Abban a vasárnapi színházi estében az volt a legeslegjobb, ami utána következett. Frildi haza vitt a kocsijával. Elmúlt már fél tizenegy is, amikor hozzánk értünk. Megállt az utcánk bejáratánál, egy kicsit lógva bele az átmenő forgalom amúgy szűk útvonalába. E késő esti órán csöndes az utca, autó és tulajdonosa, a gyalog járó már megpihen, a másnap gondjával foglalkozik. Ülünk a kocsiban és beszélgetünk. Tudjuk egymásról, hogy egyikünknek sem közömbösek a világ dolgai, a politika, a gazdaság, a kultúra, a jelen történései. Végig vesszük az utóbbi idők eseményeit, ahogyan a nyomtatott, elektronikus sajtóból, rádióból, tévéből magunknak értelmezni tudjuk. Magyarázni próbáljuk a gazdasági, politikai döntések hátterét, az elhatározásokat. Azon vagyunk, hogy legjobb tudásunkkal, akaratunkkal, megérzésünkkel, hetedik érzékünkkel is megértsünk célokat, tendenciákat, látens elgondolásokat. A sötétben álló autó sötétjében sötétben tapogatózunk. Megállapítjuk. hogy ketten kevesen vagyunk a folyamatok világos, logikus értelmezéséhez. Frildi hasába majdnem bele lóg a kormány, én viszont kényelmesen nyújtózom el az anyós ülésen. Egy óra múltán felvetem, hogy nem megyünk-e be hozzánk? Maradunk. Frildi bekapcsolja a fűtést. Észre sem vettem, hogy lassan kihűlt a szalon. Kellemes a sötét, a beáramló meleg, nincs semmi akadálya, hogy teljesen Frildire koncentráljak. Előkerül egy újabb téma, amit Frildi a maga értelmezésében tálal. Elhallgat. Várja, hogy van-e hozzáfűzni valóm. Lekapcsolja a fűtést. Nagy általánosságban tájékozott vagyok a honi történésekkel kapcsolatban, általában mindennek utána olvasok több helyen, bal, közép és jobb oldalakon, véleményem is szokott lenni. Megosztom Frildivel gondolataimat, majd én hozok elő egy másik problémát. Felkapcsolja a belső világítást. Ránézek. Látom, ahogy elgondolkodik és elmeséli, miként látja a dolgokat, mintegy harmonikusan egészítve ki meglátásaimat. Keveset vitatkozunk. Nagyon nincs is miről, viszonylag egyformán értelmezzük a dolgokat, a környező világot, talán ezért is lettünk barátok. Bekapcsolja a fűtést. Témáról témára ugrálunk, egymásra felelünk, egy percet sem hallgatunk. Nem oldunk meg semmit sem, csupán át- és kibeszéljük ami a lelkünket nyomja, nyomorgatja, manapság talán ennyi is már valami. Abban is megegyezünk, hogy még nagyon és messze nem látni az alagút végét.
Kint a sötét, utcám sarkán egy kivilágított autó, benne a Frildi meg én, kegyelminek érzem ezt az állapotot. Éjszaka fél háromkor szállok ki az autójából. Emelkedett hangulatban keveredem az ágyba tudván tudva, hogy másnap a magam módján leszek másnapos úgy, hogy közben semmit sem bánok meg, ha tehetném, ismét ott ülnék Frildivel a színház után és órákig beszélgetnénk.
A színdarabot egyébként erőteljesen átírták, olyannyira applikálták a mai magyar valóságba, hogy közben úgy éreztem, mintha az aktuális történésekre felelne, azokkal kapcsolatban mondana véleményt hol egyértelműen, máshol meg bújtatottan, a magam meglátásaival teljes összhangban. Nem tudni, ki írta színpadra az ismert amerikai művet, amely film formájában hozta meg a szerzőnek méltán a világsikert. A stáblistán mindössze annyi szerepel, hogy a darabot színpadra állította a Vígszínház egész társulata. Nagyon okos, furfangos megoldás, melynek köszönhetően a teljes Vígszínház megy a dutyiba, ha a darabért ülni kell. Ami persze nagyon nem lenne jó, mert akkor ki adná elő ezt a fantasztikus előadást és úgy, ahogy csak ők tudják?
Az állítást sugalló kérdés - "A lovakat lelövik, ugye?" - mellé oda kívánkozik egy másik:
- Frildi, a következő színház után is beszélgetünk, ugye?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése