Korán kelni jó. Mindig is korán kelő voltam, ezen a hétvége, a szabadság sem változtat. Én csapom le a vekkert, mielőtt esélye lenne megszólalni. Sokadszor dicsérem hangtalanul magam:
- Működik a biológiai órád.
A korán kelésnek meg is van az eredménye. Nyolc az óra, amikor az égő tűz hagymás-marhahúsostul maga fölött tudhatja a bográcsot. Pucolódnak a további belevalók, sárgarépa, fehérrépa, krumpli. Azt hisszük, hogy maradt még a jó múltkorról a bolti csipetkéből, még időben tévedünk. Akkor veszem meg a nyolc tojásos tésztát, amikor a Julinál járok az új boltjában. Alig akarom megtalálni. Mintha ragaszkodnék a régi helyéhez, amely most sötét, üres, a bejárati ajtón a rács bezárva, a megszokott, régi üzletre mindössze a West Divatáru felirat emlékeztet. Kétszer kell benéznem az új boltba, így duplán köszönök rá a Julira, mire felfogom, hogy ez a nagy, ez a fényes, ez a világos, kényelmes és átlátható, könnyen bejárható üzlet az övé. Sietek, sajnos nincs időm jobban bejárni, felfogni az új helyet, a csodálkozás és elragadtatás hangján szólani, Julinak teljes szívből gratulálni.
- Összeköltöztem a gyerekbolttal, így sokkal könnyebb – újságolja, mintegy magyarázatképpen, az el sem hangzott kérdésemre.
Juli maga is mintha sugárzóbb lenne, jobb kedvű és gondtalanabb. Két vevő közül is kell érte soron kívül és magamnak megharcolnom. Megkapom tőle a kért ruhadarabokat:
- Majd folytatjuk két múlva - ígérem, és már ott sem vagyok.
Ez a gyors jövés-menés köszönhető volt részben anyámnak, aki nem jött el velem a Julihoz, nem győztem eleget hívni és ígérni, hogy egy negyedóra alatt megjárjuk az utat oda s vissza.
- Nem leszünk kész az ebéddel, nem látod, és mindenki itt lesz délre - mondja aggódva.
Úgy tudtam, hogy az aggódás az én műfajom. Egy-egy nagyobb társaság vendéglátásakor el sem tudom mondani, mennyi okot találok aggódásra, előre izgulásra. Sorolnom is nehéz, hogy mi mindennel nem leszünk majd időben kész, mi hiányzik majd, mit felejtünk majd el. Csodálkozom is most magamon, hogy az idegesség szemernyi jele sem mutatkozik nálam, még csak meg sem kocogtatja agyam bejáratát. Meg vagyok ugyanis valahogy róla győződve, hogy ma minden úgy sikerül, ahogy kell: a kaja is elkészül, a terítés is meglesz, az érkező haláléhes sáskahadat is jóllakatjuk, zökkenőmentesen kiszolgáljuk.
Pedig Juli - talán mondanom sem kell -, egyenesen kimondottan és mindenek felett az anyámért lelkesedik, én csak sorminta lehetek nála, így is van rendjén. Órákig képes hallgatni történeteit, élvezni anyám ízes, színes mesélését, és azt sem bánja, hogy miközben végig tapogatom a ruhákat, egyetlen szem ruhát sem veszünk. Juli közbe vetett kérdései többek között arra is jók, hogy a mese minél tovább tartson.
Ma se anyám, se mese, mely egyformán csalódás mindkettőnk számára. Szeretem ugyanis Julinál tudni, pultja előtt ülni látni, kezemben egy pohár csésze forró citromos granulátumos teával hallgatni az anyámat. Történetei nekem persze jobbára ismerősök, jó részüket nem először hallom, megunni őket azonban még így sem tudom, mindannyiszor úgy csodálkozom rájuk, akárha akkor találkoznék velük legelőször. Az ütött-kopott, régi boltban, a ruhák fizikai zsúfoltságából kiszelt szabad négyzetméteren, a mennyezeti világítás tompa fényében varázslatos volt ez az egész. Ahogy Juli a felső testével ránehezedik a pultra, hogy még közelebb essen anyámhoz, és úgy hallja a mesefolyamot, amely persze nem volt mese egyetlen ízében sem, csupán a hely, a mesélő és hallgatósága tette azzá, és a hangulat, mely mostanra utolérhetetlen.
Azt már sejtem, hogy a keresett ruhákat meglelni, felpróbálni, vásárolni biztosan könnyű lesz az új boltban, de hogy a mese is megtalálja-e ott majd a helyét, és - ahogy eddig – hármunk között, még nem tudhatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése