Virágvasárnap

Ott jártam, ahol a madár sem jár, illetve nagyon ritkán: egy Istentiszteleten. A húgom, Kotti hívott meg rá valaminek az ötödik évfordulója kapcsán. Nem sokat tépelődtem, hamar döntöttem, elmentem, ott voltam, már vissza is jöttem. Amiért egyáltalán megemlékezem róla, hogy abbéli megrökönyödésemnek adjak hangot, miszerint ez volt eddig az egyedüli mise, amelyet az elejétől végéig értettem. Ez olyan revelációs érzés volt a számomra, hogy mindenképpen meg kell osztanom a világgal, s teszem ezt rögtön azután, ahogy haza értem. A múltban voltam jó néhány alkalommal misén itt-ott-amott, még Csaba Atyánál is Déván. Az egy órából mindössze tizenöt percnyit értettem, pontosan azt a részt, amikor az Atya a napi élet eseményeit, az emberek viselkedésformáit, az emberi bűnöket, hibákat, tévedéseket, tévutakat kommentálta a Bibliából vett példázatokkal, mégis közérthetően. Élvezetesnek, elgondoltatónak, megfontolandónak találtam ezeket a mai történeket a bibliai példákkal, szinte vártam őket. Ami előtte és utána volt viszont elrettentett, fárasztott, untatott. Rajtam múlott minden bizonnyal, hiszen alapjaiban hiányzott belőlem a hitbéli felkészültség, a Biblia alapos ismerete, a válaszszövegek, a dalok, a zsoltárok tudása. Fogalmam sem volt egy átlagos mise koreográfiájáról. Annyi jött le mindössze nekem, hogy bizonyos rendszerességgel fel kell állni, le kell térdelni, vissza lehet ülni, meghatározott időben és helyen válaszolni kell az Atya felolvasására, néha egymás után kell ismételgetni ugyanazt a szöveget, mintegy az Úr felé intézett kérés, segítségkérés megerősítésére. A mise vége felé az áldozás idején a frissen áldozót, - kit az Atya kiemelten üdvözöl e körben - követik a többiek, kik sorban állnak, hogy Jézus „testéből” ehessenek. A misék, melyeken eddig vettem – külső meghívásra – részt, sokkal inkább taszítottak, mint vonzottak a túlnyomó részt ismeretlen, nehéz, érthetetlen, sokszor archaikus szövegekkel, zsoltárokkal, ha tehettem a bibliai példázatok után ki is menekültem a templomból a szabadba mély levegőt szívni, kiszellőztetni a fejem.
Ez a mai minden tekintetben más volt, mint a többi: elejétől végig értettem, amiről Mickael Atya beszélt, amiket a Bibliából a maguk sorrendiségében felolvasott, még a Zsoltárok is valamelyest ismerőseknek tetszettek.
Nem azért ültem leghátulra, hogy egy óvatlan pillanatban meglépjek a helyszínről, ha úgy ítélem meg a helyzetet, hanem mert itt nem szeretek szem előtt lenni és mert itt jobban szeretem a közönséget magam előtt tudni. Volt időm megfigyelni a társaságot: volt közöttük legalább négy doktornő, a húgom és barátnői, fele-fele arányban fiatal, középkorú részvevő, valamint Kottinak mind a négy gyereke, akikből hárman aktívan is részt vettek a mise lebonyolításában ministránsként, valamint felolvasókként. Felismertem Kotti ismeretségi köréből némelyeket, valamikori dévai útitársakat.
Csöndes, kedves, bensőséges egyetértést tapasztaltam, meg odafigyelést és végtelen békességet. E helyt mára messze kerülte az agresszió, az értelmetlen vibrálás, az idegesség, a céltalanság, a hangos és a csúnya beszéd. Mint félig-meddig kívülállónak feltűnt, hogy mennyire örülnek egymásnak az emberek, a viszontlátásnak, hogy együtt tölthetnek egy bő békés órát egymással és a mélyen tisztelt Mickael Atyával. Maroknyi csapat, pirinyó közösség, egy ház, egy kápolna a Liszt Ferenc téren, Mickael Atya, egy április elseji vasárnap, rendszeres összejövetelek, érteni vélem összetartozásukat.