Xenia

Anyukámnak volt három éves korában egy agyhártya gyulladása és attól lebénult az egyik oldala.
- Ez mit is jelent?
Azt, hogy a teljes bal oldala, így a keze, lába is béna volt, illetve hát olyannyira deformálódott, amennyire ez három éves korától kezdve felnőtt korára megmaradt. No most én ezt a dolgot igazából mostanában tisztáztam magamban, amikor egy doktor barátnőmmel beszélgettem, aki azt mondta, hogy a paralízis olyan, mint a bénulás. Ha és amennyiben a polio mieritis-től, azaz a paralízistől jön, akkor az nem bénítja meg az egész oldalát az embernek, hanem csak valamelyik részét. Az, hogy anyámnak a teljes oldala meg volt bénulva, ez azt mutatja, hogy őneki agyhártya gyulladása volt.
- És akkor ez a rosszabbik verzió?
Ezek szerint igen, de úgy is föl lehet fogni, hogy nem az övé volt legrosszabb eset, hiszen van olyan ember, aki állandóan fekszik vagy ül a tolószékében és semmit sem csinál. Anyám két lábon járt mégiscsak, mégha bottal is.
- Úgy emlékszem, hogy tudta használni a csuklóban lekonyuló bal kezét.
Keveset, nagyon keveset.
- Csak támasztéknak.
Igen, valami kevés támasztéknak.
- Emlékszem rá, mi azt hittük a húgommal - Kati ugyan nem volt Ashabadban, én meg egy teljes nyarat töltöttem Xenia mellett kisgyerekkoromban -, hogy Xenia-nak azért olyan a lába: egy furcsa, ortopéd, magas szárú, erős talpú cipőben sántítva, bottal járt és nekünk az lett mondva, mert gyerekkorunkban egy villa, mely kezünkből esett ki, állt bele Xenia lábába és attól lett ilyen kissé ormótlan.
Mert kisgyerekkorban mit magyarázzon az ember, hogy mi az a meningitis, és mi az a paralízis, és mi az az ember testének a bénulása, nem magyaráztunk mi semmit sem, hanem ezzel el volt a dolog intézve.
Hogy miért lett az én anyám fizika-matematika tanár, azt én nem tudom. Valószínű, hogy gyerekkorában nagyon szerette a fizikát és a matematikát. Ő is gimnáziumban tanult, mégpedig Ashabad egyes számú gimnáziumában és hogy miképp jutott neki eszébe, hogy ezerkilencszáztizenhatban egyenesen Szentpétervárra menjen és ott tanuljon, arról nekem fogalmam sincs, de végül is ott tanult. Hallotta Lenint tizenhétben mindenféle gyűléseken szerepelni, szónokolni a népeknek, de érdekes módon Xenia-t hidegen hagyták ezek a nem is tudom micsodák...
- ezek az eszmék?
Ő soha nem lépett be semmilyen pártba, nem foglalkozott a pártok ügyes-bajos dolgaival, forradalmi nézeteivel.
- Xenia elvégezte az egyetemet?
Igen, ezerkilencszázhúszban és attól a pillanattól kezdve ő már dolgozott. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy igazándiból már tizennyolc éves korától kezdve korrepetálta a gyerekeket, mivelhogy az egyetemen is jól tanult és nagyon jól tudta a fizikát és a matematikát. Miután Xenia hatvanötben halt meg hatvanhét éves korában, így szinte napra pontosan negyvenhét évig dolgozott egyetlenegy nap szabadság nélkül. Értsd ezt úgy, hogy olyan szabadság nélkül, amit mi értünk szabadság alatt, hogy fölállok, veszem a cókmókomat és megyek üdülni valahová, tökéletesen kikapcsolódni. Mikor neki befejeződött az iskola, őt elküldték a pionír, tehát úttörőtáborba, ahova bennünket is magával vitt. Miközben anyám két hónapig ott volt velünk, mindkét gyerekével, addig korrepetálta a táborban lévő összes rossz tanulót, akiket fel kellett készítenie utóvizsgára, mert a rendes tanulmányi időben sikerült nekik megbukniuk.
- Ezt akár fel is lehetett volna fogni egyfajta szabadságnak. Egy másik helyen, szép környezetben korrepetált, nem az otthoni megszokott körülmények között.
Igen, így is van. Abban az időben, mint annyi embernek megmondták, parancsba adták, hogy mit kell csinálniuk, így Xenia is ki lett küldve Ashabadból harminc kilométerre, ahol volt egy városka, amelyet úgy hívtak, hogy Firjuza. Ez a Firjuza a maga nemében csodálatos oázis volt a sivatagban, ahol volt tiszta víz, teljesen és buján zöld minden, s hogyha Firjuza-tól erősen néztünk lefele, azaz déli rányba, akkor ott láthattuk Afganisztánt.
- Türkmenisztan déli szomszédját.
Igen és szép időben át is lehetett látni Afganisztánba.
- Xenia minden zokszó nélkül elfogadta azt az életet, ami neki jutott?
Anyám, édes jó Istenkém, drága anyám rettenetesen boldog ember volt. Egész életében boldog ember volt. Azzal a semmivel volt boldog, amije neki volt: a két gyermekével. Őneki soha semmiféle tulajdona nem volt egész életében. Azt meséltem már neked, hogy a nagymama, a saját anyja elvett mindent tőle, hiszen meg volt róla győződve, hogy a lánya a maga állapotában, úgy, ahogy van soha nem fog férjhez menni. Xenia meg minden ésszerűségnek ellentmondva találta meg magának Ashabad legszebb dobozaival rendelkező fűszeresét, alkut kötött vele és beköltözött a papa, apánk házába, amikor férjhez ment hozzá. Éppen ez a ház esett a Nagy Földrengés áldozatául ezerkilencszáznegyvennyolcban, amely a földdel vált egyenlővé. Ismételten nem maradt hát Xenia-nak semmije.
- Újból kellett kezdenie az életet.
Igen, újból. De hát abszolút semmije nem volt és egészen végig nagyon boldog, kiegyensúlyozott ember volt azáltal, hogy őneki volt két gyereke, akiket nagyon, de nagyon szeretett. Mi ezt így kaptuk meg tőle, ezt láttuk és éreztük.
- Miben mutatkozott meg a szeretete? Hogyan éreztétek? Sokat foglalkozott, beszélgetett veletek? Mindent megvett, amire csak szükségetek volt?
Nem, nem, semmit nem vett meg, mert ahhoz mi elég szegények voltunk egyrészt, másrészt viszont a papa sokmindent nem engedett meg, például azt sem, hogy öltözzünk, egyáltalán nem engedett semmiféle általa „luxusnak, nagyzolásnak” gondolt dolgokat. Tehát minekünk a legszükségesebb holmijainkon kívül a világon semmink sem volt, mert a papa nem engedte, hogy mi öltözzünk, ő utálta a ruházatot és amikor ezerkilencszáznegyvenhétben ő június végén meghalt, akkor anyám egy jó félévvel előtte, negyvenhat december valahányadikán már úgy érezte…