Lasssan joggal nevezhetem örmény blokknak az Araratban szeptemberben idáig megjelent írások túlnyomó részét, melyeknek apropója talán a napnál is világosabb mindannyiunk számára. Miklós írása, amelyet az Elmélkedések című blogjából vettem át, kellő és rá annyira jellemző alapossággal, részletességgel világítja meg az örmény-azeri helyzet hátterét, a két nép - vázlatosnál alaposabb - történelmét, kapcsolatukat, egymással való küzdelmüket, kicsi országunk kormányának napjainkban vitt szerepét, mely valamiféle elgondolásoktól vezérelve teljességgel meg- és átgondolatlan, közeltávú hasznokat remélő, ép ésszel fel sem mérhető micsoda logikát követő, milyen amorális értékekkel bíró tettek láncolatát mutatta. Az érzékeny, elemi, ép ésszel, empatikus hozzáállással, lelkülettel megáldott ember nem szívesen megy egy elefánttal a porcelánboltba. Mindannyian már előre tudjuk ugyanis, hogy egy ilyen kiruccanásnak mi lesz az elkerülhetetlen kimenetele.
Köszönöm neked, Miklós!
"Hát kellett ez nekünk? Már megint rajtunk köszörüli a nyelvét a nemzetközi sajtó! És milyen apropóból? Eszébe jutott valakinek is két héttel ezelőtt, hogy az egyik jól őrzött börtönünkben ott üldögél és egyre hízik egy bizonyos Ramil Safarov, egy azeri katonatiszt, aki 25 évet kapott, amiért 8 évvel ezelőtt előre megfontolt szándékkal, éjszakai álmában rajtaütve brutálisan lemészárolta Gurgen Margarjant, egy örmény katonatisztet a Zrínyi Akadémián? Nekem biztosan nem. Miért is járt volna az eszem ilyesmin? Örményország, Azerbajdzsán, szinte semmi kapcsolatunk velük, a nemzetközi hírekben is csak elvétve szerepelnek. És most hirtelen együtt emleget bennünket velük a világ! Mindez valószínűleg elkerülhető lett volna, ha vesszük a fáradságot és megpróbálunk egy kicsit képbe kerülni, mit is képvisel ez a két ország, milyen a viszonyuk. Azt mondják, jobb későn, mint soha. Én minden esetre rászántam néhány órát. Ha szeretnénk beleélni magunkat, mit éreznek manapság egymás iránt örmények és azeriek, akkor a következőt próbáljuk meg minél hitelesebben magunk elé képzelni. 1990 végén a Szovjetunió közelgő összeomlása és Ceaucescu bukása nyomán kialakult hatalmi űrben Erdély lakossága ráébred, hogy saját kezébe veheti sorsát. Autonóm Tanács alakul, amely népszavazással dönt, hogy függetlenné válik Romániától, majd csatlakozik Magyarországhoz. Az erdélyi románok bojkottálják a szavazást, nem ismerik el a Tanácsot. A feszültség napról napra nő a két etnikum között, kis falvakból gyilkossággal végződő atrocitásokról érkeznek hírek. Mindkét fél a másikat vádolja. Nemzetközi szervezetek békéltetési kísérletei kudarcba fulladnak, totális háború tör ki a két etnikum között, melyben mindkét ország hadereje aktívan részt vesz. A harcok kegyetlenek, rengeteg a polgári áldozat, tízezrek válnak földönfutóvá. Évekig folyik az elkeseredett harc, melynek csak az vet véget, hogy mindkét fél erőforrásai kimerültek. Békét nem kötnek, csak fegyverszünetet. Nos, valahogy így vannak ma egymással az örmények és azeriek. Ami nekünk Erdély, az az örményeknek Nagornij Kharabah. Képzeljünk el egy olyan Erdélyt, amely felett hat éves véres háborúval szereztünk újra uralmat, de ezt a világ hivatalosan nem ismeri el. Még rágondolni is szörnyű, ám a Kaukázus vidékén ez a véres valóság. Ha fogalmat akarunk alkotni az örmények nemzeti érzékenységéről, akkor gondoljunk arra, hogy ők nem csupán 350 évet éltek idegen elnyomás alatt, mint mi, hanem legalább 800-at. Az örmény nép sorsa feltűnő párhuzamokat mutat a zsidók sorsával. Nekik is nagyon ősi és nemes kultúrájuk van, ókorban virágzó birodalmukat idegen erők pusztították el és ők is szétszóródtak a világban, megtűrt, jogfosztott kisebbségként tudtak csak életben maradni, de összetartottak és féltve őrizték hagyományaikat. Szorgalmasak voltak és tehetségesek, ügyesek és ravaszak, ha erre volt szükség és a mostoha körülmények között is érvényesülni tudtak. Számosan közülük meggazdagodtak, jelentős befolyásra tettek szert a befogadó országokban, ami kiváltotta a helybéliek irigységét és ellenszenvét. A következmény nem maradt el, gyújtogatások, fosztogatások, pogromok Az örményeknek is megvan a maguk holocaustja. A török hatóságok 1915 és 17 között Anatóliában több mint egymillió örményt pusztítottak el, hogy javaikat kisajátítva vezessék le a háborús balsikerek okozta hatalmas elégedetlenséget. Ennyi hányattatás után nem nehéz elképzelni, mit érezhettek, amikor 1991-ben végre valóban saját kezükbe vehették sorsukat. Még akkor is, ha országuk, egy harmadnyi Magyarország, csupán alig fele annak a területnek, melyet egykor szinte kizárólag örmények laktak. Az azeriek múltja távolról sem ilyen gazdag, eredetük eléggé homályba vész. Ők is keresztény ősöktől származnak, de később teljesen átvették a török hódítóktól az iszlám vallást és nyelvi kultúrát. Ettől függetlenül az önálló haza vágya bennük is éppen olyan mély gyökereket eresztett, mint a szomszédaikéban. Sztálin gondoskodott róla, hogy a kaukázusi autonóm köztársaságokban legyenek olyan körzetek, amelyekben döntő többségben a másik etnikum tagjai élnek, így biztosítva az „oszd meg és uralkodj” elvét. A függetlenné válás pillanatában már előre látni lehetett a véres konfliktusokat. A kharabahi harcok során sok tízezer azeri volt kénytelen elmenekülni abból a faluból, ahol emberemlékezet óta élt, hátra hagyva mindent, ami addig az életet jelentette számára. A későbbi háborúban 25 ezer azeri katona vesztette életét , csupa fiatal, életerős ember. Csoda hát, ha az azeriek gyűlöletes agresszort, kegyetlen szörnyeteget látnak az örményekben? Aligha. Ha Orbán Viktor megtette volna ugyanazt, amit én az elmúlt napokban, akkor bizonyára nem kap az alkalmon, hogy az Alijev, azeri elnökkel folytatott tárgyalásai során a másik fél magyarországi befektetési kedvének felcsigázása érdekében különösebb habozás nélkül belemegy Safarov kiadatásába. Jogászai biztosították, hogy erre van lehetőség. Az örmények persze majd hevesen tiltakozni fognak, de hát kit érdekelnek? Kis ország, se olaja, se más nyersanyagkincse. Ha egy kicsit elmélyedt volna a két nép krónikájában, könnyedén el tudta volna képzelni, hogy Safarovot otthon nemzeti hősként fogadják majd, Jerevánban pedig magyar zászlót égetnek, vagy akár még durvább dolgokra is vetemednek. Ami pedig a nemzetközi visszhangot illeti, gondolt volna arra is, hogy döntésével nem csupán az Örményországban élő 3 millió örményt háborítja fel, hanem a többi hét milliót is, akik a világban szétszórva élnek és akik közül néhánynak a szavára még a Fehér Házban is odafigyelnek. Jól elbaltázta. Még az a szerencse, hogy kis ország vagyunk, így csak rövid időre tudjuk a világ figyelmét magunkra irányítani."
Arányi Miklós: Elmélkedések - blog, megjelent 2012. szeptember 7-én
http://miklosaranyi.blogspot.hu/2012/09/orban-viktor-esete-baltas-gyilkossal.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése