Anyám múlt héten csütörtökön nyomta kezembe a levelet a hagyományosan csütörökre eső halas vacsora után. Rántott ponty volt sült krumplival. Igaz, hogy majonéz nem volt hozzá, mert elfogyott. Anyám is, én is elfelejtettünk újat venni, házilag kikeverni meg egyikünknek sem volt kedve. Hartáról került a ponty az asztalra, s hogy a ponyt elbírta a majonéz nélküliséget, arra csak az lehet az egyetlen, ill. kettő magyarázat, hogy nem nagyon hiányzott mellé, másrészt pedig isteni volt az alapanyag, a ponty, mely a hartai Marika rendszeresen horgászó János férjének horgászbotjáról került el egészen a Zágrábi utca első emeletén lévő anyám konyhájába. Túl voltunk a majonéz nélkül is kiválóra sikeredett pontyos vacsorán, amikor anyám azt mondja:
- Itt a levél, amikor hozzájutsz, küldd el a Bolgárnak.
- Neki címezted? - kérdezem kicsit csodálkozva.
- Nem ez az első, talán el sem olvassa. Pedig háromszor írtam át a levelet, mert mindig eszembe jutott valami egyéb, amitől újra kellett írnom.
Így került a levél múlt hét csütrötökön hozzám, és ült el nálam egészen máig. Én nem tudom, ki hogy van vele, de én este irtózatosan fáradt tudok lenni az átdolgozott munkanap után, melynek tetemes részét egy számítógép képernyője előtt töltök. Folytonfolyvást annak éhes bendőjét tömöm friss adatokkal, aktuális értékekkel, melytől estére olyannyira lesz elegem, hogy az otthoni gép bekapcsolásától is elmegy a kedvem. Így állhatott elő az a helyzet, miszerint egy hétnél tovább is nálam volt a levél arra várva, hogy elküldjem a címzettnek, vagy hogy a blogban - anyám engedélyét bírva - megjelentessem. A késedelemért mindenkitől ezúton kérek elnézést, de ahogy látom, s tapasztalom, aktualitásából ezidáig egy szemernyit sem vesztett.
"Budapest, 2012. szeptember 4.
Tisztelt Bolgár úr!
Egyoldalú levelezésben vagyok Önnel.
Már többször küldtem Önnek e-mailt vagy levelet a nagyobbik lányom segítségével, legutóbb egy Maxim Gorkij idézetet a kicsi zsidó népről. Nagyon közel érzem magamhoz a zsidóságot, egyrészt mert a férjem az volt, másrészt mert úgy érzem, hogy hasonló a sorsuk az örményekével.
Ugyanis én született örmény vagyok, de az anyanyelvemnek az oroszt kell tartanom, mert ott, ahol születtem, vagy az orosz, vagy a türkmén iskolába járhattam volna. Az oroszba jártam, majd Moszkvában orosz egyetemet végeztem.
Amikor 2004-ben hallottam az örmény tiszt meggyilkolásáról, az első kérdés, amely felmerült bennem az volt, hogy hol vannak az örmény ügyek szakértői, hogyan kerülhettek ezek ketten – az azeri és az örmény – egyidejűleg az egyetemre? A szakértők nem tudják, hogy mérhetetlen gyűlölet lakozik az azeriekben a Nagornij Karabah miatt, ahol mellesleg a szüleim születtek? Bakui rokonaim közül apám testvére miniszterhelyettes volt az azeri kormányban 1948-50 években. Az 1990-es évek elején egy másik unokatestvéremet viszont, aki tábornok volt, a moszkvai vezetés bakui állomáshelyre küldte. Mind az első rokonom családját, mind a tábornok családját az azeriek kiűzték Bakuból.
A szakértők elfelejtették az örmény genocídiumot (1915), vagy a 90-es évek eleji Nagornij Karabahi konfliktust?
Távol áll tőlem bárkit is minősíteni, de itt nagy szerepet játszhatott a kommunikáció hiánya és a meggondolatlan döntés.
De most, amikor kiadták a „baltás gyilkost”, senki nem gondolt arra, hogy mi van akkor, ha mindez nem egy örmény tiszttel történik, hanem a döntéshozók egyikének a fiával? Vajon akkor is kiadják?
Egyébként Klubtag vagyok, anyagilag is támogatom Önöket a „Szabad Sáv” Alapítványon keresztül.
Köszönöm, ha elolvasta a levelet.
Tisztelettel:
Dr. Szegő Péterné (78)
nyug. vegyészmérnök,
szül.: Aszlanova Margarita Nyikolajevna"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése