Csak ültem ott és hallgattam és néztem ki a fejemből, miközben arra gondoltam, hogy életem során nekem nem adatott meg egyetlen olyan munkahely sem, ahol húsz-harminc-negyven évet lehettem volna egyhuzamban.
- Micsoda igazságtalanság – morfondíroztam magamban –, hogy nekem nem lehettek, és most már semmiképpen sem lesznek egy munkahellyel összekötő több évtizedes emlékeim.
Körülöttem – egy nyugdíjas búcsúztató kapcsán – emlékeztek a többiek múltban történt, többnyire közösen megélt eseményekre, karizmatikus egyéniségekre emlékeztető vonásokat felvonultató volt kollégákra. Különösen megmaradt bennem egyikőjük, kinek családneve jelentéssel bír, s amúgy főúri rangot jelöl, mint például a báró. Nos, ez a mondjuk báró mindmáig élénken él az itt maradt kollégák emlékeiben. Évtizedeken keresztül dolgozott a cégnél, osztályt vezetett, hírt is szerzett magának szakmai tudásával, ám apropóként – nem is egyszer az emlékezős délután folyamán – bizonyos „enyveskezűsége” miatt került szóba. A figyelmes hallgatóságban a szaktekintélyből az maradhatott fenn, az is markánsan, hogy minden, mi közelében, elérhető közelségében fellelhető volt – egyébiránt a távolság ebben különösebb gondot nem jelenthetett –, és mozdíthatónak tűnt, valamint a repi fogalmi körébe tartozott, az inkább előbb, mint utóbb ennek a báró félének a táskájában, a zsebében, egyéb öblös, ki tudja, mi mindent látott nagy tárolóiban landolt. Ízes volt a mese, meg sokszínű, véget nem érő, mintha a tollaknak, naptáraknak, italoknak, egyéb hasznos-haszontalan tárgyaknak se szeri, se száma találta volna meg az utat a cégből kifelé a báró segítségével. Hüledezve hallgattam az egymást érő sztorikat, melyek hangulatunkat voltak hivatottak folyamatosan emelni és a múltat elérhető közelségbe varázsolni, akárha tegnap történt volna. Volt ott esemény a mindennapokból, úgymond a szürke hétköznapokból, de előkerültek történetek kiállításokról, kiküldetésekről, puccos fogadásokról -, mindegy mi szolgáltatta az apropót, helyszínt, hátteret -, elemelhető, mozdítható mindenhol akadt.
- És ez a báró féle megérte a másnapot ennél a cégnél, meg a harmadnapot, a következő hetet és hónapot, hogy az éveket már ne is említsük. Nem csupán megérte, hanem dolgozott, vezetett és minden bizonnyal kollégáit igazította el, hogy mit és hogyan és mikor és kinek illik. Ez a báró féle innen vonult nyugdíjba és talán máig tanácsol ezt és azt, nem ingyért, biztos, nem két repi tollért. És ez a báró féle névileg sem, de erkölcsileg semmiképp nem áll még csak köszönő viszonyban sem egy Gróf Széchenyi Istvánnal, "a legnagyobb magyarral" vagy Báró Wesselényi Miklóssal, "az árvízi hajóssal", mely utóbbi szintén vitt és cipelt, nem is keveset, csónakjával számtalan életet mentett.
- Szét kellene tudnom választani a báró féle szakmai kvalitásait az "enyveskezűségétől" - győzködtem magam, de csak haloványan, tudván tudva, hogy nekem ez nagyon nem ment, most sem megy, és minden bizonnyal ezután sem fog.
Mindezt persze csak gondoltam magamban és azt is jó mélyen, mellé meg egy keserédeset mosolyogtam?, fintorogtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése