2012. augusztus 20., hétfő

Egy olimpia margójára

Már nem is emlékszem, mikor jutottam hozzá Miklós írásához a saját blogján, az Elmélkedéseken, hogy az Araratba beemelhessem. Végre!... És mint mindig aktuálisan, most az olimpia, a sport kapcsán ír, egy cikkre reagálva, önmagához hűen, rendhagyóan, kevesek által úgy végiggondoltan, ahogyan ő teszi.

Kedvelem Tóta W írásait. Korábban az Index, jelenleg a HVG internetes kiadásában jelentkezik. Vitriolba mártott tollával kíméletlenül esik neki közéletünk fonák jelenségeinek, a képmutatásnak, manipulációnak, önteltségnek, ostobaságnak, kapzsiságnak. Nem ismer tabukat, így esküdt ellenségeinek száma szépen gyarapszik. Legutóbbi írásában az olimpiai sportsikereink nyomán fakadó nemzeti eufóriának esett neki és ezzel nálam is kiverte a biztosítékot. Erős a gyanúm, hogy Tóta W soha életében nem kötött barátságot semmilyen sportággal. Ezzel nincs egyedül, a közvetlen környezetemben is találok hasonlókat. Még az is meglehet, hogy ők képviselik a többséget. Ám ez nem jelenti automatikusan azt, hogy feltétlenül igazuk van, amikor azt vallják, hogy a versenysport legyen mindenkinek a magánügye és az állam szálljon ki belőle. Aki valaha is sportolt versenyszerűen, az pontosan tudja, mennyire központi helyet foglal el a sport életünk egyes szakaszaiban, mennyi áldozatot vagyunk képesek hozni a sikerért, milyen szoros érzelmi szálak szövődnek a csapattársak között, mekkora örömöt okoz a siker és a legnagyobb kudarcot is képes feldolgozni az ember. Az aktív sport szenvedély, nemes szenvedély, amely megmozgatja minden képességünket. Ráadásul igazi közösségi tevékenység. Nem rombolja az emberi szervezetet, nem kártékony a társadalomra sem, mint ahogy jó néhány más szenvedély, így például az alkoholizmus, a drogok, a dohányzás, vagy a szerencsejátékok. Ettől persze Tóta W még joggal követelheti, hogy a sport iránt közömbös adófizetők pénzéből egy fillért se áldozzanak sportolók támogatására. Csak hogy azzal kell szembesülnünk, hogy a modern ipari társadalmak egyre kevesebb ember számára tudnak fizetéssel járó rendszeres munkát biztosítani. A hagyományos munkahelyeket egyre inkább robotok, számítógépek töltik be és egyre több fiatalnak semmi esélye, hogy valaha is munkahelye legyen, ahol a hétköznapjait eltöltheti és a jövedelméből kényelmesen megélhet, családot alapíthat. Mit kezd magával ez az egyre gyarapodó réteg? Ül egész nap a számítógép előtt? Egy részük valószínűleg ezt fogja tenni. De mi lesz azokkal, akik mozgásra, nyüzsgésre, élményekre vágynak, vagy azokra, akik rászoktak a drogokra? Valószínűleg ezek fognak autókat gyújtogatni, rendőrséggel összecsapni, áruházakat, bankokat fosztogatni, bandaharcokat vívni, kábítószerrel kereskedni. Amíg csak néhány százalékát teszik ki a fiatalságnak, addig a társadalom valahogy elviseli őket. De néhány évtizeden belül akár már minden harmadik fiatalkorú ebbe a kategóriába eshet. Ebben az esetben már mindenkire komoly veszélyt jelenthetnek és felrobbanthatják az egyre kényesebb egyensúlyt. Hollywood apokaliptikus jövőfilmjeinek víziói könnyen valósággá válhatnak. Hogy megelőzhessük a bajt, a sport az egyik leghasznosabb szövetségesünk lehet. Minél több fiatalt fertőzünk meg tudatosan a sport iránti szenvedéllyel és biztosítjuk számukra a körülményeket a sportolásra, annál kisebb az esély, hogy a társadalomra veszélyes elemekké váljanak. Ugyanakkor minél többen sportolnak, annál több új üzleti lehetőség jön létre a sport által. Kis túlzással mondhatjuk, a jövőnk a sporton áll, vagy bukik. Ilyen hatalmas jelentőségű társadalmi feladat elvégzéséből nem maradhat ki az állam, mi több, aktív részvétele nélkül a sport nem válhat össztársadalmi tevékenységgé. Már pedig, ha egy szűk kisebbség hobbija marad, akkor nagyon csúnya jövő vár ránk.
Forrás: Arányi Miklós: Elmélkedések blog

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése