Kolja

(Dávid fiam ezen a napon lett huszonnégy éves. Egészséget, boldogságot kívánok és legyen nagyon szép napod. A kedvencedet, rántott csirkét teszem az asztalra nagy családi körben.)

Testvérem az életben mindig is nagyon szép férfi volt – most is az -, és hát eléggé magasan hordta az orrát. Az egyetemi éveim alatt én nagyon sokat segítettem a testvéremet, rengeteget, hiszen mind a ketten majdnem egyidőben tanultunk Moszkvában. Amikor elvégeztem a középiskolát, elmentem egy évet tanulni az ashabadi egyetemre és a fizika-matematika szakon tanultam. Meg is van nekem az egyetemi könyvem, négyes-ötösre vizsgáztam. Aztán valamikor egy év után azt mondtam anyámnak, hogy nekem ez a dolog nem smakkol, és erre az anyám összecsomagolt és fölpakolt engem,
- menjél Moszkvába tanulni, édes lányom -, mondta, s én akkor elmentem Moszkvába tanulni.
Utánam jött a testvérem, aki bár két évvel később végzett, mint én, de miután én elcsesztem egy évet Ashabadban, ezért Moszkvában újból első évesként kezdtem. Mikor Kolja lett elsős, akkor lettem én másodikos az évfolyamon. El sem tudod képzelni, mennyit segítettem neki. Az összes, azaz mind a három barátnőm tudja tanúsítani, hogy életemben, ameddig én csak vissza tudok a dolgokra emlékezni, én mindig segítettem a testvéremet, mert Kolja mindig olyan csélcsap volt, meg, meg, ahogy az orosz mondja: tir pir sem dir (=abszolút komolytalan), meg kosza krivo lis bi zsivo (=keresztbe át, össze-vissza, csak gyorsan, azaz mindegy, hogyan, csak nagyon gyorsan), amit csak lehetett villámgyorsan összecsapott, hogy mehessen szórakozni. Mert sohasem volt egy komoly fiú, hajszolta a nőket és egészen hetvenöt éves koromig, azaz mostanáig azt tudom mondani, hogy az életünkben tíz-tizenöt év volt olyan, amikor nem nagyon voltunk kapcsolatban egymással a testvérem ügyes-bajos dolgai miatt. Mindig ő volt az, aki megszakította velem a kapcsolatot, és nem fordítva, utána pedig megint én vettem föl vele a kapcsolatot elsősorban Kati lányom és legnagyobb lánya, Dóri unszolására. És azóta és csak akkor kellek a testvéremnek, amikor pénzre van szüksége, egyébként sem nem ír, sem nem hív, egyáltalán semmit sem csinál a testvéri jó viszonyért.
- A testvéred, Kolja esetleg elvárná, hogy te meghívd magadhoz és ellássad öreg korára.
A testvérem, az annak örülne leginkább, hogyha én meghívnám magamhoz, gondoskodnék róla, nem számít, hogy én csak egy testvér vagyok. A feleségét otthagyná egy perc alatt, eljönne ide, mert ő úgy gondolja, hogy amiért én relatíve gazdagabb vagyok, mint ő, azért nekem az a kutya-kötelességem, hogy őt eltartsam. No most ugyebár ez nem egészen így van, mert én nagyon jól tudom, hogy mindenkinek azért a saját szerencséjének legalább egy kicsit saját magának is a kovácsa kell, hogy legyen, nem csak a dolgok összeállásától, meg a Jó Isten segítségétől függ minden, hanem az embernek saját magának is kell valamit az ügyekért tennie. Ezért tart ott, ahol tart, miután az életében ő nem tett valami sokat a saját szerencséjének az érdekében…
- Annyit tudok azért róla, hogy ő valamilyen tudományok doktora.
Nem, nem, ő egyszerű sima kohászmérnök, akinek több mint ötven találmánya van, de egy sincs – tudomásom szerint – bevezetve, mert neki őmagának olyan lehetetlen természete van, hogy soha senkivel sem tudott semmiben a szent célok érdekében megegyezni. Ez volt a probléma.
Gyerekkorunkra visszaemlékezve volt olyan, hogy amikor anyámat rettentően idegesítette az ő rossz viselkedése, akkor anyánk azt mondta neki, hogy
- ti menia v mogilu vedes (=gyermekem, te engem a sirba viszel) – mire Kolja,
- sto, ja tebia za ruku vzal i vedu v mogilu? (=mi van, megfogtam a kezedet és úgy viszlek sírba?)
Tehát ő mindig elviccelte mindazt, amit anyánk mondott. Aztán volt olyan, amikor megvettük az idény első arbuz-át, görögdinnyéjét, mire Kolja leült, ölébe vette a dinnyét és az egészet az utolsó szemig egyedül megette, senkinek nem hagyott egy szeletet sem. Úgy gondolta, hogy mivel ő imádja a görögdinnyét, ezért az őneki teljes egészében jár.
- Ez az eset azért mutatja, hogy a testvéred egy kicsit önző lehetett.
Nagyon, de nagyon önző volt, persze, hogy ez jön ki belőle. Engem például mindig azzal cukkolt, hogy én mennyire takarékos vagyok. Tudnod kell, hogy én világéletemben mindig is takarékos voltam például a csokoládék ügyében, illetve bármilyen más ajándékkal kapcsolatban, amit kaptam, én mindig nagyon beosztó, takarékos voltam. Volt nekem egy fiókom, oda tettem be a csokikat, egyebeket, egyszóval kincseimet és mindig vigyáztam rájuk, sosem egyszerre ettem meg őket. A testvérem is rettentően szerette a csokit és akkor, ha bosszantani akart engem, akkor mindig azt mondta,
- pojdu v jasik i vozmu, pojdu v jasik i vozmu (=benyúlok a fiókodba és elveszem)
(nevet, nevetünk), és akkor ez engem rettentően idegesített, mert én attól féltem, hogy odamegy tényleg, belenyúl és kiveszi a fiókomból a csokimat vagy amim nekem éppen volt.
- Úgy tudom, hogy kiskorodban nagyon szerettél énekelni.
Igen, szerettem énekelni, ki ne szeretett volna, mégha hamisan is. A testvérem mindig azt mondta, hogy én a hangommal csak üljek be a WC-re és kiabáljam azt, hogy zaniato.
(nevetünk)
- ami azt jelenti, hogy foglalt.
Ez az egyedüli ének, amit ő nekem engedélyezett. Aztán lehet, hogy ennek lett az a következménye, hogy engem azóta kórussal, meg népi dalokkal ki lehet űzni a világból, abszolúte nem szeretem őket.
- Átfordult hát az ellenkezőjébe.
A zene, a zene szeretetem viszont megmaradt.
- A komolyzenét szereted.
A komolyzenét is szeretem, hangulat kell hozzá természetesen, a könnyebb zenét viszont, te tudod tanúsítani, hogy mennyire szeretem.
- Igen, az út folyamán is megtapasztalhattam.
De nem akármilyet.
- El is mesélhetnéd, hogy mekkora örömet okoztam neked az Engelbert Humperdink kazettával.
Nahát őt nagyon szeretem, imádom.
- Annyira szereted, hogy bizonyos dalokat meg is könnyeztél.
Bizony. Mennyi az idő?
- Van még elég időnk a reggeliig.
De fel is kell öltöznünk.
- Rendben, akkor majd utána folytatjuk.