Százhuszonötször százhuszonöt

Ez egy érdekes dolog volt, hiszen én csak azt láttam, hogy jöttek gyerekek, akik hoztak pénzt, majd olyan gyerekek jöttek, akik nem hoztak pénzt magukkal. Az egyik gyerek sokat hozott, a másik gyerek keveset hozott és akkor én megkérdeztem tőle, hogy
- anyuka hogy van az, hogy te különféle pénzeket kérsz a gyerekektől?
És akkor ő azt mondta, hogy
- ez a gyerek szegény, ez nem fizet semmit. Az a gyerek közép gazdag, az fizeti a normális árat.
Az akkor hetven rubel volt egy gyerektől egy előre megállapodott időszakra, általában egy hónapra.
- a harmdik meg száznegyvenet fizet, mert az fizeti meg a szegénynek is az árát, mert az olyan gazdag, hogy gond nélkül megfizetheti.
Anyám abban az időben nagyon sok magas beosztású embernek a gyerekét tanította, mert azok általában nem voltak elég okosak, korrepetálta őket és külön készítette fel őket az egyetemi felvételire is. Mindegyikük bekerült az egyetemre, ami akkoriban egy óriási dolog volt. Erre Ashabadban elterjedt róla, hogyha valaki be akar az egyetemre kerülni, annak a Xenia-hoz kell menni korrepetálásra, mert ő biztos, hogy megfelelően fogja felkészíteni az illetőt. És így is volt.
Na most mi a Koljával egymás között a gyerekeket úgy hívtuk, hogy
- svili.
(nevetek)
Azért hívtuk svilinek, mert volt egypár ugye grúz származású gyerek az ismeretségi körünkben, akinek a vezetékneve majdnem mindig svilire végződött.
- Gaprindasvili, Dzugasvili...
Na erre mi fogtuk magunkat, és a buta gyerekre, ami különben annyit tesz, hogy tupoj, tehát buta, mint a derevo, azaz a fa. Ezekből mi csináltunk egy olyan összetett szót, hogy tuposvili (nevetünk), ami persze tupoj-t jelent, de hogy senki se vegye észre, hogy a hülyét jelenti, hát hozzátettük a svilit.
És amikor azt akartuk mondani, hogy megjött a gyerek, akit anyánknak tanítania kell és egymással úgy akartunk beszélni telefonon vagy szóban, hogy az idegen gyerek, aki eléggé tupoj és ne értse, akkor azt mondtuk, hogy megérkezett a tuposvili, anya, jöhetsz haza tanítani. Na szóval egymás között voltak nekünk ilyen dolgaink. Meg kell mondanom, s nem akarok hazudni, hogy vagy kettő vagy három éves korunktól kezdve anyánk már tanított bennünket számolni. Mire öt évesek lettünk, addigra mi az egyszeregyet már úgy mondtuk, mint a vízfolyás. Az első osztályba nem is mentem ez iskolában, mert olyan jól prosperáltam, hogy
- Átugrottad az elsőt és rögtön másodikba mentél?
Igen, de úgy vettek föl engem, hogy az első osztály végén elmentem egy vizsgára, illetve vizsgáztatott engem egy tanár vagy egy bizottság, ami azt jelentette, hogy kellett írni, olvasni, számolni, mindazt, amit az első osztályban előadtak és amit tudni kellett, én azt mind köptem és rögtön másodikba mentem.
- Már mondtad, hogy ti a Koljával ott ültetek Xenia korrepetálásai alatt és írtátok leckéiteket, ami nem akadályozott meg abban, hogy ne halljátok, mit magyaráz anyukátok a nebulóknak. Innen jöhet a te fantasztikus fejben számolási művészeted.
Így van. Anyukánk tanított bennünket fejben számolni. Úgyhogy minekünk nem lehetett az, hogy huszonötször huszonöt, na akkor papír. Nem. Akkor mi már tudtuk, hogy az hatszázhuszonöt. Olyan nem volt, hogy tizenkétszer tizenkettő meg tizenötször tizenöt, az kettőszázhuszonöt. Nem lehetett itten hülyéskedni.
- Mind a mai napig neked megmaradt ez a tudásod és a mai életben is minden nap hasznát veszed ennek képességednek.
Így van. És annak a trükkje, hogy hogy kell az öttel végződő számokkal számolni, hát én ezt úgy szerettem volna átadni az én összes gyerekemnek, meg unokámnak, sajnos egyiknek sem sikerült. Mert senkit nem érdekel, hogy százhuszonöt ször százhuszonöt az mennyi. Nem érdekli. Mert rögtön azt mondja, hogy papíron és számológépen kiszámolja.
- Mennyi?
Százötvenhat és a vége huszonöt. Tehát tizenötezerhatszázhuszonöt. De hát senkit nem érdekel, hogy vannak trükkjei, hogy hogyan kell ezt kiszámolni.
- Ezt is az anyukádtól tanultad meg.
Az anyukámtól tanultam, persze.
- Magad is mesélted, de a tanúja is voltam, amikor együtt mentünk a piacra vásárolni, ahol az embernek nagyon észnél kell lennie, amikor az eladó számolja a kilókat, meg a dekákat és az egységárakat…
Igen, velem volt már nem is egyszer olyan eset, hogy például nagyon sokkal akart becsapni a hentes, én meg közben, mikor adta nekem egymás után a húsokat, én azokat mind számoltam és a végén körülbelül olyan százötven forint volt a differencia a kettőnk végeredménye között. És akkor ő azt mondta, mit tudom én, hogy
- ezernyolcszázkilencvenkettő,
én meg azt mondtam neki, hogy
- ezerhétszáznegyven jó lesz-e?
Mire azt kérdezte, hogy
- miért?
- Mert annyiba kerül , mondom.
És akkor elkezdte újra számolni és azt mondta, hogy
- rendben, jó lesz.
Odaadtam a pénzt és viszontlátásra. Én nem álltam ottan tétlenül, hogy jaj, Istenem, most mi lesz, hogy lesz. Már az utóbbi időben, most már, hogy öreg lettem és hogy már nem kell azért minden fillérnek utána nézni, most már hagyom, hogy tíz forinttal becsapjanak.
- De azért vigyázol most is, hogy olyan nagy gikszer ne legyen.
Nem, nagy gikszer nem, de a mai világban már mindenki sajnos ügyeskedik.
(Kedves érdeklődő olvasóim! Kis türelmeteket kérem a folytatással kapcsolatban, legkorábban és legközelebb március ötödikén folytatom Xenia és családja történetét.
Köszönöm.
Üdvözlettel:
Szegő Panni)

Közös nevező

- Azt mesélted nekem, hogy Xenia egyértelműen boldog ember volt.

Nagyon boldog volt.
- Matematika-fizika tanár volt. Mely osztályokat tanította Xenia?
Az öt, hat, hét, nyolc, kilenc.
- A felső tagozatban tehát. Személy szerint téged tanított?
Igen, tanított.
- Milyen tanárnő volt anyukád?
Az én anyám egy csodálatos tanár volt. Ezt onnan tudom, hogy amikor az anyám már nem az én osztályomban tanított, akkor kívülről tudtam meghallgatni, hogyan megy az óra, mert kívül álltam a folyosón és úgy hallgattam anyám óráját. Ott a légy zümmögését is meg lehetett hallani, mert úgy mesélt, hogy a gyerekek itták a szavait. Olyan szépen, gyönyörűen tudott mesélni.
- Ne mondd, matematikát?
Mindent.
- És pont fizikát?
Hidd el, hogy mindent. És nem csak matematikát, fizikát korrepetált, hanem volt, akinek orosz nyelvet, és volt, akinek történelmet vagy földrajzot korrepetált, minden olyan tantárgyban otthon volt, ami a tíz osztály tantervében szerepelt.
- Szegény családból származó gyerekeket korrepetált, meg gazdagokat.
Na, ez egy külön történet. Mikor kicsik voltunk, mi már négy-ötéves korunkban, de lehet, hogy még előbb is ott voltunk a mama körül. Talán épp ennyi idős lehettem, amikor egy nagy térkép lógott a falon a szobánkban, illetve az üvegezett verandán, ahol anyám rendszeresen korrepetált. Történelem óra lehetett, amikor anyám azt kérte a gyerektől, akivel éppen együtt tanult, hogy mutassa meg, hány helyen voltak a csaták, amiről éppen szó volt. Akkor a gyerek neki állt számolni és hozzá számolta a térkép alján a vonal alatt lévő jelmagyarázatot is. Tudniillik ott is volt egy lovas szimbólum, amely mellé oda volt írva, hogy "a csata részvevője". Erre én odamentem a gyerekhez és azt mondtam neki, hogy
- te azt nem számolhatod bele, mert az a közös nevező.
Akkor én még nem tudtam, hogy mi az a jelmagyarázat, mondtam, amit gondoltam, hogy ez a közös nevező, azaz obsij znamenatel. Igen, így mondtam. És anyámnak akkor leesett az álla, hogy az alig pár éves gyereke már tudja, hogy mi az az obsij znamenatel.
(nevetünk)
A korrepetálás ideje alatt mi csináltuk a saját leckénket és ugyanakkor hallgattuk, amit anyánk magyarázott ide, oda, amoda. Tehát mi mindezt a tudást szinte természet szerűleg és elég korán szívtuk magunkba és mindemellé minden este volt mese. Írd és mondd, minden áldott este. Testvérem szerint este még imádkoztunk is egyet. Én ugyan egy darab imára nem emlékszem, de ő azt mondja, hogy igenis imádkoztunk. Az esti ima az volt, hogy ugye megköszöntük az Istennek, hogy megvolt a nap és kértük az Istent, hogy legyen jó az éjszaka is, és imádkoztunk azért, hogy másnap épen, egészségesen ébredjünk föl és épp úgy munkálkodjunk, ahogy szoktunk.
- Xenia járt templomba?
Soha az életben. Utálta, gyűlölte a papokat.
- De miért?
Valószínű megvolt rá az oka. De erről nem tudok semmit sem mesélni, mert ezekre a történetekre sajnos nem emlékszem.
- Apád sem volt hívő?
Nem, egyikőjük sem volt hívő. Anyám apja baptista volt, úgy tudom, és ezt a vonalat vihette valamiféleképp  tovább anyám, ám igazság szerint ő csupán a Biblia szerint élt.
- Nem járt templomba, este imádkoztatok az aznapért és a másnapért.
Úgy van, és a Biblia betűi, értelme szerint élt. Ha mind a Tíz parancsolatot elővesszük, akkor meglátjuk, hogy anyám az összes, illetve majdnem az összes parancsolatot betartotta. Hogy mennyi embernek segített az életében, azt megszámolni nem lehet. Az egyiknek így, a másiknak úgy, a harmadiknak tanáccsal, a negyediknek írással. Rengetegen jöttek hozzá, hogy írjon meg egy beadványt vagy egy kérvényt. Az egyiknek pénz kellett, a másiknak meg lakás, megint valakinek valami más és Xenia rendületlenül írta a legkülönfélébb beadványokat.
- Ő lehetett az úgymond tanult ember. Itt jegyzem meg, hogy nagy szó lehetett abban a korban, hogy Xenia egyetemet végzett, írástudó, olvasott ember volt. Messzire terjedhetett a híre, hogy sokan keresték föl a legkülönbözőbb intézendőkkel. Irigyelni nem irigyelték, hiszen tudatában voltak, hogy mennyire nem egyszerű a legmagasabb szintű egyetemi végzettséget megszerezni, mennyi akaraterő, elszántság, tudásszomj és ülés szükségeltetett hozzá. Arról ne is beszéljünk, hogy egy nő és fizikailag - s nem szellemileg - bizonyos fokig hátrányos helyzetű nő vitte töretlenül végig felső fokú tanulmányait. 
Xenia nem csak tanult ember volt, hanem közvetlen is. Tudott az emberekkel bánni, nem voltak neki semmiféle skrupulusai, boldog, egyszóval fölszabadult ember volt. Őnála nem volt olyan, hogy azért nem írja meg valakinek a nevében a kérvényt, mert mit tudom én ez és ez a problémája van. Nem, ilyen elő nem fordulhatott, hiszen fölszabadult, kiegyensúlyozott ember volt, akinek mindig megvolt a betevő falatja, és soha nem vágyott semmire.
- Nem volt neki valami hobbija?
Az irodalomtörténet és a történelem voltak a hobbijai, és rengeteget olvasott. Ezen felül még hatvan valahány éves korában beiratkozott az esti egyetemre, hogy hallgathassa is ezeket a szakokat. Aztán én meghívtam magamhoz Magyarországra és azt a bizonyos szemesztert már nem tudta végig hallgatni, mert ezerkilencszázhatvanötben nálam halt meg Budapesten.
- Emlékeidben hogyan nézett ki anyukád? Az időskori Xenia-ra biztosan emlékszel, amikor itt volt Magyarországon és meghalt. Én úgy emlékszem, hogy szoros kontyban fogta föl haját. Őszes, mákos hajra emlékszem.
Sok haja volt, melyet kontyban tartott, legalábbis így látszik a fényképeken, máskülönben amúgy is kontyban hordta a haját, mert neki így könnyebb volt a hosszú haját viselni.
- Derékig ért volna a haja, ha kibontja a kontyát és leengedi a haját?
Nem, nem, rövidebb volt, körülbelül a háta közepéig ért. Meg is tartottam egy-két tincset a hajából emlékbe.
- Barna hajú volt amúgy?
Fiatal korában fekete haja volt, szerintem, és amikor ezerkilencszáz valahányban, még a fehérek és a vörösök harcoltak egymással,
- az tizenhét után lehetett
egészen huszonnégyig, mert ezerkilencszázhuszonnégyig kiáltották ki egymás után a köztársaságot hol az egyik, hol a másik önállóvá vált országban. Xenia ebben az időben a Vörös Hadsereg tisztjeit oktatta. Ekkortájt őt azzal gyanúsították meg, hogy a pestis járvány idején ő maga is megfertőződött a betegséggel.  Kijelentették, hogy ez a nő, mármint Xenia halálra van ítélve. Mondták, hogy el lesz különítve egy erre a célra létesített külön karanténba. A rokonok, ismerősök szerettek volna neki mindenféle finomságot beadni a karanténba, de ő a világon semmit sem kért, csak tiszta vizet és fokhagymát. Kizárólag ezen élt. Három nap múlva kiderült, hogy mégsem beteg. Nem tudom pontosan, hogy milyen betegséggel vádolták, de az biztos, hogy két hét alatt derült ki, hogy mégsem beteg, s mindössze három nyúlfarknyi nap alatt őszült meg teljesen.
- Huszonöt-huszonhét éves lehetett ekkor.
Igen, körülbelül annyi.
- Visszatérve a korrepetálásra, Xenia a szegény és a gazdag gyerekeket is korrepetálta. Mindenkitől egyformán kért ezért pénzt?

Egy örmény Örményországban

- Kolja valamikor elkerült Jerevánba, talán amikor elvette Szvetlana-t.
Igen, amikor elvette Szvetlana-t, de akkor még nem Jerevánba költöztek, hanem Bakuba, mert ott éltek Szvetlana szülei. Aztán nem tudom hogyan, de a szülők elkerültek Jerevánba, na akkor mentek oda Szvetlana-ék is. Szvetlana-nak volt egy testvére, ha jól tudom, igen, csak egy testvére volt és az is ott lakott velük. Igazság szerint abban a lakásban, ami egy óriási nagy lakás, ott lakott Szvetlana a férjével és a gyerekkel, az első gyerekkel,
- Andrej-jal
igen. És még velük lakott Szvetlana testvére a feleségével és gyerekükkel, eggyel vagy kettővel, nem tudom, és ott laktak ugye az öregek.
- Szép nagy lakásnak kellett lenni, hogy ennyi ember elférjen, illetve jól megférjen egymással.
Igen. És akkor Szvetlana testvére kapott lakást és elment valahová, Jereván elővárosába nagyon jó helyre, egy kertes házba, ahol a kertben volt egy csomó gyümölcsfa rengeteg gyümölccsel. A testvérem erre mondta azt, hogy a sógor soha nem hívta meg egy gyümölcsre, soha nem kapott egyetlen kosár gyümölcsöt sem tőlük ajándékba, legalábbis én így tudom. Ezt azzal magyarázom, hogy az én testvérem soha nem volt olyan, mint én, hogy tudott volna az emberekhez szólni, tudott volna az emberekkel kommunikálni, egyáltalán tudott volna az emberekkel beszélni. Ő mindig valahonnan a tizedik emeletről nézett le az emberekre. Szóval soha nem tartotta magát egyenrangúnak a többiekkel.
- Kolja leginkább tudósnak tartotta magát.
És akkor mi van?
- Ő, mint tudós az ő nagy tudományával fönn lakik a mennyekben, az emberek meg itt lenn rohangálnak. És mégis az egyszerű embernek kellene odaadni neki egy kosár gyümölcsöt.
Így van, így van.
- Arra akarok kilyukadni, illetve azt szeretném megtudni, hogy a Kolja mennyire volt örmény Örményországban?
Nagyon nehéz volt az élet Örményországban, neki most is nehéz az élete. Mert egyrészt neki olyan a természete, hogy nem tud alkalmazkodni, abszolút nem tud alkalmazkodni, másodsorban pedig az örmények, hát ez az egyetlen köztársaság, ahol igazság szerint nem is hivatalos most az orosz nyelv. Tehát ott aki boldogulni akar, örményül kell tudni beszélni. Amikor ő odament, akkor nem tudott örményül, azóta viszont megtanult örményül.
- So-so, nem?
Biztos megtanult, másképp nem tudna létezni. Tehát biztosan megtanult, különben nem lehetne ott meglenni. Azt hogy, tud-e szépen, irodalmian írni, azt én nem tudom. De hogy megtanult beszélni az biztos, hiszen dolgozott egy csomó ideig örményekkel, örmények között. Őneki mindig nehéz volt Örményországban. Ő az örményeket nem tartotta igazán lelki testvéreinek, hanem valami féle idegen közegnek, amiatt ugye, hogy mi nem tanultuk meg gyerekkorunktól kezdve az örmény nyelvet, mi csak a konyhai örményt tudtuk, hogy az udvari szomszédainkkal tudjunk közlekedni valami féleképpen, de egyébként mi mást nem tudtunk, csak az egyszerű konyhanyelvet. Az örmény ABC-t sem ismertük, se olvasni nem tudtunk, és nem tudtunk írni sem.
- Valami mondat, mondócska nem maradt meg benned örményül? Tudnál egy mondatot ide a mikrofonba bele mondani?
Meg tudom mondani azt, hogy jes ke sirumem, ami annyit jelent, hogy én téged szeretlek. Meg azt, hogy barev gyesz, ami azt jelenti, hogy jó napot kívánok. És azt, hogy snorha kauchu, ami annyit tesz, hogy köszönöm. És azt, hogy… nem tudom, többet nem tudok. Időnként amikor találkozom az örményekkel, egy-egy mondat vissza tud jönni, amikor beszélnek örményül, de ötven év alatt, amit Magyarországon töltöttem ez körülbelül háromszor vagy négyszer fordulhatott elő összesen, úgyhogy nem olyan sokszor.
- Mondják azt, illetve van egy ilyen lehet, hogy megtisztelő vagy igaz közmondás, hogy „örmény, zsidó – egykutya”. Ezt miért mondják szerinted?
A kereskedelmi vénájuk egyforma, tudnak jól kereskedni. Amit mi a családunkban nem tudunk, egyikünk sem.
- Holott nekem a véremben mindkét nép vére csörgedezik.
Egyikünk sem, sem a három gyerekem, sem én nem tudok igazán kereskedni. A Péter sem tudott kereskedni, úgyhogy mi hiába vagyunk „örmény, zsidó – egykutya”, mi nem tudtunk ezzel olyan nagyon kitűnni.

Vándorlások

(Pár perc múlva vége a napnak, amikor Ljuda barátnőm ünnepli születésnapját, s akinek innen kívánok egészséget, türelmet, erőt az ukrán jelen elviseléséhez Harkovban. S dnjom rozdenia, milaja moja - boldog szülinapot, kedvesem!)

