Piros

Egy barátnőmnek meséltem ma reggel, hogy írok valamit, aminek Piros lesz a címe és Piroskával fog végződni. Ilyenkor majdnem biztos, hogy az egészből nem lesz semmi. Ha már beszélek valakinek valamiről, kiszivárogatom egy részét annak, ami bennem munkálkodik, amin gondolkodom, azt olybá vehetem, hogy időnek előtte elkiabáltam. Sok ilyen hamvában holt téma jutott ez úton a téma-temetőbe. A Piros is könnyen járhatott volna így, ha nem látom meg egy barátnőm pólójának kar részének színét, amely éppen az a kék volt, ami az enyém. Igen, furcsának tűnhet, de amikor ilyen türkiz kék vagy királykék, vagy nem is tudni pontosan, milyen kéknek hívják az én kékemet, kékben látok valakit megjelenni, akkor óhatatlanul szakad ki belőlem az önkéntelen sóhajtás, egyben értetlenkedés:
- De hát ez az én kékem!
Általában ennyiben is maradunk. Semmiképp sem szedem le senkiről azt a bizonyos kék színű pólót, blúzt, egyáltalán felső részt. Inkább - ha tehetem - napjában többször is legeltetem az illetőn a szemem, no nem is igazán rajta, hanem azon a kéken, amely az enyém, s most valamiféle „tévedés” folytán és csak átmenetileg az övé. Van is ebből a különleges kékből vagy öt-hat felsőm. Úgy gondoltam, hogy csinálok majd egy olyan kék hetet, amelynek során minden áldott nap más-más pólót vagy blúzt veszek fel, amelyekben az egyetlen közös ez a speciális kék. Már túl vagyok ezen a héten, és érdekes, senkinek sem tűnt fel, hogy napról napra egy és ugyanaz a szín dominál rajtam, miközben én kitűnően éreztem magam a számomra gyógyítónak mutatkozó színben.
A pirossal nem ez a helyzet.
Sokáig nem is hordtam a piros kishúgának nevezett rózsaszínt. Ez utóbbi színből az egyetemi éveim alatt Harkovban lett elegem, ahol szinte kivétel nélkül rózsaszínű habos-zsabos selyem, habkönnyű ruhákban mentek az ukrán évfolyamtársaim férjhez. Talán nem véletlenül, de hosszú évtizedekre száműződött színtáramból a rózsaszín. Tartott ez mindaddig, amíg anyám - tudva a színhez fűződő averziómról - rózsaszínű felsőrészeket kezdett el előttem hordani. Nyíltan bevallotta, hogy ezzel protestált a rózsaszín egyenjogúságáért, egyben engem akart ezzel felheccelni, szerette volna a tűrőképességemet tesztelni. Küldetése csupán hónapokkal később hozta meg az előre bekódolt eredményét, amikor az első rózsaszínű blúzomat a Julinál megvettem. Juli nem lelkesedett ugyan a sok királykék után a rózsaszínért, ezért aztán mindössze annyit mondott::
- Elmegy, de valljuk be, hogy a türkiz kék sokkal jobban áll neked, az igazán a te színed.
Az egy-két rózsaszín cuccom aztán meghozta a szabad utat a pirosnak is. Itt Tibrom, akinek valamiért és éppúgy nem smakkol a piros, mint a piros a láttára elkerülhetetlenül bevaduló bikának, jelentette és jelenti mind a mai napig az akadályt, a kellemes borzongásos kihívást a piros felsők csöndes beszerzésénél. Ennek ellenére a piros felsőim száma szép lassan elérték azt a számot, hogy nyugodtan lehetne piros hetet is tartanom. A pirosban mégis más az érzet. A királykék, a türkiz kék vagy nem is tudom, milyen kék nyugtatóan hat rám, valamiféle kiegyensúlyozottság érzését közvetíti, még ha be is beszélem ezt valamelyest magamnak, addig a piros a maga vérvörös színárnyalataival éppen az ellenkező hatást váltja ki belőlem. Felkorbácsolja a vérem, felfűtött hangulatba hoz, pedig nem akarom. Belegondolni is borzongtató, milyen lehet valaki, akinek a piroshoz - akár két tojás - idomul a neve, Piroska. Egy Piroska pirosban vért felfűtő, hangulatot kiélező, a konfliktusokat amúgy sem, ekkor azonban semmiképpen sem kerülő elhatározásokba és azok tényleges kivitelezésébe keveredik. Nyíltan vállaltan szőkeségem keretein belül működő logikám, ha van ilyen, egyfajta nőies, gyakran egyszerű gondolkodásom, ebből eredeztethető levezetésem sugallja csupán és azt is olyan halkan, hogy senki meg sem hallja, ebből adódóan bizonyára meg sem érti, hogy a piros színként már önmagában is elég lehet, hát még hozzá egy Piroska.

Leviszi a huzatot a fejem

Ha most nem írom be azt a blogba, hogy
- Leviszi a huzatot a fejem, ha nem húzod fel most azonnal az ablakot -, szólta el magát Tibrom enyhén álomkórosan, amikor Visegrádról száguldottunk - a Kresz összes szabályát betartva - Tahi felé ezen a késő esti órán, épphogy éjfél előtt, akkor nem sikerül huszonnegyedikét dátumként megcsípnem, pedig különösen fontos lenne.
Erről jegyzem ui. meg, hogy egy kiemelkedően jól sikerült esküvőn és azt követő esküvői vacsorán vagyunk túl. Tudom, hogy Zolinak és Diának ez lesz életük egyik legfontosabb, visszatekintve, legédesebb, legkellemesebb, nem utolsó sorban leghosszabb napja. Mert a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett templomban Szentendrén aTemplomdombon a pap közérthetően, érdekesen beszélt, beszédének törzse érdeklődésre tartott számot, hívők, nem hívők, érdeklődők fülüket hegyezték, a templomban szinte harapható volt a figyelem. Négy - úgymond - sziklát adott a fiatal házasulóknak ajándékba: a szeretet, a türelem, a megbocsátás szikláját, amire egy közös életet lehet és kell építeni, s ami csak azért három, mert a negyedik már ki is esett a szőke fejemből úgy ahogy van, nagy hirtelen, váratlanul, minden előzetes értesítés nélkül, ám lehet, hogy eleve be sem került oda, így aztán a nagy kiesési manöver nem más, mint egy jókora handabandázás, meg időhúzás avégett, hogy elárulhassam, hogy a Tibrom meg azért nem jegyezte meg, mert szerinte rossz volt a templom akusztikája, ő semmit sem hallott, és különben is az idővel való nagy duelünkben mi vesztettünk, hiszen kerek tíz percet bírtunk késni, így aztán a leghátsó sorok valamelyikében foglaltunk helyet egymás mögött, s hogy nem figyelt a legodaadóbban, azt onnan véltem sejteni, ahogy a fejét tenyerébe hajtotta, miközben szemeit a fény elől, a füleit talán valami más elől, gondosan lezárta.
Szépek voltak a fiatalok, mosolygósak, boldogok, felhőtlenek, jól mutattak egymás mellett a vállat szabadon hagyó klasszikus hosszú fehér ruhában, fátyollal és a fekete öltönyben, alatta fehér hosszú ujjú ingben, fölötte vajszínű mellényben, ebben a rekordokat döngető augusztusi negyven fok közeli kánikulában. Nem elég rászánni a fiataloknak magukat erre a - jó esetben - élethossziglan tartó felelősségteljes lépésre, de még végig is kell küzdeni az időjárás aznapra kiszabott elemeivel a napot, mit sem csökkentve a ruhák mennyiségén, szorításán, olykor szűkösségén. Diának - példának okáért - az épp passzentos topánka okoz majd az est folyamán gondot, amely az egyházi ceremónián még csak nem is hallat magáról. Sokkal később, a valahanyadik táncszám után rogy majd le a megkönnyebbülés mérhetetlenségével mellém a teraszon, hogy miközben végre végig szív egy cigit a maga teljes egészében, kinyújtóztathassa a kicsit szűkebb bejáratú szandáljából átmenetileg kiszabadult lábfejét. Elmondhatom, hogy alkalmam volt egy életkedvét visszanyert, ellazult, örömteljes menyasszony-feleséggel egy légtérben lennem a visegrádi Nagyvillám Étterem teraszán, meghallgatni életük utóbbi eseményeinek zamatosan elmesélt történeteit, amelyet jól eleresztett hahotázásom kísért, amely annyira tetszett Diának, meg is jegyezte:
- Bírom, ahogy a Panni nevet, na, ez nagyon hiányzott nekem -,
s ahol azon a kései órán elszórt, apró, fényes pontok jelezték a várost amott lent, és csak sejteni lehetett a sötétbe burkolózó, csöndes, méltóság teljes,  lomha Dunát, amelyben a megszokottnál most jóval kevesebb víz csordogált.
