Gancás hús Cohennel

Piroska péntekenként úgy két óra körül megkérdezi tőlünk, hogy mit főzünk a hétvégén. Előre fázom a kérdésétől. Míg én agyilag még a letűnő hetet, benne búcsúzóul a péntekkel emésztem, addig ő már jó előre jár, és a hétvégi menühöz igyekszik ötleteket kapni, adni. Rendszerint fogalmam sincs, mit eszünk a hétvégén, s ami az érdekes, hogy így ötlettelenül is mindig kikerekedik valami jó. Elmesélem neki, hogy most szombaton NAGY családi ebéd lesz nálunk.
- Hányan lesztek? – kérdezi.
- Tizenhárman, ha mindenki eljön. Te mit készítenél, ami gyors is, kiadós is, az előző este is meg lehet csinálni? – adom vissza a kérdését.
- Hát nem lesztek kevesen! – kicsit gondolkozik, úgy mondja - akkor ezt süsd meg, írjad! Vegyél oldalast, pulykamellet, hordós káposztát. A húsokat süsd jól át mindkét oldalukon. Készíts krumplipürét, vajjal keverd ki. Mindezt az előző este is előkészítheted. Másnap állítsd össze az ételt. Szórjál a kizsírozott tepsi aljába találomra a hordós káposztából. Arra helyezd az oldalasból, pulykamellből, krumplipüréből összeállított halmocskákat. Fedd be tetejüket a maradék savanyú káposztával és süsd át az egészet egy rövid ideig a sütőben. Isteni, nekem elhiheted.
- És mi a neve az ételnek?
- Én gancás húsnak ismerem, mi imádjuk, nagyon finom és kiadós.
Most már elmondhatom, hogy a valóság – ha lehet – még ennél is jobban meghaladta a Piroska által megjósoltakat. Igazán elveszthettem a fonalat magamat illetően, amikor mintegy meggondolatlanul képes voltam a hozzávalókat előre beszerezni, az ételt fél készültségi állapotba hozni a vendéglátás előestéjén és aznap készre sütni.
Anyám a levesnél „akadt ki” először, amikor azt ismételgette folyton, hogy mennyire finom és ezzel – szerinte - én lettem a hús- és csontleves királynője. Tanácstalanul és kissé elveszetten nézhettem anyámra, akitől váratlanul ért ez az érzelemkitörés. Általában különösen kritikus velem szemben, mintha azt szeretné, hogy legalább úgy, mint ő, ill. még nálánál is jobban főzzek. Ez utópikus elképzelés, melynek igyekszem megfelelni, bár sokszor alulról viszem a lécet. A gancás húsnál való elképedése a húsleves után már nem ért váratlanul.
- Mondd meg a Piroskának –a nagyobb nyomaték kedvéért megismétli -, mondd meg a Piroskának, akit személyesen nem ismerek, de aki ilyen receptet tud adni az én lányomnak, az elismerésre méltó, s hogy a receptje, na az valami fantasztikus! Köszönd meg neki, de nagyon!
Amikor ezeket a sorokat írom, Leonard Cohen legújabb dalai szólnak a háttérben aláfestésül az Old Ideas című lemezéről. Rengetegszer forgott a lemez ma hajnali négy óta – valahogy lelkileg összecsenghettünk, vagy Cohen nagyon eltalált dalokat tett az eddigi utolsó lemezére – pedig már rég túl vagyunk az ebéden, a vendéglátáson, minden vendég elment, az esemény már a közelmúlté. A mai napot a gancás hús és Cohen tette számomra emlékezetessé.

Születésnapomra

Három jó oka lehet annak, ha pirozsokot sütök. Az első és a legfontosabb, amikor az anyám mintegy mellékesen odafordul hozzám és azt kérdezi:
- Van egy kis töltelékem, nem csinálnál pirozsokot, úgy ennék.
A töltelékmaradék felülírja minden egyéb programomat, úgy igyekszem mielőbb pirozskikba (=pirozsok többesszáma) tölteni anyám többnyire húsos betétjét. Másnap repesve viszem hozzá a pirozskikat és várom szigorú ítéletét. Ilyenkor a töltelékkel nem lehet semmi probléma, hiszen azt ő bocsátotta rendelkezésemre. Gond lehet viszont a kis zeppelin-pirozskik formájával, méretével, állagával, vulkanizálási, elnézést, sültségi fokával. Ki gondolná, hogy egy csomó mindenre kell ügyelni egy viszonylag egyszerű forma létrehozásánál. Kevésszer van maradéktalan dicséretben részem, annál többször kapok kedves fejmosást részéről a tészta nem kielégítő volta miatt. Nem sértődöm meg, hiszen számomra örmény anyámnál az orosz pirozsok esetében avatottabb és kitűnőbb ítész senki más nem létezik.
Máskor akkor sütök pirozsokot, amikor a Tibor kéri:
- Olyan régen nem ettem már pirozsokot, mikor csinálsz végre?
Bárki a megmondhatója, hogy az ilyen kérésnek mennyire nehéz ellenállni. Nem is telik bele két hét, amikor a ki tudja hanyadszori noszogatásra kezdek hozzá a pirozskiknak. Az eredmény ismeretes és az ítélet – ha lehetséges – még az anyáménál is szigorúbb. Hiába a mondás: az út a férfihez a gyomrán keresztül vezet, én csak tudom, milyen keservesen, amikor pirozskikkal van ez az út kikövezve.
Végül a pirozsok születésnapjaim hálás és emblematikus kísérője. Hálás azok miatt, akik fogukat fenik rá és több mint szívesen fogadják a nevezetes napon a kevesek által és alig ismert étket. Valamint emblematikus, mert évről évre hajlandónak mutatkozom pirozsokkal emelni ki a számomra még mindig oly fontosnak tartott és bevallott  napot. Most is ezt tettem. Úgy léptem át az éjfelet, hogy készen állt a kétféle töltelékkel készített pirozsok halom: főtt sonkás-tojásos és hagymás krumplipürés. Ha jól sejtem, akkor a mai napon bőven lesznek majd kritikusaim: Tibor és kis családom, drága jó anyám és még néhányan, a mintegy hetven darabból jut mindenkinek. Csak ússzam meg a napot vehemens záptojásos és paradicsomos véleménynyilvánítás nélkül.
Legvégül engedtessék meg saját magamnak negyedikként – Lakatnak, Zsuzsának, Mackónak az eddigiekért külön köszönet - boldog születésnapot kívánnom, valamint hogy még nagyon sok évig tudjam pirozsokkal jóllakatni legfőbb kritikusaimat!

