Egy lándzsadobás az igazságért

Tisztelt Krajcsir Piroska!

Félig örményként míg élek soha nem tudtam volna Örményországról, a múltban történt rettenetes gyilkosságról, mely mindmáig kihat, a napjainkat most beárnyékoló politikai, gazdasági, etnikai eseményláncolatról ennyire összefogottan, lényegre törően, tárgyilagosan, kicsit az érzelmektől fűtötten, érintetten írni és tegnap a Kossuth téren olyan hitelesen, szuggesztíven, mindenkit magával ragadóan elmondani, ahogy Ön, Krajcsir Piroska, az örmény irodalom fordítójaként, Örményország szakértőjeként tette, az úgy igaz, ahogy vagyok. S hogy a beszédét volt oly kedves részemre megküldeni, hogy az Ararat olvasói szinte első kézből juthassanak értékes tartalmához, azt pedig nagy tisztelettel és külön köszönöm meg Önnek itt az Araratban.

Jó egészséget, hosszú alkotói éveket kívánva maradok

Tiszteletteljes üdvözlettel:

Szegő Panni.

"Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim!

Közéleti személyiségként sem tartottam magam közszereplőnek soha; most, amikor ezen a jelentős eseményen megszólalok, összeszorul a szívem. De nem tehetek mást, nem hallgathatok, nem akarok vétkesek cinkosává lenni, s ki kell mondanom: Ramil Szafarov kiadatása morális szégyenfoltot vet hazánkra.      

            Én magam ezer szállal kötődöm Örményországhoz, ahol bő évtizedet éltem a Történettudományi Intézet munkatársaként. Csak jót és szeretetet kaptam az örményektől, még a földrengés és a blokád nehéz éveiben is; utolsó falatjukat osztották meg velem, soha nem tekintettek rám úgy, mint idegenre, betolakodóra, aki miatt nekik kisebb karéj jut. A karabahi konfliktusból gerjesztett háború hulláma vetett minket haza, s kezdtük újra a semmiből az életet. Az örmény kapcsolataink megmaradtak, és hála Magyarország kisebbségpolitikájának, 1994-től szervezett keretek adtak új tartalmakat és lehetőségeket a nagyon hasonló történelmi múlttal rendelkező örmény és magyar nép közötti kultúrkapcsolatok fejlesztésének.

            Tíz évvel később történt egyszörnyű tragédia.

            2004. februárjában a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Békepartnerségi Katonai Nyelvképzési Központja intenzív angol nyelvtanfolyamot szervezett. Több országból érkeztek a résztvevők, posztszovjet államokból is. Február 19-én a magyar közvéleményt megrázta  a hír:   Ramil Szafarov azeri tiszt éjszaka álmában baltával – melyet a Tesco áruházban vásárolt, és élesre köszörült – lefejezte  Gurgen Margarjan örmény hadnagyot.  Ezután kiment a folyosóra, fejszével próbálta meg betörni a másik örmény tiszt zárt ajtaját, közben orosz nyelven fenyegetőzött – írta tanúvallomásában Saulus Paulus litván tiszt. A tanúvallomások értelmében az örmények nem provokálták az azeri tisztet, nézeteltérés, szóváltás nem volt köztük.  

Gurgen Margarjannak tehát azért kellett meghalnia, mert örmény volt.

Felmerülhet a kérdés: miért kell, és kell-e ekkora ügyet csinálni egy gyilkosságból és a gyilkos kiadatásából??

Aki ismeri az örmény történelmet, tudja: az etnikai alapon elkövetett örménygyilkosságok fájó sebeket tépnek fel.  Gurgen Margarjan lefejezett holtteste mögött ott sötétlik az 1915-ben legyilkolt másfél milliónyi örmény hekatombája, de nem felejtkezhetünk el az 1909-es, vagy az 1896-os nagy pogromokról sem. 1988-ban Azerbajdzsán területén egymást érték az örményellenes pogromok. A menekültek és áldozatok száma százezres nagyságrendű volt. Ez az etnikai konfrontáció torkollott a karabaghi háborúba.

Örményország és az örmény nép számára a magyar bíróság ítélete különös fontossággal bírt. Úgy az anyaországban, mint a diaszpórában élő örmények,  mintegy hétmillió ember követte figyelemmel a budapesti eseményeket. Ez a sokat szenvedett kis nép, melyet nagyhatalmak annyiszor megaláztak, elárultak, saját politikai gazdasági érdekeiket fontosabbnak tartva az igazságosságnál – várta, hogy Magyarország igazságosan ítéljen.

És Magyarország igazságosan ítélt, bár a bíróságnak nem volt könnyű dolga. Az azeri oldal agresszíven és arrogánsan igyekezett érvényesíteni hegemóniáját a tárgyalóteremben és a tárgyalótermen kívül is. Vaskuti András bíró a szakértői véleményekre alapozva hozta meg az életfogytiglani  ítéletet, amelyet Nazeli Vardanjan asszony, Gurgen Margarjan családjának örmény jogi képviselője így kommentált: „Ez volt a legsúlyosabb ítélet, amit magyar bíróság az adott helyzetben hozhatott, hiszen Magyarországon eltörölték a halálbüntetést.” Szafarov az utolsó szó jogán semmilyen megbánást nem tanúsított. Ragaszkodott ahhoz a verziójához, hogy tettét pszichésen zavart állapotban követte el, sem a fejszevásárlásra, sem a gyilkosság éjszakáján történtekre nem emlékszik. Ezt az információt érdekesen egészíti ki az  interjú, amelyet a  magyar sajtóban tettek közzé A hősiességet mi másképp értelmezzük címmel.

Közben Szafarov Azerbajdzsán nemzeti hőse lett, 2006-ban elnyerte „Az év embere”  címet,  iskolákat, utcákat neveztek el róla. Védelmére alapítványokat hoztak létre, s ebben részt vettek a parlament képviselői is. Megdöbbentők az azeri ombudsman,  Szulejmanova szavai: „Szafarov tette legyen példa az azeri ifjúság számára!” A kegyetlen gyilkosság ilyen interpretációja  a jövőben hasonló bűntetteket indukálhat.

 A Life Trend azeri hírportálon érdekes információ jelent meg 2011 februárjában: Szafarov azt nyilatkozta, hogy igazságtalanul és megalapozatlanul ítélte őt el a magyar igazságszolgáltatás, ám ő nem haragszik a magyarokra, és éppen regényt fordít, Szabó Magda Az ajtó c. könyvét, ezzel is szolgálni kívánja a két nép barátságának erősödését. Szegény jó Szabó Magda, aki oly tiszta lélek volt, annyira érzékeny helyes és helytelen, jó és rossz, igazságos és igazságtalan tekintetében, annyira szigorú még önmagához is, mit szólna, ha megtudná,  hogy egy baltás gyilkos lett egyik legjobb művének interpretátora?

             Nem tudom, az elítélt igyekezett-e véleményét a magyar igazságszolgáltatás tudomására hozni? Érdekes lenne megkérdezni erről az ügyésznőt, aki vádbeszédében külön kiemelte azt, hogy ezzel az aljas indokból végrehajtott brutális gyilkossággal Szafarov nemcsak az élet elleni legsúlyosabb bűncselekményt követte el, hanem Magyarországot, mint vendégfogadó államot  is megalázta.

Szafarov tisztában volt vele, hogy kik állnak mögötte. Minden mondatában egy muzulmán olajnagyhatalom arroganciája szólalt meg, ahol másképp értelmezhetik a hősiességet, ahol az év embere és nemzeti hős lehet egy örmény gyilkosa, ahol igaza csak a farkasoknak van.

Nekünk magyaroknak, a magyar közvéleménynek, a tisztességes, jóérzésű embereknek az a feladatunk, hogy elhatárolódjunk nemcsak Szafarov brutális tettétől, de attól a szemforgató, álszent politikai lépéssorozattól is, amely közreműködött a baltás gyilkos szabaddá tételében.

Addig kiáltsunk farkast, amíg nem késő sikoltani. Legyen bennünk  civil kurázsi, olyan Illyés Gyula-féle „homlokon lőhetnek, ha tetszik, mi itt fészkel, égbemenekszik” bátorság, s ne vállaljunk közösséget a farkashordával, emeljük fel szavunkat az igazságért és jogosságért!

Emeljük fel szavunkat egy olyan Magyarországért, amelynek egyetlen állampolgárát, egyetlen vendégét sem érheti etnikai hovatartozása miatti sérelem.

Emeljük fel szavunkat egy olyan Magyarországért, ahol élni jó, ahol élni érdemes.

Egy olyan országban, ahol jogosság uralkodik, a vétséget bocsánatkérés követi. A magyar kormány mindezidáig adós ezzel a bocsánatkéréssel. Ne hagyjuk országunkon a gyalázatot, innen a Kossuth térről, a Parlament épülete elől kövessük meg mi Örményországot, az örmény népet.

Nerir mez, Hajasztan, neroghutjun!

Bocsáss meg nekünk, Örményország!"

Krajcsir Piroska

(Elhangzott 2012. szeptember 4-én a Kossuth téri tüntetésen.)