Tibor szerint rossz nézni, ahogy én a kenyér vágásához neki állok. Abban még stimmelünk, hogy előveszem a fa vágódeszkát meg a kenyeret, azonban hogy melyik késhez nyúlok és ahogyan a kenyeret a vágáshoz, mintegy a célegyenesben befordítom, ott már előfordulhatnak problémákok, ahogy Kottim mondaná, és ha előfordulhatnak, akkor bizony elő is fordulnak. Murphy és a Tibor ezt nagyon tudják, egy ideje már én is. A kenyér nem szól, hogy szenvedne, annál inkább Tibor, aki úgy adja elő fájdalmát a kenyér és az ő vágása láttán, mintha legalábbis az ő kezét-lábát aprítanám. Ez utóbbi tény esetén nem is csodálkoznék jajongásán, de hogy a ténykedésem nyomán előállt kenyérszeletek és a megmaradt kenyér láttán ekkora hűhót kelljen csapnia!... Nem értem, hogy miért bántják a szemét a girbegurba szeletek? Miért háborítja fel a szeletek közötti tetemes vastagságbeli különbségek? Mintha egy kis gyömöszöléssel nem férnének be a toasterbe. Miért nem tetszik neki, hogy a maradék kenyér oldala, ha a vágódeszkára fektetve nézzük, akkor azzal nem pontosan 90 fokos szöget zár be, még megközelítőleg sem annyit, hanem valahol a hegyesszög tartományában található értéket? Ha azt vesszük, hogy ennek és csakis ennek köszönhetően a kenyér sültebb teteje erős esőzés esetén megvédhetné a kenyér belsejét az elázástól, mintegy kinyúló tetőt alkotva fölé, akkor még direkt hasznosnak is lenne tekinthető az előállt végeredmény. Annak persze semmi jelentősége, hogy még a ferdén vágott kenyeret sem hagyjuk kint erős esőben, de ez másodlagos kérdés. Nem lehet nem meghallani, hogy Tibor a kenyérmaradék úgymond rendbe hozása kapcsán mennyire előnyös megjegyzéseket tesz az agyi kapacitásomra, a legendás kézügyességemre, a sasokat is megszégyenítő szemmértékemre. Nekem csak annyi dolgom marad ilyenkor, hogy titkon megveregessem a vállamat, kihúzzam magam a legközelebbi kenyérig és az ő vágásáig, merthogy addig sem tanulok meg rendesen kenyeret vágni, az úgy biztos, ahogy vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése