Nem leszünk gyarmat?

Miklóssal együtt itt járt nálam Zsuzsa, Imi, Rita és egy jó hangulatú estét töltöttünk el a Tiborral együtt. Remélem, hogy ennek lesz valamikor, valahol folytatása, hagyománnyá terebélyesednek ezek a mi szűk körű találkozásaink. Jók ezek a "kamaradarabok", amikor annyian vagyunk, hogy éppen körbe üljük az asztalt és az ételből is jut kinek-kinek még jócskán repeta is. Egy múltbeli munkahely csupán az apropót szolgáltatja az együttlétnek, valamennyi időre a közös témát is, emberek, munkák, problémák, ügyek, a múlt felemlegetését, a jelen érintését, hogy aztán innen ágazzunk beszélgetéseinkben szerte széjjel, érintsük a bennünket most az átlagosnál jobban foglalkoztató témákat, mert közösen igenis könnyebb és érdekesebb. 
Miklós ma este mondta el, hogy újabb bejegyzésével gazdagította saját blogját, az Elmélkedéseket. Régóta vártam írására. Még kimondani is hosszú az idő: január közepe óta kellett szabályosan kivárnom azt, ami most, egy nappal a megjelenését követően az Araratban is közlésre kerül, éppen pénteken és még egy kicsit tizenharmadikán. Népszerű és vitatott témát taglal Miklós a tőle megszokott alapossággal és a rá jellemző, nem megszokott látásmóddal, mely témával kapcsolatban szintúgy megosztott az ország, mint annyi minden más kérdést illetően. Pedig a populista óhaj, miszerint Nem leszünk gyarmat! - mögött igenis ott állnak a tények, ott virít a valóság, csak el kell gondolkozni rajta, el kell fogadni a megvalósult beruházásokat, s amit ezek magukhoz vonzanak. Persze kinek-kinek a saját és sajátságos értelmezésében.

Gyarmat! E szó hallatán megfakult, vagy megbarnult fényképek, villogó, remegő fekete-fehér filmkockák ugranak be. Jól táplált, fehér ruhás, trópusi sisakot viselő, magabiztos szakállas urak, vállukon puska, körülöttük vékony, inas testű, izzadságtól fénylő, sötét bőrű alakok hiányos ruházatban, alázatos testtartásban. Aztán eszembe jutnak az iskolában sulykolt tételek. Az imperialisták, akik fegyverrel hódították meg a területeket Afrikában, Ázsiában, Amerikában és az őslakosságot rabszolgasorba hajtották, vagy egyszerűen kiirtották. Kamaszként titokban megkönnyeztem a történeteket, melyek drámai erővel ábrázolták a gyarmatosítottak szörnyű kiszolgáltatottságát, a gyarmattartók embertelenségét, féktelen gőgjét.
Aztán teltek az évek, tágult körülöttem a világ és lassan arra is ráébredtem, hogy a gyarmatokkal kapcsolatban sem minden olyan fekete-fehér, ahogyan a tankönyvekben ezt leegyszerűsítették. A történelem kereke a gyarmatokon is éppen úgy forgott, mint máshol és mára a klasszikus gyarmati világ már régen a múlté.
Miről is beszélünk hát akkor, amikor elszántan kijelentjük, nem leszünk gyarmat? Feltámadtak volna az egykori gyarmatosítók? Filmötletnek nem is volna rossz. De komolyra fordítva a szót, egy új fajta gyarmatosításnak lehetünk tanúi.
A gyarmatosítók ezúttal nem fegyverrel törnek maguknak utat a meghódítandó területen. Öltönyben, nyakkendőben, diplomata táskával a kézben jönnek. Udvariasak és kulturáltak. Luxusszállodák diszkréten elfüggönyözött termeiben meggyőző prezentációt tartanak arról, hogy az országban tervezett befektetéseik mekkora jólétet hoznak majd az adott térségben. A vendéglátók csillogó szemmel hallgatják, némelyikük már kiválóan fizetett állásokat is vizionál a maga és hozzátartozói számára.
Ilyen fondorlatos módon hálóznak be bennünket az új gyarmatosítók és mi ahelyett, hogy ellenállnánk, kezünk-lábunkat törjük, hogy segítsünk nekik. Létezik hát egyfajta új gyarmatosítás, ahol fegyver és nyers erőszak helyett pénzügyi tőkével szerez hatalmat a térség felett a gyarmatosító.
Változnak az idők, változnak a módszerek, mondhatnánk. Ám az új gyarmatosításnak van egy nagyon sajátos vonása, ami a klasszikusra alig volt jellemző. Nevezetesen, hogy az új gyarmatosítást gyarmattartók és gyarmatosítottak egyformán akarják és lelkesen együttműködnek az új gyarmati viszonyok megszilárdításában.
„Nem leszünk gyarmat!”, hirdeti ország-világnak a transzparens. Maradéktalanul egyet tudok vele érteni. Nem leszünk gyarmat, ugyanis már régóta gyarmat vagyunk, természetesen a szó modern értelmében.
Én erre már 2000-ben ráébredtem, amikor kirúgtak a munkahelyemről, ahol 26 év alatt kezdő mérnökből jókora kacskaringókkal és sok tanulással a kereskedelmi igazgatói posztig emelkedtem.
Ugyanabban a szobában zajlott le ez a nem éppen örömteli ceremónia, ahová 26 évvel korábban még dobogó szívvel léptem be és meg voltam hatva, hogy az akkor köztiszteletnek örvendő és méltán népszerű, sikerekben megőszült igazgató elvtárs hajlandó volt drága idejéből néhány percet rám, kezdő mérnökre fordítani.
Vajon ő mit érezhetett volna, ha történetesen szemtanúja, amint egy Hamburgból az előző napi géppel Budapestre érkezett középkorú HR menedzser, aki életében először lép magyar földre, ismerteti velem angol nyelven a vezetőség döntését.
Esetemben nem volt semmi különös, akkoriban már tucatjával fordultak elő hasonlóak. Az ország akkori miniszterelnöke sem tehetett ellene semmit, már ha egyáltalán szándékában állt ilyesmi. Azóta még több nagyvállalatot irányítanak külföldről, még több olyan személy ül a felső vezetői karosszékben, aki egyetlen összefüggő mondatra sem képes magyarul.
Nem érdemes ámítani magunkat. A magyar nemzeti jövedelem meghatározó hányadát olyan szervezetekben állítják elő, melyek 100 százalékig külföldi kézben vannak és a helyi vezető sem magyar. Ezen kívül magyar kézben lévő kisvállalkozások ezreinek léte függ teljes egészében ezektől az idegen tulajdonban lévő cégektől.
Igen, bizonyos értelemben gyarmat vagyunk. Szerencsére! Nem maradunk ki a fejlett világ gazdasági vérkeringéséből, nem válunk szigetté, ahol konzerválódik az elmaradottság. Mert ez lenne a másik alternatíva. Követhetnénk Belorusszia, vagy Észak-Korea, esetleg Kuba példáját.
Az is szerencse, hogy ezzel kormányunk is tisztában van. Akinek ezzel kapcsolatban bármi kételye támad, nézze meg újra a felvételeket, amelyek a kecskeméti Mercedes gyár avatásán készültek.