Mozsár Andor

Én nem tudom, mi történt a régi május elsejékkel, de teljesen eltűntek. Annak idején a szüleimmel, testvéreimmel az anyám munkahelyével, a Chinoinnal vonultunk fel. Nem éreztük erőltetettnek az ügyet, lelkesek voltunk, szétfeszített a büszkeség, hogy a nagytribün előtt elhaladva éljenezhettük a Chinoint, az ott dolgozókat, közöttük anyámat. Utána összesereglett a kis chinoinos csapat, gulyáslevest mértek a gulyáságyúból, isteni volt. Jót ettünk, nevettünk egymáson, a vicceken, viccelődéseken, a magam aprócska, fiatal agyával nem is foghattam fel mindent, csak homályos, bizonytalan sejtéseim lehettek. Felejthetetlen volt a hangulat. És ez évről évre.

Tegnap reggel még Gyomaendrődön sétáltam Csücsök, alias Zsuzsa barátnőmmel és sehol semmi, ill. mindenhol a nagy semmi. Fényképeztem a Holt-Kőröst, a Városházát, távolban a sárga templomot. Lencsevégre kaptam az irányjelző táblákat, rajta a Liget Fürdő felirattal, a szemközti Szilvia panzióban szálltunk meg, nevezetes egy hely! Oszlopokra erősített magyar zászlókat fújt ugyan a gyomai szél, inkább meglebegtette, de egyéb különösebb eseményről a Munka ünnepe kapcsán Gyomaendrődön nem tudok beszámolni. Tartott még a XIV. Sajt- és Túrófesztivál GyEndrődön a Hősök útján, ahol az előző este tizenegy sajtos standot számláltam össze. Kóstolgattam a méreg drága sajtokat, ámultam-bámultam a hatalmas sajtkarikákat, melyeket néznem szabadott, megérintenem, elvinnem semmiképp sem. Tudnék erről is egy külön glosszát írni, gyanítom, hogy tele lenne vitriolosabbnál, vitriolosabb megjegyzésekkel, amit belőlem ez a sajtos fesztivál kiváltott.

Úton hazafelé egyedül Törökszentmiklóson tereltek el bennünket. Mondja is anyám  hátul ültében a kocsiban:

- Na, itt ünnepelnek végre! Talán éppen május elsejét!

Traktoros, boronás, nagyra nőtt kombájnok felvonulását kerültették meg és el velünk. Akkor talán még sincs veszve minden.

Egy biztos, ez a négy nap Gyomaendrődön anyámmal és Csücsökkel maga volt a béke szigete, a legkellemetesebb időtöltés, hátra hagyva magam mögött férjet, családot, gyerekeket, barátokat, mindent, mi számít nekem. Együtt voltam drága anyámmal, - ameddig még lehet -, és egy baráttal, az előző munkahelyemről, az egyetlen onnan megmaradttal, aki szintén nagyon számít nekem. Szinte minden munkahelyemről jön velem barátként tovább valaki, igyekszik lépést tartani velem, a magam részéről én is vele. Talán az egyik utolsó előtti lehetett a Csücsök.

Nem vagyok, nem lehetek egy jó feleség, s egy jó anya sem. Szoktam is ajánlani a gyerekeimnek, mind a háromnak, hogy cseréljenek be az anya-boltban, biztos kapnának egy  sokkal szuperebb anyát helyettem. Nem értem, fel nem foghatom, hogy miért nem cserélnek be, nem cserélnek vissza. Azt mondják, hogy nekik így is nagyon jó vagyok. Így is. A sok-sok flúgommal, bohémségemmel, hebrencsségemmel, gazdag fantáziámmal, abszolút rendhagyó anyaságommal. Az idei második négynapos ünnepen vonom ki magam a családi forgalomból és jól bevált útitársaimmal, anyámmal és Csücsökkel az idén másodszor tűnök el ugyanoda, Gyomaendrődre. Úgy gondolom, hiszem, meg vagyok róla győződve, hogy kell ez a kis pihenő nekik, a Tibornak, a gyerekeknek, Daninak, Dávidnak, Eszternek és nem utolsó sorban kell nekem is. Négy nap után újra itthon feltöltődve, lelkileg – ha ez még lehetséges – gazdagabban, élményekkel, találkozásokkal teli. Nem tudom és nem is akarom GyEndrődöt, Békéscsabát, Gyulát, legvégül Monort elmesélni, élményeimmel traktálni, lehet, hogy nem is érdekesek. Mindenkinek megvan a maga négy április legvégi – május legeleji felejthetetlen napja, nekem is.

Egy igen fontos dologra jutottam GyEndrődön. Megfogadtam, szentül elhatároztam, hogy anyám élettörténetét tovább folytatom a blogomban, ehhez készítek majd vele további interjúkat (diktafonra veszem). Meglepetésemre kiderült, hogy a Csücsöknek is rengeteg az emléke és különösen érdekes családjának múltja, ezért aztán a Csücsökkel is leülök a saját családjáról beszélgetni (felveszem diktafonra). Még rengeteg az írni valóm, nem halhatok meg…

Csücsköt különben is egy élmény hallgatni, hatalmas a dumája. Szoktam is volt mondani, hogy ő egy valódi „one-woman-show”, egyszemélyes női show, aki azért tudja nekem így előadni magát, mert tudja, érzi, hogy lelkes vevő vagyok rá, a humorára, a nyelvi fordulataira, a megfogalmazásaira, a meglátásaira, egyszerűen imádom, el sem tudom mondani, mennyire. Istenien szórakozom vele, rajta, talán ezért is egészítjük ki egymást annyira jól immáron útitársként is, nem csak annak idején, még egynéhány éve kollégákként a Metal-Carbonban. Csücsök kísértetiesen hasonlatos Mackó barátnőmhöz, ez utóbbi tíz évvel fiatalabb nálam, s akivel a Taurusban egy szobában dolgoztunk együtt és miénk volt az egész, a teljes német piac. Mackónak rendre feldobtam a labdát dumákban, amelyet ő vagy még tovább lökött a magasba, vagy profi röplabdásként csapott le általában védhetetlenül a térfelemre, amelynek fáradhatatlan csodálója voltam. Tudtam, hogy szeretetből húz, fricskáz, búbol meg és koppint az orromra, imádott engem kifigurázni, helyzeteket, másokat. Na, vele, vele frenetikus volt az együttlét, a közös munka, az a rengeteg közös német út. Az angol humor személyemre szóló magyar megtestesítője volt, önkéntelen, tudattalan közvetítője, a helyzetek applikálója. Imádtam, a mai napig imádom az agyát, a kifogyhatatlan humorát, egyedi látásmódját, amellyel a világot látja, számomra közvetíti. Maradéktalan és lojális híve vagyok, külön hálás lehetek neki a barátságáért, amellyel megajándékoz és megtisztel. Páratlan páros voltunk, hogy vagyunk-e még, nem tudom, az élet kicsit elsodort egymástól a mindennapokban, de a maszek programjainkban megtaláljuk egymást, a nevezetes napokat kiemeljük a szürkeségből, megüljük, megünnepeljük. A szakmai utakból - azóta - privát utak lettek, évente egyszer a férjével és az enyémmel, két párként együtt utazunk el néhány napra túrázni valahova. 

GyEndrődön kívül engem Gyula varázsolt el a legjobban, bevallhatom. Március után most láttam még jobban, két intenzív órát töltöttünk el a tüneményes városkában. Ha éppen tegnap előtt nem lettünk volna Gyulán, nem sétáltunk volna Csücsökkel a fő utcában, nem álltunk volna meg a Maestro Étterem tágra nyitott teljes alakú ablakai előtt egy zongorista briliáns zongorajátékát hallgatni, akkor nem ismerkedhettem volna meg Mozsár Andor bárzongoristával. Ültében is alacsonynak látszott, bajuszos volt, barna hajú, bajsza alatt örökös hamiskás mosollyal a szája szögletében.

Figyelmét kezeinek virtuóz játéka és az arra sétálók felé áramló figyelme kötötte le. Csodaszép az idő, az utcán ragyogó napsütés, harminchárom fok, a Maestroból kiáramló zene harmonikusan nyomatékosítja a kora nyári hangulatot. Nem is megállok, hanem megtorpanok az ismerősnek tűnő olasz zenére, mely Mozsár Andor ujjai közül kel életre abban a pár percben ott jártunkban Gyula fő utcáján, melynek Istók zicsi (Isten bizony) meg nem mondom, mi a neve.

Kérdezem utána:

-Megtudhatnám a nevét?

- Andor -mondja.

- És?

- Mozsár, Mozsár, mint a réz - teszi hozzá, látva, hogy nem értem meg elsőre a nevét -Mozsár Andor.

(Talán folytatom...)