Megneztem a fenykepet, amit ez alkalombol kuldtel es ledobbentem. Nincs ra jobb szo, me'g fokozhatnam azzal, hogy lemerevedtem es bele borzongtam. Ez utobbit ereztem, igen, egeszen bele borzongtam, minden szorom egykent allt fol, semmit sem tehettem rola es ellene. Annyi tortent mindossze, hogy raneztem a kepre, rameredtem, percekig nem birtam levenni a szememet rola.
Oda kepzeltem eloszor Annelet, Nagyit meg a testveret, Elzat, ki mindenkit vesztettek el a csaladjukbol a Holocaust idejen. Az Elza kulonben is csodaval hataros modon uszta meg es negyven kilosan tert haza a Konzentrationslagerbol. Vegul oda kepzeltem magam az oregember helyere, igaz, nokent es me'g valamelyest messze ettol a megereszkedett kortol. Mennyi oda veszett rokont cipelek magammal, mazsas teherrel a vallamon kozlekedek, egy bot keves is lenne.
Es te is lehetnel az az oregember a fenykepen, egyedul, elveszett, ott maradt, elpusztitott rokonaid, felmenoid kezet fogva.
Meg a gyerekeink is egyszer oregemberek, oregasszonyok lesznek. Igaz, nem kell ahhoz a kor, az oregseg, az ido mulasa, hogy felfogjak, tudjak, megertsek, magukkal vigyek es tovabb adjak az utanuk kovetkezo generacioknak annak a bizonyos otvenketto eroszakkal elpusztitott rokon emleket, uzenetet.
Azt pedig nagyon jol tudjuk mindannyian, hogy azok az emberek, akiknek a csaladjaban ez az egbe kialto bun nem tortent meg, mert nem olyan szarmazasuak, mert a tortenelem es az emberi kegyetlenkedes szerencses modon es az Ur kegyelme folytan erkerulte oket, ne tudnanak, de legalabbis ne hallottak volna az embertarsaik csaladjainak fajo, potolhatatlan, jovatehetetlen vesztesegeirol es ne ereznenek veluk legalabb ezen az egyetlen napon egyutt.
Nem tudom neked ezt a fenykepet elegge megkoszonni.
Anyunak is megmutattam a fenykepet, akivel egyutt sirtunk rajta.
Ha megengeded, bele tennem a blogomba a fenykepet, a levelemet es a valaszodat, ha irsz.
Millio puszi:
Panni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése