Kaukázus messze van

A vérem meg túl közel. Ennél közelebb már nem is lehet, bennem folyik és az örmény fele mostanában egyre csak zuhog, zubog, dörömböl, érfalaimat tágítja, erőteljesebben hallat magáról, bumm-bumm, nem hagy nyugton. És Kaukázusban a kicsi Örményország, fővárosa, Jereván, ahol nagybátyám, Kolja lakik tényleg annyira messze van, hogy eszemet sem tudom, mikor találkoztunk vele személyesen utoljára. Lehet ennek vagy harminc egynéhány éve. Jerevánban lakó egyik örmény unokatestvéremmel, Natasával, az Amerikában élő másik ikerrel, Lenaval, az egészen Szibériába költözött Andrejjel is akkor láttuk egymást utoljára, amikor tíz napot töltöttem náluk vendégségben. Akkor jártam be viszonylag Jerevánt, mentem el a világhírű múzeumukba, levéltárukba, a Matenadaranba, sétáltam a szökőkutas főterükön, csodáltam meg a többféle pasztell színekben pompázó tufából épített házaikat. Eljutottam az örmény kereszténység központjába, Ecsmiadzianbe, valamint egész napos kirándulást tettem a gyönyörű és valódi kék tavuknál, a Szevannál. Így vagy úgy, akárhogy is nézem, ezzel az egyetlen rövid és hajdani örményországi kirándulásommal kellett mindmáig beérnem. Innentől eredetezhető az a parányi örmény tényszerű dózis, amelyben fizikailag is részem lehetett, s amely a vérszerinti rokonsági fokon túl mindmáig emlékfoszlányokként jut szóhoz bennem, egyszersmind időtálló lenyomatot képezve. Jelentős mellékszerep lehet ez, amolyan búvópatak, vagy örökké zubogó forrás, amely ott van bennem, belém égett, akár akarom, akár nem. Így van ez annak ellenére, hogy az örmény nyelvet sem nem írom, sem nem beszélem, a népet mégis érteni, elfogadni vélem, óhatatlanul, valamint önkéntelenül, talán zsigerileg is szeretem. És elismerem tehetségüket, túlélő képességüket, ahogyan megélnek egy számukra zord tájban, az őket körülvevő egyértelműen ellenséges közegben.
Eleget szenvedett már ez a kis nép, az én örmény fél vérem, elég legyen már az állandó harckészültségből, harcból, gondolhatnám és mondhatnám, amelyet persze a földrajzilag vitatható Nagorni Karabah helyzetéből kifolyólag nem gondolhatok komolyan, mégis minden logikát nélkülözőn és oktalanul kívánom.
Tudathasadásos állapotként élem meg a jelen helyzetet, egyszersmind mélységesen felháborít, hogy hazám kormánya, annak az  országnak a kormánya, amelyben otthon vagyok, az azeri-örmény konfliktust, viszályt, vitát, egy állandósulónak látszó félig gennyes, félig hegedő sebhez hasonlatosan piszkálta meg tudatosan vagy öntudatlanul, amelynek kimenetele a vérem felére, az örményekre nézve több, mint kétséges, bizonytalan, teljességgel kiszámíthatatlan.
Most melyik ujjamba harapjak? Mindegyik fáj. Pokolian.