2004-11-03 hajnali 3h40
Előszó helyett…
Kedves Zsuzsa!
Kértél egy könnyű, gyors recepteket tartalmazó szakácskönyvet a Szegő-lányoktól. Íme. Ha lassan is és nehezen, de elkészült. Az étkek benne nem mind kerülnek félórán belül asztalra, de az biztos, hogy ha a „Rockfortos szeletet” hallom, akkor anyu jut rögtön eszembe, akinek nem esett nehezére, mint legalább milliószor megcsinálni. Ha a „Csirkével töltött tésztát” említi valaki, akkor nekem azt csak a Kati húgom készítheti el a legjobban, Az orosz „Pirozsokot” bár anyu hozta a családba, a fáradságot mégis én veszem hozzá, hogy valami hasonló kerekedjen ki belőle, amit aztán kedvére kritizálhat, de jóízűen elfogyaszthat. És persze ott a „Chili általi halál” és a „Gyümölcsös piskóta” és még számtalan sütemény, ami Dóri nevéhez fűződik, aki már nem az első generációs Szegő-lány, de mindenképpen méltó utód és örökös. Valamint itt nő föl szinte lopva, észrevétlenül a „Mindent bele” kivitelezője Eszter lányom, aki egyre nagyobb kedvteléssel forgatja a tepsiket és teszi bele a belevalókat. Szegő-lányok, lányaik és barátaik műve ez a kis könyvecske tehát. Forgasd oly szeretettel, mint amilyen múlhatatlan szeretettel mi készítettük Neked, drága Zsuzsám! Jó étvágyat!
Millió + 5 puszi:
Szegő Panni

PIROZSOK (orosz recept)
Hozzávalók: 2 pohár kefir, 2 tojás, kis só, 1 evőkanál (ek.) cukor, 1 teáskanál (tk.) szódabikarbóna vagy sütőpor, 70 gr. Margarin, 1 ek. olaj
Összekeverni, annyi lisztet bele, amennyit fölvesz, hogy puha, könnyen nyújtható tészta legyen belőle. Félre tesszük kelni.
Töltelék: - rizses tojás, bocs, tojásos rizs, - hagymás krumplipüré, - de a legjobb a darált húsos (hagyma, darált hús, mindenféle ízesítőkkel -Vegeta, fokhagyma, kis bors, kis paprika, stb.), ill. a főtt sonkás-tojásos.
Elkészítés: a tésztát könnyen kinyújtjuk, nagyobb átmérőjű bögrével/pohárral kiszaggatjuk. A tészta-körök közepére kis tölteléket teszünk, amelyet ujjainkkal – mi mással – összecsippentünk ügyesen. Forró olajban először az összecsippentett felével sütjük, majd a másik oldalát.

Az eredmény isteni, nem kell sok hozzá és jól laksz tőle. Eddig bárhol csináltam garantált volt a siker, csak maximalista anyám tette teli szájjal imádni való megjegyzéseit, meg a Tibor és a többiek. Kitartás!
Puszil:
Szegő Panni
(részlet Garai Zsuzsa, Amerikában élő barátnőmnek készült első Receptes füzetből)

    

Somi

2012.március 27.16h37

Aranyos Pannikám!

Őszinte leszek, már tegnap elolvastam, bár tudom hogy csak mára szólt, de kíváncsi voltam,.és igazán meghatódtam, először is hogy írtál és rólam és olyan sok kedves-szépet. Amúgy pedig nagyon jó volt újra veletek lenni (ha csak gondolatban is). Mondhatom, hogy életem első "igazi" munkahelye volt és sokkal több is annál. Igazi csapat, kollégák, barátok, társaság, rengeteg jókedvű nap és siker és öröm a mindennapokban és Ráday-utca, Szeged a gyárral és a Tisza-parttal a tenisz..., még teniszezni is veletek, tőletek tanultam ...sorolhatnám még de mindent együtt éltünk át és meg.

Nagyon köszönöm neked még egyszer, nem gondoltam volna hogy én adok ihletet, igazi felejthetetlen születésnapi ajándék....  

Puszillak sokszor!

Somi barátnéd

Emlékszem legelső találkozásunkra. Az egyik főnök behozta a szobánkba, ahol négyen összegyűltünk. Talán tesztelni akarta érzéseinket, benyomásainkat, amit megjelenésével bennünk kiválthatott. Mit tapasztalt megnyugtathatta, mert rögtön azt mondta:

- Bemutatom új kolléganőnket, Somit.

Amit akkor láttam és a legelső öt percben átéltem, az ma is bennem él: egy szőke bombázó. Úgy hiszem legalábbis, hogy a hozzá megközelítően hasonlókra szokták mondani, de rajta valóban találóan ült is a népszerű, sommás megfogalmazás. Természetes szőke haj, karcsú, dekoratív megjelenés, és ami a szőke bombázóktól egyértelműen és egy csapásra megkülönböztette, volt valami a fejében és nem is kevés. Mindez rögtön átjött, ahogy haránt impulzusként az is felmerült bennem, hogy ez a Somi öt percnél nem sokkal tovább marad meg majd nálunk. Valamiért az volt a benyomásom, hogy neki ez a hely, a hellyel együtt mi kollégák nagyon kevesek vagyunk, ez a NŐ jóval többet akar és többre predesztinált. Az együtt töltött évek totálisan és a maga alapjaiban mondtak ennek ellent. Nemcsak hogy ott maradt, de ott is ragadt, azok között volt, akik a Cég hattyúdalakor a rolót az utolsó pillanatig tartották, végül leeresztették.

- Somi nem enged be egy kicsit sem az életébe -, ezt is még a legelején gondoltam. Nem tudom, honnan jöhetett ez a gondolatom, de a szépség, az általam addig megismert szépségek távolságtartásukkal különböztették és emelték ki egyúttal magukat a többiek közül.

- Somi nem lehet ez alól kivétel – mondatta velem egy megcsontosodott sztereotípiám. És mire mentem vele? Egy újabb elképzelés, bebeszélés, ami falsnak bizonyult ezúttal Somival kapcsolatban. Nemhogy beengedett a magánéletébe, de ilyen-olyan gyakorisággal mind a mai napig ott is tart. El sem tudom mondani, hogy mennyire jó érzés egy szőke bombázónak, aki agyilag nagyon is rendben van, egy különleges szépségnek, akinek külső szépségében benső lelki gazdagsága is megmutatkozik, valamilyen ismeretségi, mondhatni baráti köréhez tartozni.

Együtt éltük át a válását, már amennyire minimálisan ebben az ügyben felénk megnyilatkozott, de ahogy így alaposabban visszagondolok, utólag és mintegy mellékesen jutott tudomásunkra, hogy elvált. Drukkoltunk gyerekei iskolai megmérettetései alkalmával, örültünk tanulmányi sikereiknek, Somi magánéleti fejleményeinek, lánya diplomájának, esküvőjének, fia népszerűségének a lányok körében, stb. Titokban kívántuk Sominak, hogy saját jogon jusson a boldogságból, amelyből csurrant is, cseppent is, azonban hosszú távon nem bizonyult tartósnak. Nem akartam elhinni, hogy a családi „boldog-boldogtalanság” egyvelege csupán bizonyosok osztályrésze, és Somi személyesítheti meg a szabályt erősítő kivételt.

Somi nem eresztette búnak a fejét, nem mélázott egy percig sem a Sors igazságtalansága fölött, élte, éli teljes életét. A szokásos meglévő javak – kis család, nagy család, ház, autó – mellett és mindazokon túl a maga egyediségében ötvözi realitás érzékét örök kíváncsiságával, tudásszomjával, terveivel, töretlen optimizmusával, mobilitásával.

Egy sor emlékem merül fel vele kapcsolatban. Neki köszönhetem életem kivételes, egyedülálló élményét, egy Barbra Streisand koncertet Bécsben, élvezetes találkozásainkat mindig más gyorsétteremben, ahol a kaja, a háttér csupán díszletek voltak hosszabb beszélgetéseinkhez. Somi otthona adott és ad helyet sok-sok baráti összejövetelnek tekintet nélkül évszakra, időjárásra, hogy a kertben kint vagy a házban éppenséggel bent vagyunk. Saját bevallása szerint nem valami nagy konyhaművész, mégis rendre meglep és elvarázsol egyszerű, fantáziadús, egészséges ételeivel, a jó társaság kedvéért süteményekkel is megpróbálkozik.

Gyakran kapom magam azon, hogy na, ezt nem gondoltam volna, meg ezt sem gondoltam volna, hogy tudja, azt meg végképp nem, hogy ez is érdekli és nem is felszínes módon, a legváratlanabb pillanatokban lep meg, Somira érdemes odafigyelni.

Talán most én okozok neked, Somi egy kis meglepetést ezzel az írásos ajándékkal, amellyel egészséget, boldogságot kívánok közelgő születésnapodra, s hogy maradj meg olyannak, amilyennek megismertelek, ismerlek.

Szeretettel:

Szegő Panni

(A bejegyzés március 25-én íródott, 27-re szólt és 28-án került be a blogba.)

Házassági révforduló - 30.

Évről évre elképzelem, hogy majd olyan lesz, mint a filmeken. Mikor pedig az aktuálisat élem át, menetrend szerűen csalódom, talán mert túlontúl érzékeny vagyok, és mert amikor még néztem, túl sok amerikai giccset láttam a jók között, bennük a házassági évfordulójukat ünneplő párok ünnepi előkészületeiről, perceiről, vagy mert azt képzelem, hogy én is megérdemlem.

Ott minden olyan szép és tökéletes és igaz. A férfi nem felejti el a dátumot, időben rendeli meg az asztalt kedvenc éttermükben. Nem mulaszt el venni egy az alkalomhoz illő drága ékszert, amit még véletlenül sem hagy otthon. A vendéglátó ipari egységben éppen csak annyira szól a zene, hogy jól hallhassák egymást és lágyan fesse alá a kitűnő vacsorát. Kellemetesen beszélgetnek, sokat és kedvesen mosolyognak egymásra. A férj a legmegfelelőbb pillanatban elegánsan nyúl be a zakója zsebébe, egy kis négyszögletű díszes csomagot emel elő, benső pillantással mélyed felesége szemébe, aki éppen akkor teszi le az utolsó falat után kését, villáját, törli meg textil szalvétájával a száját, csodálkozó, kicsit értetlen pillantást vet felé.

- Ezt neked hoztam, nem tudom tetszik-e majd – mondja elfogódott, már-már rekedtes hangon.

A feleség nem mulaszt el meglepődni, örömében felkiáltani és az igen értékes ékszer láttán még egy könnycsepp is kicsordul a szeméből. Kissé remegő kézzel húzza fel a brillt az ujjára, ide-oda forgatva csodálja, s nyújtja oda hálás csókra ajkát. Elnyújtott csók.

- De drágám, ezt nem kellett volna – jegyzi meg mikor sikerül megfelelő mennyiségű levegőt kapnia és a való világba visszatérnie, nagy szemekkel még mindig a gyűrűt bámulva, miközben legbelül éppen az ellenkezőjét gondolja meg azt, hogy milyen szerencsés, hogy neki van a világ legjobb, legkedvesebb, legfigyelmesebb férje.

A férfi megkérdezi, hogy felcsatolhatja-e a nyakéket, ha azt rejtette a mély és kifürkészhetetlen zakózseb, mire a nő egy hálás igent bólint. A férj elfúló hangon ecseteli, mennyit, de mennyit jelent neki a felesége és a közösen eltöltött két számjegyű esztendő. A filmben ilyenkor csak később derül ki, hogy a férj már egy jó ideje csalja a feleségét a titkárnőjével.

Amikor a házassági évforduló otthon zajlik, le sem tudom festeni a meghitt hangulatot, melyet az ízlésesen, gyönyörűen megterített ünnepi asztal, a tompított fények, a halk kellemes zene, a konyhából beszűrődő finom illatok árasztanak. A tányérok, a szalvéták harmonizálnak az abrosz színével, a karcsú pezsgős, öblös boros poharakon megcsillan a gyertyák fénye. Lassan, kimérten alakul a menü: először a hideg saláták foglalják el a helyüket az asztalon, őket követi majd a vegyes grilltál, végül egy kis köret, mert az különben hizlal. A feleségen királynői hosszú estélyi, mely kiemeli amúgy is karcsú alakját, amelyet elképesztő könnyedséggel nyert vissza az ötödik gyermekük születése után is. A férj nem késik, az annak idején a tisztítóba időben beadott és kitisztított, gépi vasalt ünnepi öltönyében érkezik, nem kell rá várni vagy hűlt helyét bámulni csalódottan, az elhűlt ételt helyette egy barátnővel megosztani, hogy ne vesszen kárba, vagy dühében a lefolyón lehúzni, ráadásul a felbecsülhetetlen értékű porcelán szervizt egymás után darabokra törni. Az ékszer ilyenkor is előkerül a levetett zakó zsebéből, gyűrű az ujjra, a nyakék a nyakba kerül, a könnyek kihagyhatatlanok. Végtelen hosszúságúra nyúló csók után az ágy a természetes következmény, benne a történések jelzésszerűen ízlésesek. Ők ott, mi itt a valóságban egyaránt érezhetjük, hogy egy különösen jól sikerült, különleges évfordulón vannak túl. Ők legalábbis.
Hogy velem mi lehet a baj? Sokáig nem, de most már biztosan tudom. Engem nem Paul Mazursky, Rob Reiner vagy Sydney Pollack rendez és még véletlenül sem vagyok Meg Ryan, Jill Clayburgh vagy Julia Roberts. Egyelőre.

Boldog révfordulót, Redforom, Nicholsonom, Grant-em, aki mikor felébredek Tibor, se nem több, se nem kevesebb. A harmincadikba érkeztünk.

A kenyér és az ő vágása

Tibor szerint rossz nézni, ahogy én a kenyér vágásához neki állok. Abban még stimmelünk, hogy előveszem a fa vágódeszkát meg a kenyeret, azonban hogy melyik késhez nyúlok és ahogyan a kenyeret a vágáshoz, mintegy a célegyenesben befordítom, ott már előfordulhatnak problémákok, ahogy Kottim mondaná, és ha előfordulhatnak, akkor bizony elő is fordulnak. Murphy és a Tibor ezt nagyon tudják, egy ideje már én is. A kenyér nem szól, hogy szenvedne, annál inkább Tibor, aki úgy adja elő fájdalmát a kenyér és az ő vágása láttán, mintha legalábbis az ő kezét-lábát aprítanám. Ez utóbbi tény esetén nem is csodálkoznék jajongásán, de hogy a ténykedésem nyomán előállt kenyérszeletek és a megmaradt kenyér láttán ekkora hűhót kelljen csapnia!... Nem értem, hogy miért bántják a szemét a girbegurba szeletek? Miért háborítja fel a szeletek közötti tetemes vastagságbeli különbségek? Mintha egy kis gyömöszöléssel nem férnének be a toasterbe. Miért nem tetszik neki, hogy a maradék kenyér oldala, ha a vágódeszkára fektetve nézzük, akkor azzal nem pontosan 90 fokos szöget zár be, még megközelítőleg sem annyit, hanem valahol a hegyesszög tartományában található értéket? Ha azt vesszük, hogy ennek és csakis ennek köszönhetően a kenyér sültebb teteje erős esőzés esetén megvédhetné a kenyér belsejét az elázástól, mintegy kinyúló tetőt alkotva fölé, akkor még direkt hasznosnak is lenne tekinthető az előállt végeredmény. Annak persze semmi jelentősége, hogy még a ferdén vágott kenyeret sem hagyjuk kint erős esőben, de ez másodlagos kérdés. Nem lehet nem meghallani, hogy Tibor a kenyérmaradék úgymond rendbe hozása kapcsán mennyire előnyös megjegyzéseket tesz az agyi kapacitásomra, a legendás kézügyességemre, a sasokat is megszégyenítő szemmértékemre. Nekem csak annyi dolgom marad ilyenkor, hogy titkon megveregessem a vállamat, kihúzzam magam a legközelebbi kenyérig és az ő vágásáig, merthogy addig sem tanulok meg rendesen kenyeret vágni, az úgy biztos, ahogy vagyok.

Egyik "szegény" megye

Ahogy nevet adtam jelen írásnak, úgy bizonytalanodtam el annak igazságtartalmát illetően. Kevés dolgot hallottam az utóbbi napokban többször, mint anyámat hajtogatni:

- Ééééédes lááááányom, akár hiszed, akár nem, Békés megye az ország éléskamrája.

Most mit mondjak erre? Nézek balra: a részeiben felszántott, talán be is vetett tájra, benne elszórtan egy-egy levitézlett, még működő traktorral. Nézek jobbra, ugyanazt látom. Nézek előre, az út hol jobb, hol rosszabb minőségű, semmiképp sem autópálya, azt azért megismerném. A tájban jobbra is, balra is szinte törvényszerűen ismétlődve diledező-düledező, félig vagy teljesen beomlott, tetejüket vesztett vályog-, téglaházak, bokroktól, fáktól takart elhagyott kunyhók, a valamikori élet csonka felkiáltójelei.

- Az ország éléskamrája volt. Csak volt. – válaszolja Éva, régen látott rokonunk kíváncsiskodó, őszinte, bevallom, ugyanakkor hitetlenkedő kérdésemre. – Amikor még virágzó mezőgazdaság volt itt, téeszek működtek, gép és ember egyaránt tevékenykedett, tervszerűen szántottak, vetettek, arattak, termeltek, kereskedtek. Akkor, na akkor, a megyénk volt valóban az ország éléskamrája.

- Jó zsíros itt a föld és az időjárásban is szerencsés a napos és az esős napok aránya – folytatja -, messze híres volt a békési zöldség, gyümölcs, a hústermékekről, Csabai, Gyulai kolbászról, sonkáról nem is beszélve.

- Több mint húsz év kormány- és ármánykodásainak, tehetetlenkedéseinek, dilettantizmusának köszönhetjük azt, ami most van, illetve hogy nincs, mi volt egykor – emeli fel a hangját Éva, aki nyugdíjasként sem képes nyugodtan elmerengeni mind a fölött, ami volt, jó volt, mára az emlékezet tartja életben azt, ami elmúlt.

A táj sok helyütt felszántott földjével, ez idő tájt kivételesen meleg március közepi időjárásával húzza alá az Éva által elmondottakat, mintegy fricskaként emelve ki tényszerűen igazság tartalmát.

A megengedettnél lassabban kocogunk a tájban. Igyekszünk magunkba inni a táj szépségét, a kora márciusi nap melegét. Felváltva hol balra, hol jobbra gazdátlan házak, kopár telkek, elhagyatott tanyák. Szívem szorul össze, miközben emberek, tulajdonosok, dolgukat végző emberek után kutatok. A villamos vezetéken ragadozó madár zsákmányára vár. Közeledve Mezőberényhez, határában jobbra egy valamikori virágzó gazdaság épületén felirat: .yőzelem MGTSZ. A nagy G és az MGTSZ útközben elveszett, pedig Mezőberényben, környékén, Békés megyében egykoron még nagyon is megvolt…

A tehén és én

A hegyek bolondja vagyok meg a síkságé, mely utóbbiról sohasem gondoltam volna, hogy ennyire megérint. Pedig a síkságnak, a Szeged felé vezető M5-ös tájnak köszönhetem, hogy a barátaim szanaszét híresztelték: szeretem a teheneket. Addig ezt egyáltalán nem tudtam. Mindössze annyi történt, hogy a drága jó Candide-hoz hasonlatosan együgyű módon lelkesedtem a tájban legelésző tehenekért, megjósolva, hogy akkor általuk elegendő lesz a tej. Száguldottunk a békés tájban, a száguldásunkkal mit sem törődő békésen legelésző vagy kérődző vagy okosan az árnyékban ejtőző tehenekkel, akikért - be nem állt a szám -, úgy lelkesedtem. Odavoltam, hogy vannak, és mennyien!, és akkor ugye a tejből is elég lesz. Együgyű egy eszmefuttatás. Ám lelkesedéssel, rácsodálkozással megtöltve, talán nem is hathatott olyannyira botorságnak egy ügyei intézésére elindult export üzletkötőtőtől a mezőgazdaság bizonyos szereplőiért való, önkéntelenül is a felszínre úszott, minden nemű tudományosságot nélkülöző rendszeres megállapítás. Magam sem tudom magamnak megmagyarázni, miféle logika, miféle erő és benső indíttatás következtében kerültek a tehenek a figyelmem fókuszába, de oda kerültek és évekre ott is ragadtak. Ennek a butuska, csacska kis lelkesedésnek aztán meg is lett az egyenes, ám általam akkoriban még előre nem látott következménye: egyre-másra kezdtem tehenes szimbólumokat tartalmazó ajándékokat kapni legelébb szűkebb, majd tágabb környezetemtől. Így lettem boldog tulajdonosa egy sereg tehenes teás csészének, tehenes hűtő mágnesnek, és kaptam tehenes fejpárnát is ajándékba. A tehén, mint olyan észrevétlenül és óvatlanul, magam számára is meglepetés szerűen vonult be az életembe és foglalta el ott tárgyiasulva is a helyét. Amikor az ikszedik tehenes csészémnek kellett helyet keresnem anélkül, hogy az merő véletlenségből csúszott volna ki a kezemből, addigra már magam is különös vonzalmat kezdtem a tehenek iránt érezni. Mindez nem csupán azzal volt magyarázható, hogy akár szembe, akár oldalvást fordulva néztem magammal szembe a tükörben, elmélyült vizsgálódásaim közepette egyre több hasonlóságot véltem a tehén és magam között felfedezni. Nem mondhatni, hogy ettől akár valamelyest is boldogabb lettem volna, de az a sok út Szegedre és vissza, a tehén és a tej egyenes kapcsolatának hangoztatása, a rengeteg tehenes ajándék meghozta a maga gyümölcsét: egyre közelebb kerültünk egymáshoz, a tehén és én. Kezdte magát az állatok közül egy bugyuta, folyton-folyvást zabáló, kérődző, tunyuló állatból valamiféle kedvenccé kinőni magát, s tette ezt úgy, hogy nem rendelkeztem a leghaloványabb tudományos ismeretekkel sem tehén ügyben, melyre egyáltalán nem lehetek és nem is vagyok büszke. A tehén, mint kedvenc a mai napig rajtam ragadt, magam is képes vagyok elhinni, hogy az. Hiányolom, illetve kevesellem jelenlétét a tájban, különösen a magyar tájban, és visítás szerű örömmel konstatálom, ha megpillantok egyetlen magányosat, vagy egy párat, vagy akár egy egész csordát. Mit bánom én, ha a fejüket földig hajtva szinte állandóan legelnek, fejük sem rezdül tova száguldó zajunkra, vagy elterülve lustán kérődznek, gülü szemükkel kifejezéstelenül meredve a világba, nekem elég, hogy vannak, s akkor talán tej is lesz és elég, meg hús.

Születésnapodra Mackóm

Nehogy azt hidd, hogy nem szeretném úgy megünnepelni születésnapodat, mint régen. Előre megszervezni egy filmet az Odeonban vagy a Művészben, ahogy szoktuk. Nem kell tudnod a címét, elég, ha elenged a család és eljössz, a többit meg bízzuk a jó választásra, amely ha nem jön be, akkor sem bánjuk a közösen eltöltött két órát. Perecet eszünk a sötétben Colát kortyolgatva hozzá és csak később beszéljük meg azon melegében kisült legelső benyomásainkat. Volt mozi most is, csak pár nappal szülinapod előtt. A filmet Lakattól kaptad ajándékba. Mindig is nagy fan-je voltál Meryl Streepnek, nem csoda, hogy nem akartál lemaradni a legutolsó nagy dobásáról Margaret Thatcher bőrében. Nem voltak különösebb elvárásaink a filmmel kapcsolatban, amelyről lelkes és elítélő véleményeket egyaránt hallottam és olvastam, ha csak azt nem képzeltük el előre, hogy Meryl Streep megint nagyot alakít majd. Tetszett az idősíkokkal való gyakori és merész játéka a rendezőnőnek, meg hogy dokumentum filmbevágásokkal próbálta meg Thatcher politikai pályáját aláhúzni. Kiemelkedő volt a Thatcher férjét megformáló színész alakítása és a házaspár egymáshoz való viszonya, valamint ahogy Thatcher hosszú ideig nem volt képes a korábban eltávozott társát lelkileg elengedni. Mindhárman elismertük, hogy a színésznő ismét kiérdemelte az Oscart, talán unalmasnak is tűnhet a közel húsz jelölésével. Eltekintve a filmtől, nem tudom, hogy vagy vele, de nekem nagyon ízlett a Carte d'Or fagyi a mozi halljában. Most sem sikerült teljesen ismeretlen fajtákat kipróbálnom, maradtam a jól ismert és megszokott gombócoknál. Ez is hozzá tartozik az eseményhez, mint az azt követő vacsora valamelyik gyorsétkezdében vagy a mozi környékén található éttermek egyikében, amely most az idő szűke miatt sajnos elmaradt.
Mindjárt vége a napnak, mely remélem, jól sikerült, emlékezetes marad számodra. Biztos vagyok benne, hogy a családodnak nagyon ízlett a sajtos csirke, amelynek készítésében egy kicsit feltarthattunk, amikor a Tiborral személyesen is felköszöntöttünk. Egészséget, boldogságot kívánok szülinapodra, Mackóm és teljen jól még az a maradék kis idő, ami a napból még hátra van.
Millió+5 puszi:
Szegő Panni

Nőnek érezhettem magam

A héten egyszer nőnek érezhettem magam. Mert mondták. És még csokit is kaptam ezért. Választhattam a karamellás és a tört mogyorós közül. A legjobb az egészben, hogy mielőtt mondták volna, akkor is nőnek éreztem magam, csak egy kicsit alacsonyabbnak, szürkébbnek, olyan valakinek, aki saját magán kívül talán nem sokaknak tűnik fel. Erre tessék, itt ez az intézményes izé, nap, Nőnap, amely nemzetközi is, és az én kicsi világomba is betüremkedik évente egyszer, március nyolcadikán. Amikor azt mondták, hogy - Boldog nőnapot! -, én egyszeriben boldognak és igazi nőnek kezdtem érezni magam. Nem is értem, miért, hiszen csak úgy mondták, lehet, hogy nem is gondolták komolyan. De a kezükben tartott csokistóc hatására, még hozzá a kétféle Milkával, jobbnak láttam hagyni magam meggyőzni. Igen, boldognak és nőnek éreztem magam arra az időre, talán egy kicsit el is pirultam közben, meg az a furcsa érzés is elöntött, mintha egyre magasodnék és szépülnék és azt gondolnám a rám mosolygó férfi szemekből, hogy ezek itt észre vesznek, és ha ezek itt, akkor mások másutt szintén és ez nagyon jó. El nem mondhatom, micsoda furcsa dolgok tudnak az emberrel történni, amikor árnyalatnyi komolysággal mondanak az embernek, esetemben egy nőnek valamit, és ez a kis csacska, már mint én, a dicséretre, a világba üresen mondott szabvány jókívánságra, mint egy sivatagi virág egy hosszú esőzés után bágyadtságából fölegyenesedik, megrázza magát és egy szóra kivirul. Pontosan így éreztem magam és kitartott ez az érzés egészen estig. Otthon aztán újabb férfiak jöttek és kívántak Boldog nőnapot addigra már egy boldognak és magát egészen nőnek érző valakinek, amit ők még csak nem is sejthettek. Egyáltalán nem volt kellemetlen érzés, elmondhatom, ahogy a marcipános és a karamellás csoki ajándékok láttán a hangulatom, ha lehetséges, még magasabb szférákba emelkedett. Ezekkel a kellemetes érzületekkel hajtottam álomra a fejemet az érzelmektől méltán túlzsúfolt és túlfűtött nap után. Mielőtt elaludtam volna arra gondoltam, hogy maradhatna ezekből az érzésekből, a nőiesség furcsa, egyúttal fantasztikus érzetéből valami másnapra és azutánra és még nagyon sokáig, és ne csak a csokiból, amely - én csak tudom - előbb vagy utóbb menthetetlenül elfogy.

Pat drága!

(Nem felvágásból, hanem időhiányból, hogy lefordítsam, itt egy levél, amely úton van Pat barátnőmhöz Barcsra, aki a napokban tölti nyolcvanhetedik születésnapját.  A levél angolul íródott a welszi származású Pat-nek, aki élt és dolgozott Angliában Bidportban, éveket töltött Svájcban, hogy egy panzióban segédkezzen, Ausztráliában, ahol rátalált egy magyar férfi, aki feleségül vette az akkor már két nagy lányt felnevelt, útjukra bocsátott Pat-et és elhozta magával Kaposvárra egy sarokkertes házba, amelyet Pat formált olyanná, amelyben több mint otthon érezhették magukat és ahonnan a férje előrelátóan, vagy egy rejtett, akkor még ki nem mondott betegségtől hajtva a Barcson éppen épülő nyugdíjasház első lakói között találhatták magukat. Nyolcvankilencben érkezett Magyarországra és tizenöt éve él Barcson, melyből tizenhármat már egyedül a kis nyugdíjasházi két szobás lakásban. Férje apámmal egy évben kilencvenkilencben ment el mindörökre. Pat azóta érzi magát ugyan itthon, ám mégis egyedül, nagyon egyedül az ő vegyes nyelvét nem értő, vagy alig értő szomszédtársak között. Próbált ő visszaköltözni Angliába, a lányai közelébe Bristolba, de nem találta meg azt a helyet, ahol maradéktalanul jól érezte volna magát. Maradt egy tört magyarral, angol-magyar vegyes nyelvezettel, amelyet érteni ugyan nem egyszerű, de aki veszi a fáradságot, az angol különösebb ismerete nélkül is megértheti. Maradt itt délen távol a családjától, távol a kultúrától, a nyelvtől, amelyben élete nagyobbik felét töltötte, Nem látom keserűnek, elkeseredettnek, inkább néha szomorúnak, amikor mélyebben jelen életének korlátai fölött mereng el. A legutóbbi időben először az unokájának az esküvőjére készült kimenni, de abból nem lett semmi. Azután úgy volt, hogy decemberben megy ki a családjához Karácsony előtt néhány hétre. A nagy hó, az ádáz időjárási viszonyok betettek neki, sajnos a repülőjegyét is elbukta, ő pedig maradni volt kénytelen. Most Húsvétra tervez kimenni lányaihoz látogatóba, igaz, már nem repülővel, amelyet nem bírna ki az egyre merevedő lába együltő helyben, hanem vonattal. Az út, valamelyik útja, terve mindegyre tolódik, beszél róla, hogy hetekkel, hónapokkal később lemondóan legyintsen, amikor már a múlt egyik lehetséges eseményeként emlékezünk meg róla. Senki nem noszogatja, nem kéri rajta számon füstbe ment terveit. Vizont az idő  az, mely kegyetlenül halad, egyre fogy, ellene dolgozik, mind valószínűtlenebbnek tűnik számomra, hogy Pat valaha is útra kel. Egy bizonyos helyre egy hosszú útra egyszer valamikor sajnos biztosan.)  
Dearest Pat,
Let me wish you all the best to your approaching birthday. I hope you’ll feel a bit or much better that day and even the weather will be friendly with you and you may spend more time in your garden.
I’m always happy to see you in person and speak to you being in Barcs. These are just moments in our lives, nevertheless I cannot express how I do appreciate that you took me up as a good friend during last years.
Listening to you this time you seemed to me a bit more removed than usual, brooding in the past, remembering old stories from your life, not realizing the present, or when back to present you seemed to me as though you have just arrived from somewhere far away and if so only for a couple of seconds just to be able to listen to my questions, giving short answers and driving away again.
It is said that getting older you much better remember faces from the very past, happenings of old days. It may be true, but not for me. Unfortunately I even forget what happened last week, not to speak about my childhood or youth. If you’d ask me with what is full my head not letting the past get in the way it ought to be, I couldn’t answer to you properly. Perhaps that is why I tried and try to write my blogue in that extent and continuously first about the lives of my grandma and my mum both from Armenia and later, as the original interview with my mum neared to its end I put more and more stories, happenings out of my personal life and took more strange materials from friends over. It is how some relatives, friends got into the blogue named Ararat after the famous mountain of Turks and Armenian, or gatherings with friends, which have touched me more deeply or programs, books, films, poems, anything I wanted to have the world know about. I have a small bunch of people who read me and try to keep paces with me. It’s really a good feeling that this way, thank to the blogue, a written form of a personal history the past doesn’t vanish out of my life. You may consider yourself lucky that you’ve so to say a living past and you can tell anything from your life when you’re asked or even without any asking. It’s a pity that your co-fellows in the pension-house do not realise how rich and colourful your life is and was, what kind a person you are. Having this language barrier they feel free not to talk to you in the way we  usually talk to each other.
I’d wish you to have around for still uncountable years, to see you, to listen to you, to chat and to have many good healthy laughs with you. Please do take care of yourself, do not rush anywhere, the flowers, birds can wait.
I love you very much.
With much love and many kind hugs,
XXX
your true friend, Anna

István újra

István ott van a kis boltjában a Hollán Ernő utca valahányban, ki tudja, még meddig. Épphogy nullszaldós az üzlete, meséli, de már nem először fordult elő az utóbbi időben, hogy mínuszba ment át, és ilyenkor a saját zsebébe nyúl mélyebben, hogy a számláit, tartozásait fizetni tudja. Nincsen hivatalos hitele, svájci, eurós alapon semmilyen sem, de a CD készletfrissítését egyre gyakrabban kénytelen olyanoknál eszközölni, akik hajlandóak hitelezni, a pénzükre várni.
- Nem jó ez így - feszeng -, nem ehhez vagyok hozzá szokva, no meg mindig is meg tudtam a saját lábamon állni.
Kicsorog a zene az üzleten hallhatóan - mindig szól valami a háttérben kedvcsinálónak vagy az István soros kedvencei közül -, és a maga fizikai valójában, annyi a CD, nekem legalábbis úgy tűnik és most már a bakelit lemez. Nagy örömmel mutatja fel a töméntelen bakelit közül Whitney Houston egy lemezét, amelyen ott virít a nagy sláger, amellyel a köztudatba berobbant és végig ott is maradt, az I wanna dance with somebody pörgős szám, Whitney valósággal letaglozó, lenyűgöző hangjával, szemem előtt video clipjével. 
- Azt hiszem, ez most már ér valamit - mondja kicsit vidámabban, hamiskás csillogással a szemében.
Már egy jó ideje, talán múlt év decembere óta lebegteti, hogy itt hagy csapot-papot, boltot, országot és neki vág először egy barátostul, személyes edzőstül a világnak, abból is leginkább Skandináviának. Norvégiában érdekes, nekünk szokatlan az időjárás, jóval hidegebb van, az év fele világosságban, a másik fele totális sötétségben telik, azonban az ország még így is jóval élhetőbb, mint jelenünk itt Európa legközepén. Ott - állítólag - megbecsülik azt, aki valamire vállalkozik, vállalkozását beindítja, az állam rendeletekkel, adókkal nem nyomorítja. December óta mondogatja ilyen-olyan intenzítással, hogy megy, mert akármennyire is maradna, a helyi közeg, a forgalomtalanság, ez az évek óta tartó küzdés a talpon maradásért lenyomja, megfullasztja, nem hagyja élni, kibontakozni, terebélyesedni.  Az egyre szűkülő forgalom, kereslet mellett is bővülni kell, hogy a vevők még hozzá be nem terelődött körét az üzletébe behozhassa. Ezért a komolyzene, a bakelit lemezek széles választéka és a használt videófilmek kínálata.
Az ünnepinek és kivételesnek tartott egész december mindössze Karácsony napjára és az előtte való néhány napra zsugorodott.
- Iszonyúan kevés ez ahhoz képest, mint amit pár éve a decemberek kapcsán megérhettem - mondja. -  A december termeli ki ugyanis előre egynéhány következő hónapom majdani kieső bevételét, mondja, s teszem ezt úgy, hogy sosem veszek ki az üzletemből többet, mint amennyire a barátnőmmel vitt közös háztartásunkhoz szükségünk van. Elhiheted, hogy egyáltalán nem élünk nagy lábon, nem utazunk, nem megyünk szabadságra. Az életem ez az üzlet. Ha jól megy, jobban vagyok én is, ha rosszabbul, rosszul, mint két-három éve stabilan most, akkor vele együtt szenvedek én is.
Egy ideig még próbáltam lelket önteni belé, szerény vásárlásaimmal itthon tartani és benne a hitet, hogy egyre szélesedő kínálatához biztosan megjön az érdeklődő kör is, várja ki, a múló idő gyakorlata nem ezt mutatja.  Hallom, ahogy latolgatja a legkedvezőbb indulás időpontját és már nincsenek pozitív válaszaim, csak hallgatok, miközben jó szerencsét kívánok magamban neki, legyen bárhol is.