Jó lesz kicsit kimennem a munkából, vissza a németekhez, bár egy nagy rohanás lesz az egész. Visszafelé sikerül egy éjszakát Regensburgban eltölteni, remélem, sétálunk benne egy kicsit és valamennyire feltolulnak az ősrégi emlékek, amelyek ehhez a városhoz fűznek.
Nincs már Klaus, aki azt kérdezné
- Miért nem Passauban foglaltál szállást, az is egy tünemény-város?
Éppen foglaláskor és pont ezért gondoltam Klausra dühös elkeseredettséggel, hogy már két éve nincs, mindössze egy belém ivódott, rögzült emlék, amelyet csak velem együtt lehet kidobni. Lehetetlen elképzelni, mennyire hiányzik Klaus a mackós járásával, dörmögős hangjával, ahogy hozzám szól:
- Annaaaa -, a végét megnyújtja, simogatón, szeretettel, csak én tudhatom, hogy mennyivel.
S mert hiányzik, sokat gondolok rá. Visszagondolok találkozásainkra, először a szakmaiakra a Taurusnál, azután amikor már a feleségét, Uschit is hozta magával, majd szabadságaink közös eltöltésére családostul, legvégül, amikor a Tiborral voltunk hármasban együtt a volt NDK területén. Neki köszönhetek egy csomó olyan helyet, látnivalót, éttermet, sörözőt, amelyet nélküle nem ismertem volna meg. Mind a mai napig sem tudok rájönni, hogy szinte napra pontosan húsz évvel nálam idősebben, mit talált meg bennem szakmailag, emberileg, majd lelkitársként, szívbéli jóbarátként. Merthogy én imádtam az intelligenciáját, a kultúráltságát, európaiságát, Europäer volt ő a javából és világpolgár, odavoltam a humoráért, széles látóköréért, meg azért, hogy egyáltalán nem németes, nem az a vonalas, szemellenzős, helyenként korlátolt és felsőbb rendű, amilyeneknek volt szerencsém sokakat látni és megismerni. Mondjuk a Hansgeorg is kilóg a sorból, meg a Jörg is, meg a Lingi, de Klaus mindegyikükön túl tett és talán egy lapon se lehet velük említeni. Így aztán nem csoda, hogy szabályos övön aluli ütésnek értem meg a halálát, amikor a lánya felhívott, hogy tudassa velem másnap a rossz hírt. A mai napig nem bírok kilábalni belőle, nem tudom túltenni magam rajta. Elszorul a torkom, pedig nem akarom, a sírás kerülget, pedig nem akarom, amikor anyám születésnapján, a születés napján, Klaushoz, az elmúláshoz érkezem, és mindez egy Regensburg vagy Passau klausi dilemma kapcsán. Klaus Passau-t választotta volna, tudom, mert annak idején beszéltünk róla.
Annyi mindenről beszélgettünk telefonon. Rendszeresen hívtam, de ha hosszabb idő telt el a szerinte ildomosnál, akkor ő hívott. Valóban tudni akarta, mi van velem és én is, hogy mi van vele. Az egészségről és a betegségről esett a legkevesebb szó, illetve tudtam róla, hogy nincs jól, küzd a fránya kilókkal, erőteljesen fogyózik orvosi felügyelet mellett, vízes kúrákban van része. Nem tudtam, hogy ennyire nincs jól, hogy bajainak ideje meg van számlálva. A halála előtt pár nappal, még bent a kórházban beszélhettem vele, ezt is csak saccolni tudom, mert nem mondta, hogy
- Annaaaa nagyon nagy a baj, ég veled.
Halk, rezes, rekedtes volt a hangja, ez lehetett gyanús, de nagyon, orvosra, műtétre várt. Abban maradtunk, hogy később, pár nap múlva hívom. A telefonok akár a pingponglabda pattogták körül azt a percet, amikor Klaus végleg elment, hiszen a legközelebbi hívást már senki nem vette föl. Rá egy-két napra jött a lánya a telefonja, hogy az apja, mindannyiunk Klausja az éjjel meghalt.
- NEEEEEEEEEEEEM - szakadt ki belőlem -, AZ NEEEEEEEEEEEEEEM LEHET.
- Anna, Klaus meghalt, sajnos nincs többé.
Agyilag tudom, hogy nincs, már nem is lesz, de hál' Istennek volt, ismerhettem, a barátjának tudhatott és a legbensőségesebb német barátomnak tudhattam, dacára a generációs korkülönbségnek, kivételes egy kapcsolat volt és még ma is az. Mindig mondom, hogy annak a nehezebb, aki marad - utazás, haláleset kapcsán mindenképpen. Vannak fényképeim róla, vannak közös fényképeink, szerencse, hogy újra nézhetőek, és tovább fájdítják a szívem. A kedvencem benne is van az Araratban a "Klaus" fejezet alatt, amikor háta mögött állva átkarolom, úgy hajtom arcához a fejem, és mindketten belemosolygunk a gépbe, és ez a kölcsönös mosoly olyan természetes, belülről fakadó, hogy semelyik más közös fényképünk nem überelheti. Emlékszem a képre, a körülményre, amelyben készült. Klaus átautózott hozzám a viszonylag közeli lakóhelyéről, Födenbergből, amikor fenn északon fordítottam, konferáltam egy szakmai tréninget. Eljött a panzióba este és meghívott egy vacsorára. Rengeteget beszélgettünk akkor is. Nem számított, hogy két-három éve nem láttuk egymást, nem számítottak rendszeres telefonjaink, nem számított, hogy ő férfi volt, én meg nő. Ami számított, az mind ott volt: ő meg én és a kismilló téma, ami önkéntelenül is adódik egy ilyen helyzetben. Hát ebben a milieu-ben készült a fénykép egy spontán ötletre, amikor odafordultam a felszolgáló kisasszonyhoz és megkérdeztem:
- Nem volna kedve lefényképezni bennünket?
Klaus mögé álltam, átkaroltam a vállánál, mackós testéhez nyomódtam, arcához szorítottam az arcom, elmosolyodtunk és katt! A többi ott van a fényképen, a kedvencemen, amelyet immáron Klaus elmúlása sem vehet el.
Senki sem lépett a helyébe. Senki sem léphet a helyébe. Ez egy ilyen pozíció. Csodálatos és egyben rettenetes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése