Verdi igazán semmit sem tehet arról, hogy mennyire lesújtó a véleményem az április 14-i New Yorki Metropolitan La Traviata közvetítését illetően, amit a Müpában élvezhettem Frildivel és Maricával végig. Még a zene volt a legnagyszerűbb benne, telis de tele fülbemászó és örökzöld operaslágerekkel. Szerencse, hogy Verdit még egy Willy Decker kaliberű producer sem bírhatta - 159 évvel az ősbemutató után - arra, hogy a színpadi előadás színvonalára silányítsa a La Traviata zenéjét. Ha röviden és velősen akarnám a Traviata jelentésével összhangban jellemezni az előadást, akkor számomra nem is Violetta az, aki letért az útról ill. került tévútra, hanem a producer, aki a zenén felül szinte semmiben sem volt képes a Verdi állította magas mércét megugrani. Pedig a Met és ez az élő közvetítéses operasorozat már önmagában is egyaránt siker úgy a helyszínen, New Yorkban, mint mindazokban a városokban, ahol a nézőknek lehetőségük nyílik az opera előadásokat satellite közvetítéssel élőként megélni. Megkockáztatom, hogy még az előadókkal sem lett volna különösebb probléma, ha a Violettát alakító Natalie Dessay-jen kívül még valaki hajlandó lett volna színészileg is játszani és nem csak a szerepét becsülettel, jobbára rezzenéstelen arccal elénekelni.
Amikor Matthew Polenzani Alfredo szerepében jelent meg a színen és játszotta el először a hősszerelmest, majd a szerelmében csalódottat, végül a mindent megbocsátót, még akkor sem voltam képes sajnos másra gondolni, hogy úgy néz ki, mint egy túl nagyra nőtt óvódás, akin az öltöny és minden ruhadarab egyszerűen röhejesen áll, melynek következtében az intenzív érzelmi hullámzásait sem tudtam kellőképpen komolyan venni. Furcsának tűnhet, de egyedül akkor volt Polenzani és szerepe egymással szinkronban, amikor Wolfgang Gussman, aki egy személyben az előadás díszlet- és jelmeztervezője, halványkék férfi alsógatyában és egy szál fehér ingben járatta Alfredot egy negyed felvonásnyin át. Bevallom, hogy akkor még el is nevettem magam rajta, egy pillanatra jó kedvem kerekedett. Ilyen az, amikor az ember egyik szeme sír, a másik nevet, na az enyém ekkor valósággal röhögött.
Dmitri Hvorostovskyval egy valódi orosz világsztár énekelte Germon, Alfredo apjának a szerepét. Mély rábeszélését, Violetta meggyőzését, miszerint mondjon le Alfredoról, szerelmükről, képes voltam elhinni neki, bár arcán nyoma sem volt egyébnek, mint a saját hangja felett érzett kincstári komolyságának. Rá is mondhatnák, hogy olyan komoly volt, mint egy vakbélgyulladás. Hvorostovsky hangja viszont mindent vitt, így képes voltam neki megbocsátani arcának, mozdulatainak érzelmi szegényességét. Nagyon is elképzelhetőnek tartom, hogy neki elég munka lehet a mélyből fantasztikus hangját előcsalogatni, megcsillogtatni, mire mi nézők tátott szájjal bámulunk, hallgatunk.
Natalie Dessay viszont a maga részéről rossz napot foghatott ki, amikor valamennyire berekedve kellett megállás nélkül a színpadon lennie, játszani és énekelni. Nem csoda, hogy a köhögése, szenvedése nem csak hogy valósághűre sikeredett, hanem az is volt. Verdi valószínűleg nem a rekedt Natalie Dessay-re gondolhatott, amikor Violettaként a La Traviataban végig a színpadon tartja, néha még két egymást követő áriát is elénekeltet vele. Dessay hangja az erősebbtől a gyengébb hangszínek közötti skálán ingadozott, amit fél profinak mondható, valamikori énekkaros barátnőim azonnal ki is hallottak.
Amit viszont egyáltalán nem értek és fel nem foghatom, hogy a Met honnan vehette az ötletet, a bátorságot, hogy egy ilyen csupasz produkciót állít ki a pőre színpadra. Értsd szó szerint: a szereplőkön, egy díványon (túlzsúfolt állapotban öt dívány), egy faliórán, a szín/szoba falai előtt körbe futó mintegy hatvan centiméter széles emelvénycsíkon kívül a szereplőket a zenén és a hangjukon kívül az égvilágon semmi sem zavarhatta meg saját előadásukban, ahogy a nézőket sem a mű csupasz élvezetében. Így április 14-e estéjén gazdagabb lehettem egy a végtelenségig lecsupaszított pódiummal - a néhány bútordarab, drapéria csupán jelzésként és a szereplők elrejtésére szolgált -, Verdi utolérhetetlen zenéjével, Natalie Dessay kicsit rekedtes, ám gyönyörű hangjával, színjátékával, az „óvódás”, szintén szép hangú Matthew Polenzanival a „kinőtt” ruháiban, Dmitri Hvorostovsky hangjának fantasztikus fekvésével, kicsit-nagyon szegényes előadásmódjával. Mondhatnám, hogy a király és a La Traviatában a Met is „meztelen” volt.
Verdin kívül egyedül Frildi és Marica nem okozott csalódást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése