Vörös vörös hátán

Abban az időben Bakuban lakott édesapám, akit Nyikolaj Ivanovicsnak hívtak, Andrej Ivanovics testvére és annak családja, akik a Nagy Földrengés után fogadtak be bennünket. Andrej Ivanovics volt az idő tájt Azerbajdzsan miniszterelnök-helyettese és a kereskedelmi miniszter. Elnökhelyettes és miniszter volt tehát Andrej Ivanovics egy személyben. Felesége, Maro (=Marija becézve) egyetemet végzett dolgozó nő volt. Maro mamáját Ashen-nek hívták. Ez egy másik Ashen volt, s nem az, aki a rokonom volt és Ashabadban élt, akiről egy kicsit már meséltem neked, s akit annyi tragédia ért egész életében. A bakui Ashen százkét-százhárom éves kora körül halt meg az ezerkilencszázkilencvenegyes események után, amikor a Bakuban élő idegenek közül elűzték mindazokat, akik nem voltak muzulmánok. Erre a sorsra jutott Szasa, azaz Alekszandr Sztyepanovics unokatestvérem is, akiről a legelején meséltem neked, a maga örménységével és kereszténységével. Mire el kellett nekik Bakuból menekülniük, addigra Andrej Ivanovics családjában az öregek közül már csak ketten voltak életben: a felesége, Maro és Maro mamája, Ashen. Őket Jerevánban vagy Örményország valamelyik más városában egy üdülőotthon egy szobájában helyezték el. Na most tudni kell, hogy az üldöztetést megelőzően ezeknek az embereknek vagy százötven négyzetméteres lakásuk volt Bakuban. Gondolj csak bele, hogy egy miniszterelnök-helyettesnek, aki egyúttal miniszter is volt, ugye, milyen lakása lehetett, hát az valami gyönyörűség, milyen szép és hatalmas…
- És ezt hagyták ott.
Meg Maro egyszem lányát, annak férjét, Zahart, aki elektromérnök volt és az ő két gyermeküket. Zahar érdekes módon zsidó volt. Na, ez a Zahar, kérem szépen, hozott át bennünket a Koljával Bakuba Ashabadból a Nagy Földrengés után.
Azt hiszem, egyelőre elég. Össze kell szednem a gondolataimat.
- Amiből rengeteg van…
Testvéremmel való kapcsolatom mondjuk, hogy elég jó volt egész gyerekkorunkban. Igaz, hogy sokat veszekedtünk, illetve verekedtünk, de ez egy jó testvéri kapcsolatba bőven belefér. Kolja feltűnőnek találta és szégyellte vörös hajamat. Így amikor anyánknak hozzá kellett bemennie az iskolába szülői értekezletre és engem is magával akart vinni, akkor Kolja az úton oda felé folyton-folyvást azt hajtogatta anyánknak, hogy
- ezt a rozsdást hagyd már itthon! A rozsdást miért nem hagyod otthon?
- A vörös hajat akkor tőled örököltük a Sanyi öcsémmel, ugye?
Igen, igen.
- A Sanyinak mind a mai napig megmaradt.
Igen, de már nem az a téglavörös, nem olyan színű, mint volt gyerekkorában.
-Nekem meg az általánosban nyolcadikig, tizennégy éves koromig tartott vörös hajam, aztán szinte észrevétlenül kiszőkés-barnásodott.
Az én hajam pedig mindaddig volt vörös, amíg te világra nem jöttél, utána teljesen megváltozott, nem is hasonlított már a vörösre, mindössze csak egy kis vörös visszfény maradt meg benne és emlékeztetett haloványan eredeti színére.