Ez ezerkilencszáztizenötben vagy mikor történt, vagy még előbb, amikor az én nagyszüleim elmenekültek Nagornij Karabah-ból, a szülőföldjükről. Ha nem is pont ott, ahol születtek és éltek, de egész Örményországban a törökök gyilkolták az örményeket, s hogy ők ne legyenek kitéve ezeknek a mészárlásoknak, amikről nem lehetett tudni, mikor fognak Nagornij Karabah-ba is elérni, inkább megelőzve az eseményeket elhagyták szülőföldjüket.
- Ez volt az a török mészárlás, amikor másfél millió örményt a törökök legyilkoltak?
Ezerkilencszáztizenötben, igen.
- Amiről Franz Werfel a Musza dag negyven napját írta?
Igen, és akkor ők onnan elmenekültek, de őket nem érintette a mészárlás, ők ugyan Nagornij Karabah-ban születtek, de ott semmiképp nem maradhattak, mert nem tudták, hogy a törökök mikor érnek oda. Eljöttek hát Ashabadba.
- Miért pont Ashabadba? Volt ott valami ismeretségük?
Ashabad maga volt az óázis a sivatagban.
- Türkmén területen ők tudták tartani valamelyest az örménységüket, az örmény szokásokat?
Az örmény szokásokat egymás között tartottuk, de én nem nagyon emlékszem ezekre a dolgokra már. De a nyelvünket nem nagyon tudtuk gyakorolni, mert ott nem volt örmény iskola, hogy oda bennünket beírathattak volna.
- Te férjhez mentél apuhoz, Péterhez és elkerültél Budapestre, magyar közegben élsz. Viszont az öcséd, Kolja, hivatalosan Aszlanov Nyikolaj Nyikolajevics pedig valahogyan Jerevánba került.
Nem, egyelőre akkor még nem. Egyetem után először Ashabadba tért vissza, ott élt egy kis ideig. Akkor az első felesége elhagyta, mert ő azt mondta, hogy Ashabadban nem akar élni.
- Az első felesége egy orosz nő volt?
Igen, orosz nő volt, akitől született neki egy Tatjana nevezetű lánya.
- Aki hány éves most?
Hát ötven…
- Velem egyidős körülbelül? Én ötvenhárom vagyok.
Igen, körülbelül igen. Akkor a felesége egy kis idő múlva, két-három hónap után azt hiszem, otthagyta és elment, és akkor anyámmal élt együtt a testvérem. Anyám mondta neki, hogy van ott egy jóra való örmény asszony, aki oroszt tanít az iskolában, nem akarja-e elvenni feleségül. Aztán megismerkedtek és elvette feleségül.
- Hogy hívták? Én Szvetlana-ra emlékszem.
Igen, Szvetlana.
- És tőle született a Kolja-nak három gyereke.
Andrej, aki körülbelül a mi Sanyinkkal egykorú és a hetvenben született ikerpár, Lena és Natasa.
- Tudunk róluk valamit, hogy mi van velük?
Az egyik kislány Denverben van, a másik kislány Kazahsztanban él, mind a kettő férjnél van. Az Andrej valahol Norilsk városában van, Szibériában. Hogy ki mit csinál, fogalmam sincsen, mert erről valahogy a testvérem részletesen soha nem írt. Tehát én nem tudom, hogy mivel foglalkoznak. Andrej-nak úgy látszik, hogy elég jól megy az élete, mert a testvérem nemrégen azt mondta, hogy kapott Andrej-tól ezer dollárt és ezáltal sikerült neki bevezetni a gázt a lakásába, ami azt mutatja, hogy ezek szerint nem volt eddig gáz a lakásában és azért nem volt fűtés.
- Végre lett fűtés és Kolja már nem fázik.
Igen. Arról az ezer dollárról, amit én küldtem neki részletekben, arról egy szó sem esik, nincs beszéd róla. Csak arról van beszéd, amit a fia küldött neki.
- De lehet, hogy amit te küldtél neki, azt meg a fiának meséli el, nem?
Nem, egyáltalán nem. Ez egy olyan dolog, hogy amit én adok, az kötelező, tudod.
- Téged a Kolja segített valamiben?
Nem, soha, semmiben.
- Ő volt mint testvér, de őrá nagyon számítani soha nem lehetett.
Én sohasem számítottam rá.
- Ez van, ezen már úgy tűnik nem változtathatunk.

Apám, Aszlanov Nyikolaj Ivanovics

hogy itten halál lesz a vége, és akkor fogott anyám a saját maga által keresett pénzéből háromezer rubelt és elment vásárolni. Összevásárolt olyan dolgokat, amelyeket nekünk kellett hordani, ruhákat, minden féléket, alsó-felső ruházatot, merthogy az örmény szokások szerint majd jönnek a rokonok elbúcsúzni a papától, beteg papától, mert ugye már tudta mindenki, hogy halálos beteg, májrákja van. Életében nem ivott alkoholt, még egy pohárkával sem, csak teát.
- És mégis májrákja volt.
Ezt a Kati különben meg tudja magyarázni, hogy a déli népeknél miért gyakori a májrák és minden egyéb fajta májbetegség.
(Időközben megkérdeztem Kati húgomat, hogy hogy is van ez, aki az alábbiakat válaszolta:
Szóval az úgy van, hogy ezeken a területeken a hepatitis B endémiás, ami annyit jelent, hogy nagyon gyakori, a népesség nagy százaléka átesik rajta. Körülbelül 10-40 %-ban krónikus májgyulladásba megy át évtizedek alatt a betegség - szóval nem maradéktalanul gyógyul és a krónikus májgyulladások nagy része, ha kellően sokáig él az illető - májrákba megy át. Ma már ez nem igy van, mert a krónikus májgyulladásokat is tudjuk kezelni, így nem illik emiatt májrákot kapni. Mellesleg a hepatitis nem a népességgel függ össze, hanem a higiéniával. Azért van a mediterrán területen jóval több beteg, mert az ívóvíz fertőzött, nem beszélve azokról a bizonyos bazárokról, ahol minden van, csak higiénia nincs, legyek, por, macskaürülék és emellé mindenféle finom ételek, italok.)
- A papa különben rossz beteg volt?
Hát a papa egyébként is tirannus volt és despota. Mindamellett volt nagyon erőszakos ember, hogy mindig is az anyám kereste a nagy pénzt. Apám egyszerűen kibírhatatlanul erőszakos, makacs és önfejű volt.
- Akkor nem véletlen elszólás volt a tizenhét év szibériai száműzetés, amivel Xenia a papa mellett eltöltött éveket jellemezte.
Igen, és mondom, amikor ezt a háromezer rubelt elköltötte ruhákra és mi elkezdtünk azokban a ruhákban járni otthon is és nemcsak az utcán, hiszen egyre jöttek az emberek a papához, akiket mind meg kellett hívni és meg kellett kínálni.
- Mikor már meghalt vagy még javában a betegsége idején?
Nem, amíg beteg volt. Akkor a papám negyvenhat december harmincegyedikén nagybetegen fölkelt az ágyából és hozta a baltát, hogy ő most fogja levágni az anyám fejét azért, mert az anyám már az ő életében készül arra, hogy megcsalja őt, mivelhogy ilyen selyem ruhákat, szép ruhákat vett saját magának és a gyerekeinek, és teszi ezt azért, merthogy már biztosan tudja, hogy a papa meg fog halni. No most ezt ugye nem így kell fölfogni. Mi ketten a testvéremmel könyörögtünk, hogy ne tegye ezt anyánkkal. Végül is valahogy, gondolom, a betegségének köszönhetően és merthogy igen gyenge volt, sikerült őt leszerelni. Abban az időben anyámnak sok pénze volt, hiszen rengeteget dolgozott, tanított és korrepetált, ezáltal nagyon sok pénzt keresett és minden második nap vagy akár minden nap jött valaki a papához, az egyik nap egy orvos, a másik nap egy professzor, majd ismételten az orvos és rá következő nap újból a professzor. Segíteni ugyan egyikőjük sem tudott, de pénzt azért azt mindenkinek kellett fizetni, mert az ottani szokások nem ilyenek voltak, mint Magyarországon, hogy biztosítás, meg nem tudom, mi minden. Kijött az orvos a lakásra, ami akkor egy vizitnek számított és azt természetesen ki kellett fizetni. És utolsó nap…. Ja, egy skatulyában tartotta anyám a pénzt. Mi, gyerekek ott játszottunk az udvaron, ugye június volt és nagy meleg, kint játszottunk a szabadban. Mivel apánk akkor egész évben beteg volt, gondolom, abban az évben nem mentünk Firjuza-ba, hanem csak később, miután meghalt és eltemettük. De még élt, amikor javában játszottunk és kintről becsöngetett valaki az udvarba, aki sütőformákkal házalt. Odaszaladtam az anyámhoz és megkérdeztem, hogy
- anyuka, megvehetjük a sütőformát?
Ez egy olyan forma, amiben süteményt lehet a duhovka-ban (=sütő) sütni. Egy ilyen kalács-sütő, várjál csak, nem is kalács, hanem
- Kuglóf?
Ez az, kuglóf-sütő. És akkor anyám azt mondta, hogy
- menj és nézd meg, van-e pénz a skatulyában és ha van, akkor hozzál.
Akkor odamentem a skatulyához, kivettem az utolsó száz rubelt, írd és mond a legutolsó száz rubelt, és odaadtam annak a nőnek, akitől megkaptuk azt a bizonyos kuglóf-sütőt. Mondom anyámnak, hogy
- ez volt az utolsó száz rubeles -,
mire ő azt mondja,
- na, akkor most menj és nézd meg: apád meghalt.
És odamentem és tényleg meghalt a papa. Tehát a pénz mindaddig kitartott, amíg apám élt, hogy az apámmal kapcsolatos minden teendőt el tudjuk intézni és apámat nagybetegen el tudjuk látni.
- Orvosokkal, vendégekkel, mindennel.
Utána, gondolom, hogy kezdődött az, hogy anyámnak előre kellett kérni előleget a korrepetálásért.
- Várj egy picikét, még azt mondd meg nekem, amikor apukád meghalt, akkor te mit éreztél, éreztél egyáltalán valamit, emlékszel arra az érzésre?
Nem, nem, nem. Én jól tudom, hogy anyukám nagyon sokat szenvedett apámtól.
- És te az anyukáddal tartottál.
Igen, én az anyukámmal tartottam.
- Értem. Tehát ez akkor inkább egy olyan megkönnyebbülés féleség lehetett.
Igen, leginkább az. És különben is tíz hónapig egy ilyen beteget, egy iiiilyen beteget otthon ápolni, az nem volt valami könnyű dolog.
- Mi volt apukád pontos neve?
Aszlanov Nyikolaj Ivanovics.
- Hogyha ő örmény származású volt, akkor miért nem hívták őt az örményekre jellemző módon Aszlanyjan-nak?
Mi mindannyian, akik odakerültünk Türkmenisztánba, minekünk ottan oroszosítani kellett a nevünket.
- És hogyan kerültetek Türkmenisztánba?

Xenia

Anyukámnak volt három éves korában egy agyhártya gyulladása és attól lebénult az egyik oldala.
- Ez mit is jelent?
Azt, hogy a teljes bal oldala, így a keze, lába is béna volt, illetve hát olyannyira deformálódott, amennyire ez három éves korától kezdve felnőtt korára megmaradt. No most én ezt a dolgot igazából mostanában tisztáztam magamban, amikor egy doktor barátnőmmel beszélgettem, aki azt mondta, hogy a paralízis olyan, mint a bénulás. Ha és amennyiben a polio mieritis-től, azaz a paralízistől jön, akkor az nem bénítja meg az egész oldalát az embernek, hanem csak valamelyik részét. Az, hogy anyámnak a teljes oldala meg volt bénulva, ez azt mutatja, hogy őneki agyhártya gyulladása volt.
- És akkor ez a rosszabbik verzió?
Ezek szerint igen, de úgy is föl lehet fogni, hogy nem az övé volt legrosszabb eset, hiszen van olyan ember, aki állandóan fekszik vagy ül a tolószékében és semmit sem csinál. Anyám két lábon járt mégiscsak, mégha bottal is.
- Úgy emlékszem, hogy tudta használni a csuklóban lekonyuló bal kezét.
Keveset, nagyon keveset.
- Csak támasztéknak.
Igen, valami kevés támasztéknak.
- Emlékszem rá, mi azt hittük a húgommal - Kati ugyan nem volt Ashabadban, én meg egy teljes nyarat töltöttem Xenia mellett kisgyerekkoromban -, hogy Xenia-nak azért olyan a lába: egy furcsa, ortopéd, magas szárú, erős talpú cipőben sántítva, bottal járt és nekünk az lett mondva, mert gyerekkorunkban egy villa, mely kezünkből esett ki, állt bele Xenia lábába és attól lett ilyen kissé ormótlan.
Mert kisgyerekkorban mit magyarázzon az ember, hogy mi az a meningitis, és mi az a paralízis, és mi az az ember testének a bénulása, nem magyaráztunk mi semmit sem, hanem ezzel el volt a dolog intézve.
Hogy miért lett az én anyám fizika-matematika tanár, azt én nem tudom. Valószínű, hogy gyerekkorában nagyon szerette a fizikát és a matematikát. Ő is gimnáziumban tanult, mégpedig Ashabad egyes számú gimnáziumában és hogy miképp jutott neki eszébe, hogy ezerkilencszáztizenhatban egyenesen Szentpétervárra menjen és ott tanuljon, arról nekem fogalmam sincs, de végül is ott tanult. Hallotta Lenint tizenhétben mindenféle gyűléseken szerepelni, szónokolni a népeknek, de érdekes módon Xenia-t hidegen hagyták ezek a nem is tudom micsodák...
- ezek az eszmék?
Ő soha nem lépett be semmilyen pártba, nem foglalkozott a pártok ügyes-bajos dolgaival, forradalmi nézeteivel.
- Xenia elvégezte az egyetemet?
Igen, ezerkilencszázhúszban és attól a pillanattól kezdve ő már dolgozott. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy igazándiból már tizennyolc éves korától kezdve korrepetálta a gyerekeket, mivelhogy az egyetemen is jól tanult és nagyon jól tudta a fizikát és a matematikát. Miután Xenia hatvanötben halt meg hatvanhét éves korában, így szinte napra pontosan negyvenhét évig dolgozott egyetlenegy nap szabadság nélkül. Értsd ezt úgy, hogy olyan szabadság nélkül, amit mi értünk szabadság alatt, hogy fölállok, veszem a cókmókomat és megyek üdülni valahová, tökéletesen kikapcsolódni. Mikor neki befejeződött az iskola, őt elküldték a pionír, tehát úttörőtáborba, ahova bennünket is magával vitt. Miközben anyám két hónapig ott volt velünk, mindkét gyerekével, addig korrepetálta a táborban lévő összes rossz tanulót, akiket fel kellett készítenie utóvizsgára, mert a rendes tanulmányi időben sikerült nekik megbukniuk.
- Ezt akár fel is lehetett volna fogni egyfajta szabadságnak. Egy másik helyen, szép környezetben korrepetált, nem az otthoni megszokott körülmények között.
Igen, így is van. Abban az időben, mint annyi embernek megmondták, parancsba adták, hogy mit kell csinálniuk, így Xenia is ki lett küldve Ashabadból harminc kilométerre, ahol volt egy városka, amelyet úgy hívtak, hogy Firjuza. Ez a Firjuza a maga nemében csodálatos oázis volt a sivatagban, ahol volt tiszta víz, teljesen és buján zöld minden, s hogyha Firjuza-tól erősen néztünk lefele, azaz déli rányba, akkor ott láthattuk Afganisztánt.
- Türkmenisztan déli szomszédját.
Igen és szép időben át is lehetett látni Afganisztánba.
- Xenia minden zokszó nélkül elfogadta azt az életet, ami neki jutott?
Anyám, édes jó Istenkém, drága anyám rettenetesen boldog ember volt. Egész életében boldog ember volt. Azzal a semmivel volt boldog, amije neki volt: a két gyermekével. Őneki soha semmiféle tulajdona nem volt egész életében. Azt meséltem már neked, hogy a nagymama, a saját anyja elvett mindent tőle, hiszen meg volt róla győződve, hogy a lánya a maga állapotában, úgy, ahogy van soha nem fog férjhez menni. Xenia meg minden ésszerűségnek ellentmondva találta meg magának Ashabad legszebb dobozaival rendelkező fűszeresét, alkut kötött vele és beköltözött a papa, apánk házába, amikor férjhez ment hozzá. Éppen ez a ház esett a Nagy Földrengés áldozatául ezerkilencszáznegyvennyolcban, amely a földdel vált egyenlővé. Ismételten nem maradt hát Xenia-nak semmije.
- Újból kellett kezdenie az életet.
Igen, újból. De hát abszolút semmije nem volt és egészen végig nagyon boldog, kiegyensúlyozott ember volt azáltal, hogy őneki volt két gyereke, akiket nagyon, de nagyon szeretett. Mi ezt így kaptuk meg tőle, ezt láttuk és éreztük.
- Miben mutatkozott meg a szeretete? Hogyan éreztétek? Sokat foglalkozott, beszélgetett veletek? Mindent megvett, amire csak szükségetek volt?
Nem, nem, semmit nem vett meg, mert ahhoz mi elég szegények voltunk egyrészt, másrészt viszont a papa sokmindent nem engedett meg, például azt sem, hogy öltözzünk, egyáltalán nem engedett semmiféle általa „luxusnak, nagyzolásnak” gondolt dolgokat. Tehát minekünk a legszükségesebb holmijainkon kívül a világon semmink sem volt, mert a papa nem engedte, hogy mi öltözzünk, ő utálta a ruházatot és amikor ezerkilencszáznegyvenhétben ő június végén meghalt, akkor anyám egy jó félévvel előtte, negyvenhat december valahányadikán már úgy érezte…

Kolja

(Dávid fiam ezen a napon lett huszonnégy éves. Egészséget, boldogságot kívánok és legyen nagyon szép napod. A kedvencedet, rántott csirkét teszem az asztalra nagy családi körben.)

Testvérem az életben mindig is nagyon szép férfi volt – most is az -, és hát eléggé magasan hordta az orrát. Az egyetemi éveim alatt én nagyon sokat segítettem a testvéremet, rengeteget, hiszen mind a ketten majdnem egyidőben tanultunk Moszkvában. Amikor elvégeztem a középiskolát, elmentem egy évet tanulni az ashabadi egyetemre és a fizika-matematika szakon tanultam. Meg is van nekem az egyetemi könyvem, négyes-ötösre vizsgáztam. Aztán valamikor egy év után azt mondtam anyámnak, hogy nekem ez a dolog nem smakkol, és erre az anyám összecsomagolt és fölpakolt engem,
- menjél Moszkvába tanulni, édes lányom -, mondta, s én akkor elmentem Moszkvába tanulni.
Utánam jött a testvérem, aki bár két évvel később végzett, mint én, de miután én elcsesztem egy évet Ashabadban, ezért Moszkvában újból első évesként kezdtem. Mikor Kolja lett elsős, akkor lettem én másodikos az évfolyamon. El sem tudod képzelni, mennyit segítettem neki. Az összes, azaz mind a három barátnőm tudja tanúsítani, hogy életemben, ameddig én csak vissza tudok a dolgokra emlékezni, én mindig segítettem a testvéremet, mert Kolja mindig olyan csélcsap volt, meg, meg, ahogy az orosz mondja: tir pir sem dir (=abszolút komolytalan), meg kosza krivo lis bi zsivo (=keresztbe át, össze-vissza, csak gyorsan, azaz mindegy, hogyan, csak nagyon gyorsan), amit csak lehetett villámgyorsan összecsapott, hogy mehessen szórakozni. Mert sohasem volt egy komoly fiú, hajszolta a nőket és egészen hetvenöt éves koromig, azaz mostanáig azt tudom mondani, hogy az életünkben tíz-tizenöt év volt olyan, amikor nem nagyon voltunk kapcsolatban egymással a testvérem ügyes-bajos dolgai miatt. Mindig ő volt az, aki megszakította velem a kapcsolatot, és nem fordítva, utána pedig megint én vettem föl vele a kapcsolatot elsősorban Kati lányom és legnagyobb lánya, Dóri unszolására. És azóta és csak akkor kellek a testvéremnek, amikor pénzre van szüksége, egyébként sem nem ír, sem nem hív, egyáltalán semmit sem csinál a testvéri jó viszonyért.
- A testvéred, Kolja esetleg elvárná, hogy te meghívd magadhoz és ellássad öreg korára.
A testvérem, az annak örülne leginkább, hogyha én meghívnám magamhoz, gondoskodnék róla, nem számít, hogy én csak egy testvér vagyok. A feleségét otthagyná egy perc alatt, eljönne ide, mert ő úgy gondolja, hogy amiért én relatíve gazdagabb vagyok, mint ő, azért nekem az a kutya-kötelességem, hogy őt eltartsam. No most ugyebár ez nem egészen így van, mert én nagyon jól tudom, hogy mindenkinek azért a saját szerencséjének legalább egy kicsit saját magának is a kovácsa kell, hogy legyen, nem csak a dolgok összeállásától, meg a Jó Isten segítségétől függ minden, hanem az embernek saját magának is kell valamit az ügyekért tennie. Ezért tart ott, ahol tart, miután az életében ő nem tett valami sokat a saját szerencséjének az érdekében…
- Annyit tudok azért róla, hogy ő valamilyen tudományok doktora.
Nem, nem, ő egyszerű sima kohászmérnök, akinek több mint ötven találmánya van, de egy sincs – tudomásom szerint – bevezetve, mert neki őmagának olyan lehetetlen természete van, hogy soha senkivel sem tudott semmiben a szent célok érdekében megegyezni. Ez volt a probléma.
Gyerekkorunkra visszaemlékezve volt olyan, hogy amikor anyámat rettentően idegesítette az ő rossz viselkedése, akkor anyánk azt mondta neki, hogy
- ti menia v mogilu vedes (=gyermekem, te engem a sirba viszel) – mire Kolja,
- sto, ja tebia za ruku vzal i vedu v mogilu? (=mi van, megfogtam a kezedet és úgy viszlek sírba?)
Tehát ő mindig elviccelte mindazt, amit anyánk mondott. Aztán volt olyan, amikor megvettük az idény első arbuz-át, görögdinnyéjét, mire Kolja leült, ölébe vette a dinnyét és az egészet az utolsó szemig egyedül megette, senkinek nem hagyott egy szeletet sem. Úgy gondolta, hogy mivel ő imádja a görögdinnyét, ezért az őneki teljes egészében jár.
- Ez az eset azért mutatja, hogy a testvéred egy kicsit önző lehetett.
Nagyon, de nagyon önző volt, persze, hogy ez jön ki belőle. Engem például mindig azzal cukkolt, hogy én mennyire takarékos vagyok. Tudnod kell, hogy én világéletemben mindig is takarékos voltam például a csokoládék ügyében, illetve bármilyen más ajándékkal kapcsolatban, amit kaptam, én mindig nagyon beosztó, takarékos voltam. Volt nekem egy fiókom, oda tettem be a csokikat, egyebeket, egyszóval kincseimet és mindig vigyáztam rájuk, sosem egyszerre ettem meg őket. A testvérem is rettentően szerette a csokit és akkor, ha bosszantani akart engem, akkor mindig azt mondta,
- pojdu v jasik i vozmu, pojdu v jasik i vozmu (=benyúlok a fiókodba és elveszem)
(nevet, nevetünk), és akkor ez engem rettentően idegesített, mert én attól féltem, hogy odamegy tényleg, belenyúl és kiveszi a fiókomból a csokimat vagy amim nekem éppen volt.
- Úgy tudom, hogy kiskorodban nagyon szerettél énekelni.
Igen, szerettem énekelni, ki ne szeretett volna, mégha hamisan is. A testvérem mindig azt mondta, hogy én a hangommal csak üljek be a WC-re és kiabáljam azt, hogy zaniato.
(nevetünk)
- ami azt jelenti, hogy foglalt.
Ez az egyedüli ének, amit ő nekem engedélyezett. Aztán lehet, hogy ennek lett az a következménye, hogy engem azóta kórussal, meg népi dalokkal ki lehet űzni a világból, abszolúte nem szeretem őket.
- Átfordult hát az ellenkezőjébe.
A zene, a zene szeretetem viszont megmaradt.
- A komolyzenét szereted.
A komolyzenét is szeretem, hangulat kell hozzá természetesen, a könnyebb zenét viszont, te tudod tanúsítani, hogy mennyire szeretem.
- Igen, az út folyamán is megtapasztalhattam.
De nem akármilyet.
- El is mesélhetnéd, hogy mekkora örömet okoztam neked az Engelbert Humperdink kazettával.
Nahát őt nagyon szeretem, imádom.
- Annyira szereted, hogy bizonyos dalokat meg is könnyeztél.
Bizony. Mennyi az idő?
- Van még elég időnk a reggeliig.
De fel is kell öltöznünk.
- Rendben, akkor majd utána folytatjuk.

Tizenhét év szibériai száműzetés

Édesanyám, Xenia ezernyolcszászkilencvennyolcban született. A családjában a sorban ő volt az ötödik gyerek, négy fiú testvére előzte meg. A fiúk közül hárman elég korán meghaltak, egyedül Szergej maradt életben, ő viszont elég magas kort ért meg. Xenia és Szergej jó hosszú időn keresztül, mintegy harminc éven át nem beszéltek egymással. Ennek okát talán megérted és el is fogadod, ha elmesélem, hogy Xenia édesanyja, aki egyben az én édes nagymamám volt, majdhogynem kirabolta, kisemmizte az anyámat, merthogy úgy tartotta és ennek hangot is adott, amikor azt mondta neki,
- te úgysem fogsz férjhez menni.
Minden stafirungot, amit Xenia saját erőből magának összegyüjtött, az anyja fogta, elvitte és szépen odaajándékozta Szergejnek, akinek akkor már volt családja.
- Ezekről az utakról meséltél annak idején nekem, hogy a nagymama üres bőrönddel ment hozzátok vendégségbe és telivel távozott?
Nem, hiszen ekkor még nem is éltem. Mindez az ezerkilencszázhúszas évek környékén történt. Xenia már húszévesen dolgozott: tanított és korrepetált és aranyban kereste a pénzt.
- Arannyal, ékszerekkel fizettek cserébe a korrepetálásáért?
Nem, arany pénzek voltak akkoriban és ő abban kapta a fizetségét. Xénia pedig a keresetéből szőnyegeket vásárolt, varrógépet vett, meg mindenféle értékes dolgokat, amire majdan az önálló életéhez szüksége lehet. Egy szép napon eljött az anyukája és mindent, az égvilágon mindent elvitt, amit csak nála megtalált. Azt hiszem, hogy összesen három vagy négy szőnyege maradt az egész addigi vagyonkájából, s nem több.
- Tudsz valamit az anyai nagymamádról, hogy kiféle-miféle volt?
Anyám anyja egy hercegi család sarja volt, a nagyanyja vagy dédanyja volt hercegnő. Anyai nagymamám az iparos nagyapámhoz, aki szikvíz gyáros volt, ment férjhez. Abban a korban ez bőven rangon alulinak számíthatott valóban, ám ők jól éltek egymással, nem volt semmi problémájuk. Nagyapám ezerkilencszázharminckettőben halt meg, nagyanyám a háború kezdete után valamikor. Mihozzánk viszonylag ritkán jött, amíg az édesapám élt, hiszen apám rettentően nem szerette, egyenesen gyűlölte anyósának vendégeskedéseit nálunk, fura szokását, hogy három bőrönddel üresen érkezik és pár nap múlva három teli bőrönddel megpakolva távozik.
- Úgy látszik, a nagymama még emlékezett arra az időre, amikor a hajadon Xenia-t szabályszerűleg kiforgatta nehezen összekapart vagyonkájából, majd később amikor a Xenia már a saját családjában élt, akkor is elvitt tőle mindent, mi mozdítható volt.
Igen, igen, de hál’ Istennek nem tudott mindent elvinni, de amit vitt, azért édesapám nagyon nem szerette őt.
Anyámnak kétszer volt vőlegénye, akiket szeretett, de egyikhez sem sikerült férjhez mennie, mert az egyiket – ha jól emlékszem -, a Vörös, a másikat a Fehér Hadsereg végezte ki. Hosszú időn keresztül élt egyedül. Az ő elmesélése szerint, amiben lehet valami túlzás is, de körülbelül így történhetett, ahogy apámat férjül vette: Ashabadban volt elég sok fűszeres és édesanyám mindegyikhez járt vásárolni. Xenia mindig mondta nekem , hogy
- az apádhoz azért mentem hozzá, mert neki voltak a legszebb dobozai.
Anyám imádta a dobozokat különféle alakjukért és élénk színeik miatt. El-elkéregette őket, tapogatta, forgatta kezében, megnézte, mi van bennük, egy szóval gyönyörködött bennük. Apám, a fűszeres, a fűszeres dobozaival lett hát anyámnál a befutó. Xenia szabályos alkut ajánlott apámnak: elveszi őt feleségül, csinál neki három gyereket és utána szépen elmegy, ahova akar, fel is út, le is út, mert ő már egyedül is fel tudja nevelni a három gyereket. Apám nem sokat vajúdott a terven, elég gyorsan kötélnek állt és akkor összeházasodtak. Mentek hazafelé az összeíratkozás után az Anyakönyvvezetőtől és akkor azt mondja az apám anyámnak,
- Xenia, én csak vicceltem, mert nem tudok gyereket csinálni.
- Igeeeen?, akkor én meg felszállok a vonatra és most rögtön elmegyek az anyámékhoz – így Xenia.
Egy szó mint száz, fel is szállt a vonatra, faképnél is akarta hagyni az apámat a peronon, mire apám utána szaladt és azt kiabálta,
- Xenia, Xenia, azért próbáljuk meg.
Akkor megpróbálták. Az első gyerek hat hónapos terhesség után ment el az anyámtól. Második gyereknek születtem én. Egy lány, képzeld! Lány született a családba, ami nagy, nagy, hogyan is fejezzem ki magam?
- Gyász lehetett.
Úgy van. Gyászoltak. Apám úgy gyászolt, hogy otthon negyven napig nem gyújtott villanyt. Rá két évre született meg az öcsém, Kolja. Végre nagy volt az öröm, hogy apámnak fia született. Apám az újszülött fia homlokára rátett egy aranyórát, így jelezve, öröm teli hírt adva a világnak, hogy a családban végre megszületett a trónörökös. A sors fura fintora, hogy apánk mégis engem szeretett jobban, sokkal jobban, mint a testvéremet,
- Ez érdekes…
egészen a haláláig. Testvéremet rettentő módon tudta verni, mert Kolja kisfiúnak irtózatosan zabolátlan volt. Engem az életben mindössze egyszer vert meg, de akkor nagyon, s amiről már meséltem neked, tudod, mikor megettem azt az egy szem szilvánkat.
- A szilvát még zölden.
Anyám és apám magázódva beszéltek. Miután megszülettünk, egyszer csak anyám azt mondja apámnak, 
- maga most mehet, megtette a kötelességét, amire vállalkozott, itt vannak a gyerekek, a többi már kizárólag az én dolgom.
Mire apám azt válaszolta, hogy
- ő mégis maradna, mert neki ez így tetszik, tetszik, hogy gyerekek vannak, tetszik, hogy kerek a család.
És akkor maradt, maradt, majd a fűszerességéből nyugdíjba ment.
- Mennyi volt a korkülönbség anyád és apád között?
Az édesapám és az anyám között huszonkét év, egy egész generáció volt. Ezerkilencszáznegyvenhét június huszonnyolcadikán halt meg az apám, huszonnyolcadikán halt meg és másnap, huszonkilencedikén már el is temettük. Májrákja volt és az volt az előírás, hogy ilyenkor a halottat el kell különíteni és azonnal el kell temetni és nem is akárhogy, hermetikusan zárt koporsóban.
- Hány évesen halt meg az apukád?
Hetvenkettő. Mikor meghalt az apám és Xenia-nak kellett ugye akkor az egész éjszakát átvirrasztania a férje holtteste mellett, mert a szokás ezt várta el a hites feleségtől. Mondja anyám Koljának meg nekem, hogy
- ti csak menjetek moziba, ti csak szórakozzatok, ne legyetek itthon.
Így is lett. Elég későn és fáradtan jöttünk haza, szinte azonnal le is feküdtünk. Másnap hosszú napra ébredtünk, eltemettük apát, s miután eltemettük, mondja anyám, nem is mondja, mintegy önkéntelenül szakad ki belőle
- ez a tizenhét év, amit az apátokkal éltem le, számomra tizenhét év szibériai száműzetéssel volt egyenlő.
Ebből kiszámítható, hogy anyám harmincban ment hozzá, harminckettőben született volna meg az első gyermekük, harmincnégyben születtem én, harminchatban Kolja, apám negyvenhétben ment el, hát igen, anyám nem túlzott, mikor kemény tizenhét évről beszélt.

Vörös vörös hátán

Abban az időben Bakuban lakott édesapám, akit Nyikolaj Ivanovicsnak hívtak, Andrej Ivanovics testvére és annak családja, akik a Nagy Földrengés után fogadtak be bennünket. Andrej Ivanovics volt az idő tájt Azerbajdzsan miniszterelnök-helyettese és a kereskedelmi miniszter. Elnökhelyettes és miniszter volt tehát Andrej Ivanovics egy személyben. Felesége, Maro (=Marija becézve) egyetemet végzett dolgozó nő volt. Maro mamáját Ashen-nek hívták. Ez egy másik Ashen volt, s nem az, aki a rokonom volt és Ashabadban élt, akiről egy kicsit már meséltem neked, s akit annyi tragédia ért egész életében. A bakui Ashen százkét-százhárom éves kora körül halt meg az ezerkilencszázkilencvenegyes események után, amikor a Bakuban élő idegenek közül elűzték mindazokat, akik nem voltak muzulmánok. Erre a sorsra jutott Szasa, azaz Alekszandr Sztyepanovics unokatestvérem is, akiről a legelején meséltem neked, a maga örménységével és kereszténységével. Mire el kellett nekik Bakuból menekülniük, addigra Andrej Ivanovics családjában az öregek közül már csak ketten voltak életben: a felesége, Maro és Maro mamája, Ashen. Őket Jerevánban vagy Örményország valamelyik más városában egy üdülőotthon egy szobájában helyezték el. Na most tudni kell, hogy az üldöztetést megelőzően ezeknek az embereknek vagy százötven négyzetméteres lakásuk volt Bakuban. Gondolj csak bele, hogy egy miniszterelnök-helyettesnek, aki egyúttal miniszter is volt, ugye, milyen lakása lehetett, hát az valami gyönyörűség, milyen szép és hatalmas…
- És ezt hagyták ott.
Meg Maro egyszem lányát, annak férjét, Zahart, aki elektromérnök volt és az ő két gyermeküket. Zahar érdekes módon zsidó volt. Na, ez a Zahar, kérem szépen, hozott át bennünket a Koljával Bakuba Ashabadból a Nagy Földrengés után.
Azt hiszem, egyelőre elég. Össze kell szednem a gondolataimat.
- Amiből rengeteg van…
Testvéremmel való kapcsolatom mondjuk, hogy elég jó volt egész gyerekkorunkban. Igaz, hogy sokat veszekedtünk, illetve verekedtünk, de ez egy jó testvéri kapcsolatba bőven belefér. Kolja feltűnőnek találta és szégyellte vörös hajamat. Így amikor anyánknak hozzá kellett bemennie az iskolába szülői értekezletre és engem is magával akart vinni, akkor Kolja az úton oda felé folyton-folyvást azt hajtogatta anyánknak, hogy
- ezt a rozsdást hagyd már itthon! A rozsdást miért nem hagyod otthon?
- A vörös hajat akkor tőled örököltük a Sanyi öcsémmel, ugye?
Igen, igen.
- A Sanyinak mind a mai napig megmaradt.
Igen, de már nem az a téglavörös, nem olyan színű, mint volt gyerekkorában.
-Nekem meg az általánosban nyolcadikig, tizennégy éves koromig tartott vörös hajam, aztán szinte észrevétlenül kiszőkés-barnásodott.
Az én hajam pedig mindaddig volt vörös, amíg te világra nem jöttél, utána teljesen megváltozott, nem is hasonlított már a vörösre, mindössze csak egy kis vörös visszfény maradt meg benne és emlékeztetett haloványan eredeti színére.