogatom Önöket a „Szabad Sáv” Alapítványon keresztül.

Köszönöm, ha elolvasta a levelet.

Tisztelettel:

Dr. Szegő Péterné (78)
nyug. vegyészmérnök,
szül.: Aszlanova Margarita Nyikolajevna"

Orbán Viktor esete a baltás gyilkossal

Lasssan joggal nevezhetem örmény blokknak az Araratban szeptemberben idáig megjelent írások túlnyomó részét, melyeknek apropója talán a napnál is világosabb mindannyiunk számára. Miklós írása, amelyet az Elmélkedések című blogjából vettem át, kellő és rá annyira jellemző alapossággal, részletességgel világítja meg az örmény-azeri helyzet hátterét, a két nép - vázlatosnál alaposabb - történelmét, kapcsolatukat, egymással való küzdelmüket, kicsi országunk kormányának napjainkban vitt szerepét, mely valamiféle elgondolásoktól vezérelve teljességgel meg- és átgondolatlan, közeltávú hasznokat remélő, ép ésszel fel sem mérhető micsoda logikát követő, milyen amorális értékekkel bíró tettek láncolatát mutatta. Az érzékeny, elemi, ép ésszel, empatikus hozzáállással, lelkülettel megáldott ember nem szívesen megy egy elefánttal a porcelánboltba. Mindannyian már előre tudjuk ugyanis, hogy egy ilyen kiruccanásnak mi lesz az elkerülhetetlen kimenetele.
Köszönöm neked, Miklós!

"Hát kellett ez nekünk? Már megint rajtunk köszörüli a nyelvét a nemzetközi sajtó! És milyen apropóból? Eszébe jutott valakinek is két héttel ezelőtt, hogy az egyik jól őrzött börtönünkben ott üldögél és egyre hízik egy bizonyos Ramil Safarov, egy azeri katonatiszt, aki 25 évet kapott, amiért 8 évvel ezelőtt előre megfontolt szándékkal, éjszakai álmában rajtaütve brutálisan lemészárolta Gurgen Margarjant, egy örmény katonatisztet a Zrínyi Akadémián? Nekem biztosan nem. Miért is járt volna az eszem ilyesmin? Örményország, Azerbajdzsán, szinte semmi kapcsolatunk velük, a nemzetközi hírekben is csak elvétve szerepelnek. És most hirtelen együtt emleget bennünket velük a világ! Mindez valószínűleg elkerülhető lett volna, ha vesszük a fáradságot és megpróbálunk egy kicsit képbe kerülni, mit is képvisel ez a két ország, milyen a viszonyuk. Azt mondják, jobb későn, mint soha. Én minden esetre rászántam néhány órát. Ha szeretnénk beleélni magunkat, mit éreznek manapság egymás iránt örmények és azeriek, akkor a következőt próbáljuk meg minél hitelesebben magunk elé képzelni. 1990 végén a Szovjetunió közelgő összeomlása és Ceaucescu bukása nyomán kialakult hatalmi űrben Erdély lakossága ráébred, hogy saját kezébe veheti sorsát. Autonóm Tanács alakul, amely népszavazással dönt, hogy függetlenné válik Romániától, majd csatlakozik Magyarországhoz. Az erdélyi románok bojkottálják a szavazást, nem ismerik el a Tanácsot. A feszültség napról napra nő a két etnikum között, kis falvakból gyilkossággal végződő atrocitásokról érkeznek hírek. Mindkét fél a másikat vádolja. Nemzetközi szervezetek békéltetési kísérletei kudarcba fulladnak, totális háború tör ki a két etnikum között, melyben mindkét ország hadereje aktívan részt vesz. A harcok kegyetlenek, rengeteg a polgári áldozat, tízezrek válnak földönfutóvá. Évekig folyik az elkeseredett harc, melynek csak az vet véget, hogy mindkét fél erőforrásai kimerültek. Békét nem kötnek, csak fegyverszünetet. Nos, valahogy így vannak ma egymással az örmények és azeriek. Ami nekünk Erdély, az az örményeknek Nagornij Kharabah. Képzeljünk el egy olyan Erdélyt, amely felett hat éves véres háborúval szereztünk újra uralmat, de ezt a világ hivatalosan nem ismeri el. Még rágondolni is szörnyű, ám a Kaukázus vidékén ez a véres valóság. Ha fogalmat akarunk alkotni az örmények nemzeti érzékenységéről, akkor gondoljunk arra, hogy ők nem csupán 350 évet éltek idegen elnyomás alatt, mint mi, hanem legalább 800-at. Az örmény nép sorsa feltűnő párhuzamokat mutat a zsidók sorsával. Nekik is nagyon ősi és nemes kultúrájuk van, ókorban virágzó birodalmukat idegen erők pusztították el és ők is szétszóródtak a világban, megtűrt, jogfosztott kisebbségként tudtak csak életben maradni, de összetartottak és féltve őrizték hagyományaikat. Szorgalmasak voltak és tehetségesek, ügyesek és ravaszak, ha erre volt szükség és a mostoha körülmények között is érvényesülni tudtak. Számosan közülük meggazdagodtak, jelentős befolyásra tettek szert a befogadó országokban, ami kiváltotta a helybéliek irigységét és ellenszenvét. A következmény nem maradt el, gyújtogatások, fosztogatások, pogromok Az örményeknek is megvan a maguk holocaustja. A török hatóságok 1915 és 17 között Anatóliában több mint egymillió örményt pusztítottak el, hogy javaikat kisajátítva vezessék le a háborús balsikerek okozta hatalmas elégedetlenséget. Ennyi hányattatás után nem nehéz elképzelni, mit érezhettek, amikor 1991-ben végre valóban saját kezükbe vehették sorsukat. Még akkor is, ha országuk, egy harmadnyi Magyarország, csupán alig fele annak a területnek, melyet egykor szinte kizárólag örmények laktak. Az azeriek múltja távolról sem ilyen gazdag, eredetük eléggé homályba vész. Ők is keresztény ősöktől származnak, de később teljesen átvették a török hódítóktól az iszlám vallást és nyelvi kultúrát. Ettől függetlenül az önálló haza vágya bennük is éppen olyan mély gyökereket eresztett, mint a szomszédaikéban. Sztálin gondoskodott róla, hogy a kaukázusi autonóm köztársaságokban legyenek olyan körzetek, amelyekben döntő többségben a másik etnikum tagjai élnek, így biztosítva az „oszd meg és uralkodj” elvét. A függetlenné válás pillanatában már előre látni lehetett a véres konfliktusokat. A kharabahi harcok során sok tízezer azeri volt kénytelen elmenekülni abból a faluból, ahol emberemlékezet óta élt, hátra hagyva mindent, ami addig az életet jelentette számára. A későbbi háborúban 25 ezer azeri katona vesztette életét , csupa fiatal, életerős ember. Csoda hát, ha az azeriek gyűlöletes agresszort, kegyetlen szörnyeteget látnak az örményekben? Aligha. Ha Orbán Viktor megtette volna ugyanazt, amit én az elmúlt napokban, akkor bizonyára nem kap az alkalmon, hogy az Alijev, azeri elnökkel folytatott tárgyalásai során a másik fél magyarországi befektetési kedvének felcsigázása érdekében különösebb habozás nélkül belemegy Safarov kiadatásába. Jogászai biztosították, hogy erre van lehetőség. Az örmények persze majd hevesen tiltakozni fognak, de hát kit érdekelnek? Kis ország, se olaja, se más nyersanyagkincse. Ha egy kicsit elmélyedt volna a két nép krónikájában, könnyedén el tudta volna képzelni, hogy Safarovot otthon nemzeti hősként fogadják majd, Jerevánban pedig magyar zászlót égetnek, vagy akár még durvább dolgokra is vetemednek. Ami pedig a nemzetközi visszhangot illeti, gondolt volna arra is, hogy döntésével nem csupán az Örményországban élő 3 millió örményt háborítja fel, hanem a többi hét milliót is, akik a világban szétszórva élnek és akik közül néhánynak a szavára még a Fehér Házban is odafigyelnek. Jól elbaltázta. Még az a szerencse, hogy kis ország vagyunk, így csak rövid időre tudjuk a világ figyelmét magunkra irányítani."
Arányi Miklós: Elmélkedések - blog, megjelent 2012. szeptember 7-én
http://miklosaranyi.blogspot.hu/2012/09/orban-viktor-esete-baltas-gyilkossal.html

Egy lándzsadobás az igazságért

Tisztelt Krajcsir Piroska!

Félig örményként míg élek soha nem tudtam volna Örményországról, a múltban történt rettenetes gyilkosságról, mely mindmáig kihat, a napjainkat most beárnyékoló politikai, gazdasági, etnikai eseményláncolatról ennyire összefogottan, lényegre törően, tárgyilagosan, kicsit az érzelmektől fűtötten, érintetten írni és tegnap a Kossuth téren olyan hitelesen, szuggesztíven, mindenkit magával ragadóan elmondani, ahogy Ön, Krajcsir Piroska, az örmény irodalom fordítójaként, Örményország szakértőjeként tette, az úgy igaz, ahogy vagyok. S hogy a beszédét volt oly kedves részemre megküldeni, hogy az Ararat olvasói szinte első kézből juthassanak értékes tartalmához, azt pedig nagy tisztelettel és külön köszönöm meg Önnek itt az Araratban.

Jó egészséget, hosszú alkotói éveket kívánva maradok

Tiszteletteljes üdvözlettel:

Szegő Panni.

"Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Közéleti személyiségként sem tartottam magam közszereplőnek soha; most, amikor ezen a jelentős eseményen megszólalok, összeszorul a szívem. De nem tehetek mást, nem hallgathatok, nem akarok vétkesek cinkosává lenni, s ki kell mondanom: Ramil Szafarov kiadatása morális szégyenfoltot vet hazánkra.      

            Én magam ezer szállal kötődöm Örményországhoz, ahol bő évtizedet éltem a Történettudományi Intézet munkatársaként. Csak jót és szeretetet kaptam az örményektől, még a földrengés és a blokád nehéz éveiben is; utolsó falatjukat osztották meg velem, soha nem tekintettek rám úgy, mint idegenre, betolakodóra, aki miatt nekik kisebb karéj jut. A karabahi konfliktusból gerjesztett háború hulláma vetett minket haza, s kezdtük újra a semmiből az életet. Az örmény kapcsolataink megmaradtak, és hála Magyarország kisebbségpolitikájának, 1994-től szervezett keretek adtak új tartalmakat és lehetőségeket a nagyon hasonló történelmi múlttal rendelkező örmény és magyar nép közötti kultúrkapcsolatok fejlesztésének.

            Tíz évvel később történt egyszörnyű tragédia.

            2004. februárjában a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Békepartnerségi Katonai Nyelvképzési Központja intenzív angol nyelvtanfolyamot szervezett. Több országból érkeztek a résztvevők, posztszovjet államokból is. Február 19-én a magyar közvéleményt megrázta  a hír:   Ramil Szafarov azeri tiszt éjszaka álmában baltával – melyet a Tesco áruházban vásárolt, és élesre köszörült – lefejezte  Gurgen Margarjan örmény hadnagyot.  Ezután kiment a folyosóra, fejszével próbálta meg betörni a másik örmény tiszt zárt ajtaját, közben orosz nyelven fenyegetőzött – írta tanúvallomásában Saulus Paulus litván tiszt. A tanúvallomások értelmében az örmények nem provokálták az azeri tisztet, nézeteltérés, szóváltás nem volt köztük.  

Gurgen Margarjannak tehát azért kellett meghalnia, mert örmény volt.

Felmerülhet a kérdés: miért kell, és kell-e ekkora ügyet csinálni egy gyilkosságból és a gyilkos kiadatásából??

Aki ismeri az örmény történelmet, tudja: az etnikai alapon elkövetett örménygyilkosságok fájó sebeket tépnek fel.  Gurgen Margarjan lefejezett holtteste mögött ott sötétlik az 1915-ben legyilkolt másfél milliónyi örmény hekatombája, de nem felejtkezhetünk el az 1909-es, vagy az 1896-os nagy pogromokról sem. 1988-ban Azerbajdzsán területén egymást érték az örményellenes pogromok. A menekültek és áldozatok száma százezres nagyságrendű volt. Ez az etnikai konfrontáció torkollott a karabaghi háborúba.

Örményország és az örmény nép számára a magyar bíróság ítélete különös fontossággal bírt. Úgy az anyaországban, mint a diaszpórában élő örmények,  mintegy hétmillió ember követte figyelemmel a budapesti eseményeket. Ez a sokat szenvedett kis nép, melyet nagyhatalmak annyiszor megaláztak, elárultak, saját politikai gazdasági érdekeiket fontosabbnak tartva az igazságosságnál – várta, hogy Magyarország igazságosan ítéljen.

És Magyarország igazságosan ítélt, bár a bíróságnak nem volt könnyű dolga. Az azeri oldal agresszíven és arrogánsan igyekezett érvényesíteni hegemóniáját a tárgyalóteremben és a tárgyalótermen kívül is. Vaskuti András bíró a szakértői véleményekre alapozva hozta meg az életfogytiglani  ítéletet, amelyet Nazeli Vardanjan asszony, Gurgen Margarjan családjának örmény jogi képviselője így kommentált: „Ez volt a legsúlyosabb ítélet, amit magyar bíróság az adott helyzetben hozhatott, hiszen Magyarországon eltörölték a halálbüntetést.” Szafarov az utolsó szó jogán semmilyen megbánást nem tanúsított. Ragaszkodott ahhoz a verziójához, hogy tettét pszichésen zavart állapotban követte el, sem a fejszevásárlásra, sem a gyilkosság éjszakáján történtekre nem emlékszik. Ezt az információt érdekesen egészíti ki az  interjú, amelyet a  magyar sajtóban tettek közzé A hősiességet mi másképp értelmezzük címmel.

Közben Szafarov Azerbajdzsán nemzeti hőse lett, 2006-ban elnyerte „Az év embere”  címet,  iskolákat, utcákat neveztek el róla. Védelmére alapítványokat hoztak létre, s ebben részt vettek a parlament képviselői is. Megdöbbentők az azeri ombudsman,  Szulejmanova szavai: „Szafarov tette legyen példa az azeri ifjúság számára!” A kegyetlen gyilkosság ilyen interpretációja  a jövőben hasonló bűntetteket indukálhat.

 A Life Trend azeri hírportálon érdekes információ jelent meg 2011 februárjában: Szafarov azt nyilatkozta, hogy igazságtalanul és megalapozatlanul ítélte őt el a magyar igazságszolgáltatás, ám ő nem haragszik a magyarokra, és éppen regényt fordít, Szabó Magda Az ajtó c. könyvét, ezzel is szolgálni kívánja a két nép barátságának erősödését. Szegény jó Szabó Magda, aki oly tiszta lélek volt, annyira érzékeny helyes és helytelen, jó és rossz, igazságos és igazságtalan tekintetében, annyira szigorú még önmagához is, mit szólna, ha megtudná,  hogy egy baltás gyilkos lett egyik legjobb művének interpretátora?

             Nem tudom, az elítélt igyekezett-e véleményét a magyar igazságszolgáltatás tudomására hozni? Érdekes lenne megkérdezni erről az ügyésznőt, aki vádbeszédében külön kiemelte azt, hogy ezzel az aljas indokból végrehajtott brutális gyilkossággal Szafarov nemcsak az élet elleni legsúlyosabb bűncselekményt követte el, hanem Magyarországot, mint vendégfogadó államot  is megalázta.

Szafarov tisztában volt vele, hogy kik állnak mögötte. Minden mondatában egy muzulmán olajnagyhatalom arroganciája szólalt meg, ahol másképp értelmezhetik a hősiességet, ahol az év embere és nemzeti hős lehet egy örmény gyilkosa, ahol igaza csak a farkasoknak van.

Nekünk magyaroknak, a magyar közvéleménynek, a tisztességes, jóérzésű embereknek az a feladatunk, hogy elhatárolódjunk nemcsak Szafarov brutális tettétől, de attól a szemforgató, álszent politikai lépéssorozattól is, amely közreműködött a baltás gyilkos szabaddá tételében.

Addig kiáltsunk farkast, amíg nem késő sikoltani. Legyen bennünk  civil kurázsi, olyan Illyés Gyula-féle „homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi itt fészkel, égbemenekszik” bátorság, s ne vállaljunk közösséget a farkashordával, emeljük fel szavunkat az igazságért és jogosságért!

Emeljük fel szavunkat egy olyan Magyarországért, amelynek egyetlen állampolgárát, egyetlen vendégét sem érheti etnikai hovatartozása miatti sérelem.

Emeljük fel szavunkat egy olyan Magyarországért, ahol élni jó, ahol élni érdemes.

Egy olyan országban, ahol jogosság uralkodik, a vétséget bocsánatkérés követi. A magyar kormány mindezidáig adós ezzel a bocsánatkéréssel. Ne hagyjuk országunkon a gyalázatot, innen a Kossuth térről, a Parlament épülete elől kövessük meg mi Örményországot, az örmény népet.

Nerir mez, Hajasztan, neroghutjun!

Bocsáss meg nekünk, Örményország!"

Krajcsir Piroska

(Elhangzott 2012. szeptember 4-én a Kossuth téri tüntetésen.)

Kaukázus messze van

A vérem meg túl közel. Ennél közelebb már nem is lehet, bennem folyik és az örmény fele mostanában egyre csak zuhog, zubog, dörömböl, érfalaimat tágítja, erőteljesebben hallat magáról, bumm-bumm, nem hagy nyugton. És Kaukázusban a kicsi Örményország, fővárosa, Jereván, ahol nagybátyám, Kolja lakik tényleg annyira messze van, hogy eszemet sem tudom, mikor találkoztunk vele személyesen utoljára. Lehet ennek vagy harminc egynéhány éve. Jerevánban lakó egyik örmény unokatestvéremmel, Natasával, az Amerikában élő másik ikerrel, Lenaval, az egészen Szibériába költözött Andrejjel is akkor láttuk egymást utoljára, amikor tíz napot töltöttem náluk vendégségben. Akkor jártam be viszonylag Jerevánt, mentem el a világhírű múzeumukba, levéltárukba, a Matenadaranba, sétáltam a szökőkutas főterükön, csodáltam meg a többféle pasztell színekben pompázó tufából épített házaikat. Eljutottam az örmény kereszténység központjába, Ecsmiadzianbe, valamint egész napos kirándulást tettem a gyönyörű és valódi kék tavuknál, a Szevannál. Így vagy úgy, akárhogy is nézem, ezzel az egyetlen rövid és hajdani örményországi kirándulásommal kellett mindmáig beérnem. Innentől eredetezhető az a parányi örmény tényszerű dózis, amelyben fizikailag is részem lehetett, s amely a vérszerinti rokonsági fokon túl mindmáig emlékfoszlányokként jut szóhoz bennem, egyszersmind időtálló lenyomatot képezve. Jelentős mellékszerep lehet ez, amolyan búvópatak, vagy örökké zubogó forrás, amely ott van bennem, belém égett, akár akarom, akár nem. Így van ez annak ellenére, hogy az örmény nyelvet sem nem írom, sem nem beszélem, a népet mégis érteni, elfogadni vélem, óhatatlanul, valamint önkéntelenül, talán zsigerileg is szeretem. És elismerem tehetségüket, túlélő képességüket, ahogyan megélnek egy számukra zord tájban, az őket körülvevő egyértelműen ellenséges közegben.
Eleget szenvedett már ez a kis nép, az én örmény fél vérem, elég legyen már az állandó harckészültségből, harcból, gondolhatnám és mondhatnám, amelyet persze a földrajzilag vitatható Nagorni Karabah helyzetéből kifolyólag nem gondolhatok komolyan, mégis minden logikát nélkülözőn és oktalanul kívánom.
Tudathasadásos állapotként élem meg a jelen helyzetet, egyszersmind mélységesen felháborít, hogy hazám kormánya, annak az  országnak a kormánya, amelyben otthon vagyok, az azeri-örmény konfliktust, viszályt, vitát, egy állandósulónak látszó félig gennyes, félig hegedő sebhez hasonlatosan piszkálta meg tudatosan vagy öntudatlanul, amelynek kimenetele a vérem felére, az örményekre nézve több, mint kétséges, bizonytalan, teljességgel kiszámíthatatlan.
Most melyik ujjamba harapjak? Mindegyik fáj. Pokolian.

Anyám birkapörköltje

- Most ilyen birkacomb van – emeli föl a csontos, zsíros, húsos darabot Szabolcs, a tahisi hentes anyámnak – elülső comb, lapocka.
Anyám pár pillanatig nézegeti, ide-oda forgattatja Szabolccsal a jókora darabot, majd nagyot sóhajt:
- Jó, legyen. De legközelebb tényleg csak és kizárólag hátsó combot kérek szépen.
- Tudom, tudom, de mit tegyek, ha csak ez jött?!
A lapocka végül is két kilósra sikeredett, Szabolcs anyám kérésére kicsontozza. Nézem a kezét, benne a csúcsa felé karcsúsodó pengéjű késsel, amint boszorkányos gyorsasággal, ügyességgel bányássza ki zsírok között megbúvó húscsíkok közül a jól megtermett csontokat. Hogy miért nem tud nekünk ilyen éles húsaprító késünknek lenni? Lelki szemeim előtt végig veszem a rengeteg kést itt Tahiban vagy bármelyikünk háztartásában, amelyek csak abban térnek el egymástól, hogy vagy már meg lettek a Tibrom által élezve, vagy még Tibrom élezésére várnak. Olyan késhez még nem volt érkezésünk, hogy az mindig éles lett volna, és ne kellett volna bosszankodni félig-meddig életlensége miatt. Két zacskót tölt meg a birkacomb, amelyet automatikusan veszek át Szabolcs kezéből.
A birkacomb még aznap csontostul, zsírostul, húsostul egy jó csomó feldarabolt vöröshagyma, pirospaprika, só, kis bors, egy-egy paradicsom, paprika társaságában egy jó széles és magasabb lábosban találja magát. Kezdetét veszi az a több órás folyamat, amelynek csupán az eleje a biztos, a végét egy jó ideig sűrű homály fedi. Anyám úgy két óra múltán jelenti, hogy a birka meg sem mozdul. Ami annyit tesz, hogy a puhulásnak a leghaloványabb jele sem mutatkozik. Még szerencse, hogy a birkapörkölt lapockából a másnapi ebéd készül, ideje hát rengeteg, hogy olyan legyen, amilyennek anyám szeretné.
- Ha valami áll, mint a cövek, akkor ez a birkahús csontokkal, zsírral, hússal több, mint három órás főzés után – állítja anyám enyhe rosszallással a hangjában.
Telnek-múlnak az órák. Túl vagyunk a késői ebéden, mosogatáson, a délutáni ejtőzésen, szürkül, mire a birka állaga elnyeri anyám tetszését és lekapcsolja alatta az elektromos rezsót. Forrón, majd a meleget hosszan tartva hűl ki a birkapörkölt a belefőtt krumplival egyetemben.
Másnap a birkapörkölt lágyan és méltóságteljesen, alig türelmetlen várakozással ágyazódik be a zöldbableves és túrós táska közé. Két– egy kis merő és egy tésztaszedő - kanál is kell a birkapörkölt részeinek – hús, csont, cupák, krumpli kimeréséhez.
- Vadászatra indulok – mondja Csücsök barátnőm, amikor ő kerül sorra. A tésztaszedővel kihalássza a krumplit a csontos hússal, olykor cupákkal, míg a kis merőkanállal a szaftot meregeti hozzá.
A húst szabályosan levadásszuk a csontokról, zsírokról, nagy mennyiségekről nem tudok beszámolni. Viszont a megtört krumpli szafttal átitatva kovászos uborkával istenien egészítik ki a vaj puha pörkölt darabokat. Háromszori szedésre érzem úgy, hogy ettem is valamit anyám fantasztikus birka lapocka pörköltjéből, amely nem adta meg magát egykönnyen sem a maratoni hosszúságúnak tűnő főzés alatt, sem a tálalásnál, amikor magadnak kellett megküzdened a csontok, cupákok, zsírok között a tiszta birkahúsért.
- Én mondhatom, mert én főztem az egészet – szólal meg a birkapörköltes fogás fogyasztásának legvégén anyám -, de nekem nem ízlik.
Meglepve kapjuk fel a Tibrommal, Csücsökkel fejünket, erre azért nem számítottunk.
- Vörösbort kellett volna még bele tenni és csípős paprikát.
Kevesen vagyunk mi hárman, hogy anyámat meggyőzzük arról, hogy pont így jó a birkapörkölt, ahogy van, feledve a színtiszta húsért való bányászattal, halászattal, vadászattal járó összes fáradságot, akadályt, nehézséget, időt.
- A Kecskeméti Tanyacsárda birkapörköltje az igazi – vágja el anyám érveléseink fonalát -, és értsétek meg, hogy ez még mindig nem olyan. Meglássátok, majd a következő…