Bableves, sólet, egyszóval minden, mi babos a Tibor kedvenc eledele. Olyannyira, hogy képes volt megtanulni főzni őket. Ennek köszönhetően annyiszor eheti, ahányszor csak megkívánja. S ha már megkívánta, akkor nem marad más hátra, mint a babot előző nap a szekrényből kivenni, egy éjszakán át bő vízben áztatni, a füstölt valamit – tarját, sonkát, combot – a mélyhűtőből előszedni. Ha másnap néhány szál sárgarépát vesz hozzá a piacon vagy a Lidlben, és mellé éppen a fele fehérrépát, akkor bableves lesz belőle, ha viszont nem zöldség, hanem gersli kerül bele, akkor sólet készül. Hogy a magam szőkeségében én is felfogjam, a magam számára erre a szintre egyszerűsítettem le a babos logikát. Hagyma mindig van a zöldséges polcunkon, a szekrényben gersli a sólethez és mostanság bolti csipetke is a bableveshez. Tibor szerint nem tart semeddig sem összedobni egy bablevest vagy sóletet. A számtalan sok alkalomból néhányszor megnéztem, hogyan csinálja. Nem hagyta, hogy segítsek. Könnyebb, ha nem zavarogsz, mondja, s nem vagy az utamban, nem kell kerülgetnem még téged is. Így aztán ámulva nézem végig, akár egy gyorsított filmet, amint a maga és a bableves vagy a sólet technológiája diktálta sorrendben szabályosan összeüti a levest vagy a sóletet az ő kuktájában. Mert a kuktát is éppen a bableves-, sólet-projektekhez vette meg annak idején. Hozzászólásom kérdésére -, miszerint megveheti-e az egy életre szóló, rugós szeleppel állítható nyomásszabályozós örökdarab kuktát, amelyben pillanatok alatt készül el a bableves vagy a sólet, mely ételek mindegyikét egyébként órákon át kellene főzni a hagyományos lábosokban -, csupán annyi és semmi egyéb nem lehetett, mint hogy: hát persze, drágám. Azóta kuktában készül el a bableves meg a sólet röpke másfél óra alatt, persze nem egyszerre a kettő. Az egyik hónapban bableves, a másikban meg sólet és olyan tetemes mennyiségben mindegyikőjük, hogy kitart az egy bő hétig is, mire a végére érünk. Nem csoda, ha olykor úgy érzem, hogy nagyon babos ez a világ, azaz tartalmas és nehéz étellel telített, vele együtt a gyomrunk is, nem beszélve a bab általánosan ismert utóhatásairól, melyek következtében ki tudja miért, de erőteljesen változnak az illatviszonyok a babos ételt fogyasztott illető közvetlen környezetében.
A bableves és sólet édes terhe egy jó ideje már nem az enyém. Érdekes, megfigyeltem, mintha sokkal finomabb lenne és jobban esne a babos étel, amikor más, jelen esetben Tibor, életem harminc esztendejében a párom készíti. Igaz lehet az a megállapítás is, hogy az ember nagyot bír alakítani akkor, ha viszonylag kevés ételben van otthon, ám annál inkább és azt igen gyakran kultiválja.
Lehetnék én is így a pogácsával, mely a Tibor szerint a bableves elmaradhatatlan társa. Így szokta meg mióta az eszét tudja: a bableveshez pogácsa az igazi. Az az ember még nem látta meg ezt a világot, aki a friss fehér kenyérre át tudta volna szoktatni. Nem mondom, ha a szükség úgy hozza, megeszi kenyérrel is vagy inkább pirítóssal a bablevest, de ilyenkor hallgathatom az elmaradt pogácsa feletti kesergőjét. A siratóasszonyok nem siratják úgy rendelésre a halottat, ahogy a Tibor kéri rajtam számon az ő bableveséhez az én pogácsámat. Pedig el lehet hinni, hogy nincs abban semmi köszönet. A sok érzés között a jó szándékot is fellelem magamban, mely a pogácsa sütésre való készülődésemben vezérel, néha meg a csöndes, tehetetlen indulatot, amiért pogácsával kell bíbelődnöm, ami nekem egyáltalán nem az erősségem. Pedig – sok-sok próbaképpen - sütöttem már vajas, sajtos, juhtúrós, krumplis és most legutóbb töpörtyűs pogácsát is. Egyik receptet próbáltam ki a másik után. Arra jutottam, hogy egyértelműen velem lehet a baj, ha nem kelt meg vagy megkelt, de sótlan lett a pogácsa, nem sült át rendesen vagy túlontúl megsült, kicsi volt a pogácsa vagy nagyon nagy, számtalan az oka a tökéletlenségnek. Ma valahogy nem görcsöltem rajta, bár anyám azzal állt elő, hogy apróra darabolt töpörtyűt hozott magával, mi volna, ha a töpörtyűs pogácsát szúrnánk el most a változatosság kedvéért a készülő bableves mellé. Nem volt hozzá kéznél receptem, ezért anyósom (Isten nyugosztalja!) élesztős pogácsáját vettem elő. Hideg volt ezen az augusztus közepi napon, nehezen kelt meg az élesztő, a tészta megkelését már végig sem vártam, úgy hajtogattam bele többedszerre a parányi töpörtyűdarabokat. Tudtam, bárhogy is igyekezzek, nem lesz belőle valami nagy durranás, majd hallgathatom aztán, hogy bezzeg…, bezzeg másnak miért sikerül, nekem meg három diploma sem elég a pogácsa készítéséhez. Nem érdekelt, minden mindegy volt, rándítottam egyet a vállamon a lemondás teljes érzetével, laza voltam, akár a nyuszika, aki a sasokkal együtt repült lefele a magas szikláról, hiszen előre tudtam, hogy most ez a pogácsa sem sikerül, mindössze anyám töpörtyű aprításába belefeccölt munkáját sajnáltam, meg magát a töpörtyűt, amely jobb sorsra lett volna érdemes. Erre láss csodát: a töpörtyűs pogácsa kellően magas lett, alakja szabályos, kétféle méretben is jól átsült, az alja nem égett meg, a teteje szép aranybarna lett, ízre teljesen jó, a só és a töpörtyű íz egyvelege éppen megfelelően érződött ki belőle. Alig akartam elhinni, hogy ez velem egyáltalán megtörténhetett.
Kellett ez nekem? Most aztán süthetem a töpörtyűs pogácsákat a bablevesekhez…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése