Anyám mindig azt mondja, hogy
- Ééééédes lááááányom, egy napra csak egy programot. A mi korunkban - így terel be észrevétlenül anyám igazi tyúkanyó módjára a saját korosztályába - csupán egy programra futja, s az sem mindig.
Sokszor adok igazat neki, eszerint is cselekszem, ám talán ugyanennyiszer halmozom a programokat egy napon belül. Mintha attól tartanék, hogy az élet túl rövid a nézni, látni, hallgatni valókat tekintve. Ma reggel már tudtam, hogy este nyolckor a Mackóval ülök be Stinget hallgatni az Arénába, ugyanakkor ma reggel viszont még nem tudtam, hogy elmegyek Tenk László festőművész Egykor és Most kiállításának megnyitójára. A Stingre szóló ingyenjegyet, s hogy éppen rám gondolt, Mackónak köszönhetem, Tenket pedig a Fialának, aki a reggeli Kelj fel Jancsiban hívta fel figyelmemet a mai kiállítás megnyitóra. Vannak véletlenek meg sorsszerűségek, ez is éppen ilyen. Egy percig sem volt kétséges, hogy elmegyek. Mondtam is anyámnak, mikor nála vacsoráztam:
- Elmegyek a Tenk kiállítására, mit szólsz hozzá?.
- A Tenk Laciéra? - kérdez vissza anyám - jól teszed, legalább lesz ott a családból valaki.
Igen, csak így, per Laci, amire egy cseppet sem csodálkozom, hiszen annak idején, de mondhatnám azt is, hogy ezelőtt úgy huszonöt-harminc éve egy jó ideig szinte bejáratosak voltunk Tenk László festő stúdiójába. Apámnak és anyámnak köszönhettük a festőt, akik egyszerre, éppen ahogy egymással éltek, teljes összhangban szerettek bele Tenk Lászlóba és a képeibe. Nem volt nehéz, hiszen azok közé a művészek közé tartozott, akinél világos volt képeinek tartalma, mondanivalója, a látvány magáért beszélt. Hosszú évek alatt sikerült apáméknak, a húgoméknak és nekünk együttesen egy kiállításnyi Tenk-képet felhalmoznunk, könnyű, kellemes volt velük együtt élni.
- Igen, emlékszem, a Péter nagyon szerette a képeimet - mondja Tenk László, a kiállítás megnyitója előtt. - Hallottam, hogy már nem él.
- Apu éppen tizenhárom éve halt meg.
- Zsóka hat éve hagyott itt.
- Nagyon fiatal lehetett.
- Még nem volt hatvan - meséli a festő, kinek vonásai, tartása, egész megjelenése szinte azonos a harminc évvel ezelőtti önmagával, legalábbis ahogy bennem él, talán színeiben szürkült egy kicsit, de arcán a csibészes, griberlis mosoly, szemében a csillogás a régi. - Rákos volt, az vitte el.
- Azóta egyedül vagy? - érdeklődöm.
- Két gyerekem velem, a közelemben él, és ott vannak az unokák is, hál' Istennek sosem vagyok egyedül.
A háta mögötti képre mutatok, mely a Fények és lépcsők címet viseli és olybá tűnik, mintha az ablakokból igazi fény ömölne az utcákra, kezeimmel tapintható. Sokáig nem tudom a szemem levenni róla.
- Egy ilyen képnél ma már nem rúgnánk labdába, ugye? - feltételezem merészen.
- Ma ez a kép hat-nyolcszázba kerül - magyarázza -, de egy közepes kép négyszáz-öszáz, míg a kisebbek háromszáz körül kaphatóak.
- A stúdiódban még tizenöt-harmincezerért vettük a képeidet - emlékezem vissza. - Egyébként nálam vannak a legszebb képeid, tudod-e?
Kérdőn néz rám.
- Az egyik a Teregető, tudod, amelyen egy nő a virágos teraszon teregeti a ruhákat, amelyeket a szél meglengeti.
- Igen, a Zsóka... - harapja el a mondatot, amelyet felkapok:
- A Zsóka tereget rajta, a másik meg a Nesebar címet viseli, amelyen egy hosszú fehér ruhás hölgy a tengerparti sétányról nézi a tengert.
- Emlékszem a képre, a nő mögött a sziklás hegyoldalban egy kisváros.
- Imádom a képeidet, még mind megvan a NAGY családban. Mennyit festesz mostanában? - kérdezem.
- Egy hónapban talán hármat is.
- És el tudod őket adni?
- Eladogatok néha-néha belőlük, de mostanság már ez sem könnyű. Nincs az embereknek pénzük, és a festmények nélkül meg lehet lenni - mondja kicsit kesernyés mosollyal -, de nem panaszkodom, van nyugdíjam.
Gyülekeznek a vendégek, és itt van már Szarvas József színművész úr, aki a megnyitót tartja majd. Megkapom Tenk Laci email-címét és telefonszámát, ajándékul jegyzetfüzetembe kanyarítja aláírását.
- Laci, ez most már nagyon sokat ér - lelkesedem.
Mosolyogva, azzal a csibészes, tenkes mosollyal int búcsút.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése