Piros

Egy barátnőmnek meséltem ma reggel, hogy írok valamit, aminek Piros lesz a címe és Piroskával fog végződni. Ilyenkor majdnem biztos, hogy az egészből nem lesz semmi. Ha már beszélek valakinek valamiről, kiszivárogatom egy részét annak, ami bennem munkálkodik, amin gondolkodom, azt olybá vehetem, hogy időnek előtte elkiabáltam. Sok ilyen hamvában holt téma jutott ez úton a téma-temetőbe. A Piros is könnyen járhatott volna így, ha nem látom meg egy barátnőm pólójának kar részének színét, amely éppen az a kék volt, ami az enyém. Igen, furcsának tűnhet, de amikor ilyen türkiz kék vagy királykék, vagy nem is tudni pontosan, milyen kéknek hívják az én kékemet, kékben látok valakit megjelenni, akkor óhatatlanul szakad ki belőlem az önkéntelen sóhajtás, egyben értetlenkedés:
- De hát ez az én kékem!
Általában ennyiben is maradunk. Semmiképp sem szedem le senkiről azt a bizonyos kék színű pólót, blúzt, egyáltalán felső részt. Inkább - ha tehetem - napjában többször is legeltetem az illetőn a szemem, no nem is igazán rajta, hanem azon a kéken, amely az enyém, s most valamiféle „tévedés” folytán és csak átmenetileg az övé. Van is ebből a különleges kékből vagy öt-hat felsőm. Úgy gondoltam, hogy csinálok majd egy olyan kék hetet, amelynek során minden áldott nap más-más pólót vagy blúzt veszek fel, amelyekben az egyetlen közös ez a speciális kék. Már túl vagyok ezen a héten, és érdekes, senkinek sem tűnt fel, hogy napról napra egy és ugyanaz a szín dominál rajtam, miközben én kitűnően éreztem magam a számomra gyógyítónak mutatkozó színben.
A pirossal nem ez a helyzet.
Sokáig nem is hordtam a piros kishúgának nevezett rózsaszínt. Ez utóbbi színből az egyetemi éveim alatt Harkovban lett elegem, ahol szinte kivétel nélkül rózsaszínű habos-zsabos selyem, habkönnyű ruhákban mentek az ukrán évfolyamtársaim férjhez. Talán nem véletlenül, de hosszú évtizedekre száműződött színtáramból a rózsaszín. Tartott ez mindaddig, amíg anyám - tudva a színhez fűződő averziómról - rózsaszínű felsőrészeket kezdett el előttem hordani. Nyíltan bevallotta, hogy ezzel protestált a rózsaszín egyenjogúságáért, egyben engem akart ezzel felheccelni, szerette volna a tűrőképességemet tesztelni. Küldetése csupán hónapokkal később hozta meg az előre bekódolt eredményét, amikor az első rózsaszínű blúzomat a Julinál megvettem. Juli nem lelkesedett ugyan a sok királykék után a rózsaszínért, ezért aztán mindössze annyit mondott::
- Elmegy, de valljuk be, hogy a türkiz kék sokkal jobban áll neked, az igazán a te színed.
Az egy-két rózsaszín cuccom aztán meghozta a szabad utat a pirosnak is. Itt Tibrom, akinek valamiért és éppúgy nem smakkol a piros, mint a piros a láttára elkerülhetetlenül bevaduló bikának, jelentette és jelenti mind a mai napig az akadályt, a kellemes borzongásos kihívást a piros felsők csöndes beszerzésénél. Ennek ellenére a piros felsőim száma szép lassan elérték azt a számot, hogy nyugodtan lehetne piros hetet is tartanom. A pirosban mégis más az érzet. A királykék, a türkiz kék vagy nem is tudom, milyen kék nyugtatóan hat rám, valamiféle kiegyensúlyozottság érzését közvetíti, még ha be is beszélem ezt valamelyest magamnak, addig a piros a maga vérvörös színárnyalataival éppen az ellenkező hatást váltja ki belőlem. Felkorbácsolja a vérem, felfűtött hangulatba hoz, pedig nem akarom. Belegondolni is borzongtató, milyen lehet valaki, akinek a piroshoz - akár két tojás - idomul a neve, Piroska. Egy Piroska pirosban vért felfűtő, hangulatot kiélező, a konfliktusokat amúgy sem, ekkor azonban semmiképpen sem kerülő elhatározásokba és azok tényleges kivitelezésébe keveredik. Nyíltan vállaltan szőkeségem keretein belül működő logikám, ha van ilyen, egyfajta nőies, gyakran egyszerű gondolkodásom, ebből eredeztethető levezetésem sugallja csupán és azt is olyan halkan, hogy senki meg sem hallja, ebből adódóan bizonyára meg sem érti, hogy a piros színként már önmagában is elég lehet, hát még hozzá egy Piroska.