Kellett a bentinél alig hűvösebb levegő az átfogyasztott vacsora után, hiszen az Űjházi tyúkhúsleves, a rántott sajt, a szezámmagos rántott csirkemell tepsis burgonyával, burgonyafánkkal, petrezselymes rizzsel, majonézzel, gyümölcsmártással, vegyes salátával, képes volt megtölteni a bendőmet, bármennyire keveset is ettem részleteiben, a sok kicsi sokra megy egész estét, ill. gyomrot betöltő érzést eredményezett.. Ezekre még emlékszem, hogy fogyasztottam őket, és kóstoltam egy falatot Tibrom tányérjáról hozzám keveredett töltött csirkecombjából. Hogy milyen lehetett a Cigánypecsenye, nem tudom, kimaradt az életemből. Amit viszont ettem, azt mind kitűnő, az alkalomhoz, helyhez, társasághot illő étvággyal, jó ízűen, kifejezetten értékelve a szakács kivételes szaktudását, érzékét, a menüsort összeválogató illetők jó ízlését. Ez jó, a menüsort összeállítók! Ugyanők lehettek azok, akik minden asztalra henger alakú pergamenféleségre felvezették az ételek neveit, az asztal számát és jó időtöltést kívántak az asztal társaságának, amely Zoli és Dia különféle ismeretségi köreiből kerültek össze. Panni, külön Tibor névjegykártya jelezte a helyünket. De hogy ne kelljen sokat keresgélnünk, hova is kell ülnünk, a terem bejáratánál a vendég ABC-listában kikeresve és megtalálva magunkat, megkaptuk a számunkra az estére kijelölt asztalszámot. Apró ötletek, logikus, pofonegyszerű megoldások kísérték végig az egész vacsorát, a szervezők kreativitását, fantázia gazdagságát, szeretetteljes odafigyelését dicsérik.
Azt nem kérdeztem meg a rendszeresen körbe-körbejáró Zolitól, Diától, nagy Zolitól, Katitól, Zoli szüleitől, hogy lehet-e a szomszédos asztalok vegyes süteményes tányérjából csokis mignont venni, hanem nemes és alig hallható egyszerűséggel, elcsodálkozva magam felbátorodásán, hetyke vakmerőségén, a lebukás veszélyeivel mit sem törődve még kettő, ún. bónusz-mignonhoz jutottam. Tibrom addigra már aléltan, egy kicsit magához térve és elképedve konstatálta:
- Te még bírsz enni? Hogy bírsz enni, Gombóc Artúr (ez volnék én, amikor néha csokit, csokis édességet eszem), amikor én már gondolni sem bírok a kajára.
Mondjon akárki akármit, de a kis méretű csokis mignon éppen háromszorra elfogyasztva nyeri el illő méretét és kelti az emberben bizonyos fokú jóllakottság érzetét.
Az átbeszélgetett, átevett,  - Molnár Judit énekes műsorára, aki Zoli, Dia megkeresése nyomán érkezett ide, később egy három tagú együttes zenéjére - áttáncolt estében tizenegy tájékán hiányoltam egyre erősebben egy ágy közelségét, jobbára a sajátomét, s ha lehet, a földrajzilag közelebbi Tahiban. Nem volt csoda, hogy egy hirtelennek tűnő, ám fél órája egyre erősbödő belső indítattatástól vezérelve fölálltunk, megköszöntük a váratlan és igencsak meglepő meghívást, amely egyébként nagyon jól esett. Elbúcsúztunk Zolitól, Diától, szülőktől, mire még egy-egy doboz sós, édes süteményt kaptunk útravalóul, meg egy bekeretezett fényképet. Remélem, azt, amely a bejáratnál fogadott bennünket felnagyított formában. Dia és Zoli volt rajta, kiváló érzékkel elkapva, amint szerelmesen néznek egymásra talán egy csók előtti pillanatban.
És valamikor etájt mondhatta Tibrom az autóban álomittasan, hogy
- Leviszi a huzatot a fejem, ha nem húzod fel most azonnal az ablakot.
Hát így is lehet mondani.

Egy olimpia margójára

Már nem is emlékszem, mikor jutottam hozzá Miklós írásához a saját blogján, az Elmélkedéseken, hogy az Araratba beemelhessem. Végre!... És mint mindig aktuálisan, most az olimpia, a sport kapcsán ír, egy cikkre reagálva, önmagához hűen, rendhagyóan, kevesek által úgy végiggondoltan, ahogyan ő teszi.

Kedvelem Tóta W írásait. Korábban az Index, jelenleg a HVG internetes kiadásában jelentkezik. Vitriolba mártott tollával kíméletlenül esik neki közéletünk fonák jelenségeinek, a képmutatásnak, manipulációnak, önteltségnek, ostobaságnak, kapzsiságnak. Nem ismer tabukat, így esküdt ellenségeinek száma szépen gyarapszik. Legutóbbi írásában az olimpiai sportsikereink nyomán fakadó nemzeti eufóriának esett neki és ezzel nálam is kiverte a biztosítékot. Erős a gyanúm, hogy Tóta W soha életében nem kötött barátságot semmilyen sportággal. Ezzel nincs egyedül, a közvetlen környezetemben is találok hasonlókat. Még az is meglehet, hogy ők képviselik a többséget. Ám ez nem jelenti automatikusan azt, hogy feltétlenül igazuk van, amikor azt vallják, hogy a versenysport legyen mindenkinek a magánügye és az állam szálljon ki belőle. Aki valaha is sportolt versenyszerűen, az pontosan tudja, mennyire központi helyet foglal el a sport életünk egyes szakaszaiban, mennyi áldozatot vagyunk képesek hozni a sikerért, milyen szoros érzelmi szálak szövődnek a csapattársak között, mekkora örömöt okoz a siker és a legnagyobb kudarcot is képes feldolgozni az ember. Az aktív sport szenvedély, nemes szenvedély, amely megmozgatja minden képességünket. Ráadásul igazi közösségi tevékenység. Nem rombolja az emberi szervezetet, nem kártékony a társadalomra sem, mint ahogy jó néhány más szenvedély, így például az alkoholizmus, a drogok, a dohányzás, vagy a szerencsejátékok. Ettől persze Tóta W még joggal követelheti, hogy a sport iránt közömbös adófizetők pénzéből egy fillért se áldozzanak sportolók támogatására. Csak hogy azzal kell szembesülnünk, hogy a modern ipari társadalmak egyre kevesebb ember számára tudnak fizetéssel járó rendszeres munkát biztosítani. A hagyományos munkahelyeket egyre inkább robotok, számítógépek töltik be és egyre több fiatalnak semmi esélye, hogy valaha is munkahelye legyen, ahol a hétköznapjait eltöltheti és a jövedelméből kényelmesen megélhet, családot alapíthat. Mit kezd magával ez az egyre gyarapodó réteg? Ül egész nap a számítógép előtt? Egy részük valószínűleg ezt fogja tenni. De mi lesz azokkal, akik mozgásra, nyüzsgésre, élményekre vágynak, vagy azokra, akik rászoktak a drogokra? Valószínűleg ezek fognak autókat gyújtogatni, rendőrséggel összecsapni, áruházakat, bankokat fosztogatni, bandaharcokat vívni, kábítószerrel kereskedni. Amíg csak néhány százalékát teszik ki a fiatalságnak, addig a társadalom valahogy elviseli őket. De néhány évtizeden belül akár már minden harmadik fiatalkorú ebbe a kategóriába eshet. Ebben az esetben már mindenkire komoly veszélyt jelenthetnek és felrobbanthatják az egyre kényesebb egyensúlyt. Hollywood apokaliptikus jövőfilmjeinek víziói könnyen valósággá válhatnak. Hogy megelőzhessük a bajt, a sport az egyik leghasznosabb szövetségesünk lehet. Minél több fiatalt fertőzünk meg tudatosan a sport iránti szenvedéllyel és biztosítjuk számukra a körülményeket a sportolásra, annál kisebb az esély, hogy a társadalomra veszélyes elemekké váljanak. Ugyanakkor minél többen sportolnak, annál több új üzleti lehetőség jön létre a sport által. Kis túlzással mondhatjuk, a jövőnk a sporton áll, vagy bukik. Ilyen hatalmas jelentőségű társadalmi feladat elvégzéséből nem maradhat ki az állam, mi több, aktív részvétele nélkül a sport nem válhat össztársadalmi tevékenységgé. Már pedig, ha egy szűk kisebbség hobbija marad, akkor nagyon csúnya jövő vár ránk.
Forrás: Arányi Miklós: Elmélkedések blog

Párkányban

Párkányban az a csúcs, hogy nincs benne semmi különös. Centire pontosan negyven kilométerre van Tahitól és még csak be sem kell Pestre menni hozzá. Elég az utcánkon, az Almásy Lászlón végigmenni, a Honvéd utcán a 11-es főútig lecsorogni, ott aztán annyit várni a balról jobbra menőkre, a jobbról balra haladókra, míg sikerül balra kanyarodni. Először Visegrád, majd kicsit később Esztergom jön.
Tahiban akkor igazán szép a táj, amikor Tótfaluból haladsz visszafelé a hídon, át a Duna fölött és egyben szemben a Visegrádi hegységgel.
Párkány felé végig szép a táj, különösen akkor érezni a Dunakanyart, amikor Dunabogdányt elhagyja az ember. Végig a Duna mellett haladni, átellenben a hegyekkel, amelyek direkt a szemközti part fölé magasodnak, az valami gyönyörűség. Szent Hedvignek, a Dunakanyar patrónájának örülne a szíve a látványnak, amelynek kettőezerhat óta a védőszentje. Meg-megállni kellene, meg fényképezni, a napos tájban ámulva gyönyörködni. Sosincs idő, erre sincs idő. Mint mindig, most is átrohanunk Visegrádon, Visegrád-Szentgyörgypusztán, Pilismaróton, Dömösön jobbra a Dunával és a hegyekkel, Esztergomon is keresztül, a Bazilika alatt, kanyarogva át a városon, keresztül a vashídon, a Mária Valérián, balra, jobbra, azután ismét balra.
Párkányban éppen az a csúcs, hogy a híd után ennyi kanyarral ér el az ember az ottani Lidlbe, Billába, végül a Coopba. Párkányban a látnivalókat ezek a helyek jelentik számunkra. Érhet persze kritika, hogy nem a helyi templomot nézzük meg és a Helytörténeti múzeumot. Párkányban, Tahihoz legközelebb eső településben előbb érdekel bennünket a barna sör, a Steiger, a nem is olyan rég felfedezett Golden Caj, amelyből most csak azért nem hoztunk, mert van még egy egész üveggel. Helyette a szlovák málna pálinkára esett a választásunk, amely a Golden Malina névre hallgat és 42%-os. Málna pálinkával Mózes Laláéknál találkoztam először és utoljára. Ugyanő lepett meg a galagonya pálinka ízével és még néhány olyannal, amivel életemben addig nem is találkoztam. Nem mondom, hogy nem értem volna meg a mai napot nélkülük, mégis érdekes, különleges, egyedi volt az ízük, már amennyit egy nyalásnyiból ki tudtam hámozni. Talán ez munkálkodhatott bennünk a Tiborral, amikor a Golden Malina helyet talált a kosárban. Párkányban kihagyhatatlan az ottani rozsos kenyér, a knédli, a Prazska Sunka, a prágai sonka, amelyből harminc dekánál sosem hozok a gyerekeimnek kevesebbet. És persze csak ott kapható a Cucoriedkovy dzem, melynek jó hangzó neve az áfonyalekvárt rejti. Hát ez Párkány. Valójában semmi különös, mégis kedvelt úti cél, ha fogytán ez meg az, meg amaz. És anyámmal, Csücsökkel, meg a Tiborral együtt utazhatom.

Lágy tojás

Nem tudom, ki hogy van vele, de a lágy tojást én lágyan szeretem. Amikor a fehérje megfő és benne aranylón csillogó, lágyan folyó a sárgája (középső kép).

Csak így szeretem, sehogy másként. Ehhez képest járja nálunk a mondás:

- Ahány tojás, annyi lágyja, és ahányan készítik, éppen annyiféleképpen.

Anyám például váltig állítja, hogy a kivételesen nagy tojásokat kell azzal megtisztelni, hogy lágynak főzzük meg őket. Előző este kitesszük az asztalra, szobahőmérsékleten éjszakázik a tojás, úgy jó, ha fejenként legalább két-két tojással számolunk Forrásban lévő vízbe helyezés előtt a tojások csúcsait megszúrjuk, azután tesszük bele a vízbe, ahonnan öt és fél, ill. hat és fél perc után szedjük ki, hideg vízzel való öblítés után tálaljuk vajas, margarinos pirítós mellé, úgy a jó. Nekem az ilyen reggeli így komplett, semmi egyebet nem kívánok hozzá. Általában sikerül is így a lágy tojás, kivéve, amikor nem, és a sárgájával egyetemben némelyütt folyós marad a fehérje bizonyos része, ami egyenesen érthetetlen.
Mackó arra esküszik, hogy ő hideg vízben teszi fel a tojásokat főzni és forrás után két perccel veszi ki, öblíti le folyó hideg vízzel őket. Ez is igaznak bizonyult, bár a tojás mérete olykor felülírja a szabályt és sajnos nem fő meg rendesen a tojás fehérje része.
Ugyanígy jártunk az elektromos tojásfőzővel is. Csak azért vettem meg annak idején Németországban, hogy a német panziókban a reggelikhez kínált – kivétel nélkül fantasztikus, ahogy a Nagykönyvben meg van írva – lágy tojást itthon is reprodukálni tudjam, gyakorlatilag bármikor. Emlékszem az első öröm- és várakozás teljes kísérletekre. Fogtuk a tojásokat, éppen hatot, hogy mindenkinek jusson egy-egy, nekem még egy repeta is került, a kerek formájú ülésekbe helyeztük őket. A tojás számának és a lágy tojáshoz illő vizet kimértük az erre kapott műanyag mércével, a tojások alá öntöttük. A tojásokat, alattuk a vízzel, műanyag búrával fedtük le. Vigyázz, kész, rajt, bekapcsoltuk a tojásfőzőt. Repesve és türelmetlenül vártuk a főzés végét jelző csilingelő hangot, mely a lágy tojás főzésének végét volt hivatott jelezni. Akárcsak ma lenne, emlékszem, hogy az első pár ütögetés kis kanállal a tojás feje búbján még teljes hittel és reményben történik. A kopasz fej fehérjének láttán örülni kezd szívünk. Belehasítunk az első kanálvágással: a fehérje állaga kitűnőnek bizonyul. Újabb vágás a mélybe, minden rendben. Csupán a harmadik ásásnál derül ki, hogy a sárgája félkeményre sikeredett. Elkerekedett, szemek, lekonyuló ajkak jelzik a csalódottságot: még ilyet, hol ronthattuk el? A hétvége másnapján megismételjük a mutatványt, az eredmény kísértetiesen hasonló, ezúttal a sárgája, ha lehet, még keményebbre sikeredik. Ekkor fedezi fel Tibor, hogy a mérőedényt helytelenül skálázták be, a gyártók elmérték magukat, a lágy tojáshoz előírt vízzel sosem lesz lágy a tojásunk.
Magunkra maradtunk hát a kis, közepes, nagy tojásainkkal, a hideg meg a forrásban levő vízzel, a csalhatatlanul és megállíthatatlanul múló idővel, meg a talánnyal, hogy mikor eszem végre egy igazán jó lágy tojást. Pedig én csak azt szeretem.

Gomb a kabáthoz

Bableves, sólet, egyszóval minden, mi babos a Tibor kedvenc eledele. Olyannyira, hogy képes volt megtanulni főzni őket. Ennek köszönhetően annyiszor eheti, ahányszor csak megkívánja. S ha már megkívánta, akkor nem marad más hátra, mint a babot előző nap a szekrényből kivenni, egy éjszakán át bő vízben áztatni, a füstölt valamit – tarját, sonkát, combot – a mélyhűtőből előszedni. Ha másnap néhány szál sárgarépát vesz hozzá a piacon vagy a Lidlben, és mellé éppen a fele fehérrépát, akkor bableves lesz belőle, ha viszont nem zöldség, hanem gersli kerül bele, akkor sólet készül. Hogy a magam szőkeségében én is felfogjam, a magam számára erre a szintre egyszerűsítettem le a babos logikát. Hagyma mindig van a zöldséges polcunkon, a szekrényben gersli a sólethez és mostanság bolti csipetke is a bableveshez. Tibor szerint nem tart semeddig sem összedobni egy bablevest vagy sóletet. A számtalan sok alkalomból néhányszor megnéztem, hogyan csinálja. Nem hagyta, hogy segítsek. Könnyebb, ha nem zavarogsz, mondja, s nem vagy az utamban, nem kell kerülgetnem még téged is. Így aztán ámulva nézem végig, akár egy gyorsított filmet, amint a maga és a bableves vagy a sólet technológiája diktálta sorrendben szabályosan összeüti a levest vagy a sóletet az ő kuktájában. Mert a kuktát is éppen a bableves-, sólet-projektekhez vette meg annak idején. Hozzászólásom kérdésére -, miszerint megveheti-e az egy életre szóló, rugós szeleppel állítható nyomásszabályozós örökdarab kuktát, amelyben pillanatok alatt készül el a bableves vagy a sólet, mely ételek mindegyikét egyébként órákon át kellene főzni a hagyományos lábosokban -, csupán annyi és semmi egyéb nem lehetett, mint hogy: hát persze, drágám. Azóta kuktában készül el a bableves meg a sólet röpke másfél óra alatt, persze nem egyszerre a kettő. Az egyik hónapban bableves, a másikban meg sólet és olyan tetemes mennyiségben mindegyikőjük, hogy kitart az egy bő hétig is, mire a végére érünk. Nem csoda, ha olykor úgy érzem, hogy nagyon babos ez a világ, azaz tartalmas és nehéz étellel telített, vele együtt a gyomrunk is, nem beszélve a bab általánosan ismert utóhatásairól, melyek következtében ki tudja miért, de erőteljesen változnak az illatviszonyok a babos ételt fogyasztott illető közvetlen környezetében.
A bableves és sólet édes terhe egy jó ideje már nem az enyém. Érdekes, megfigyeltem, mintha sokkal finomabb lenne és jobban esne a babos étel, amikor más, jelen esetben Tibor, életem harminc esztendejében a párom készíti. Igaz lehet az a megállapítás is, hogy az ember nagyot bír alakítani akkor, ha viszonylag kevés ételben van otthon, ám annál inkább és azt igen gyakran kultiválja.
Lehetnék én is így a pogácsával, mely a Tibor szerint a bableves elmaradhatatlan társa. Így szokta meg mióta az eszét tudja: a bableveshez pogácsa az igazi. Az az ember még nem látta meg ezt a világot, aki a friss fehér kenyérre át tudta volna szoktatni. Nem mondom, ha a szükség úgy hozza, megeszi kenyérrel is vagy inkább pirítóssal a bablevest, de ilyenkor hallgathatom az elmaradt pogácsa feletti kesergőjét. A siratóasszonyok nem siratják úgy rendelésre a halottat, ahogy a Tibor kéri rajtam számon az ő bableveséhez az én pogácsámat. Pedig el lehet hinni, hogy nincs abban semmi köszönet. A sok érzés között a jó szándékot is fellelem magamban, mely a pogácsa sütésre való készülődésemben vezérel, néha meg a csöndes, tehetetlen indulatot, amiért pogácsával kell bíbelődnöm, ami nekem egyáltalán nem az erősségem. Pedig – sok-sok próbaképpen - sütöttem már vajas, sajtos, juhtúrós, krumplis és most legutóbb töpörtyűs pogácsát is. Egyik receptet próbáltam ki a másik után. Arra jutottam, hogy egyértelműen velem lehet a baj, ha nem kelt meg vagy megkelt, de sótlan lett a pogácsa, nem sült át rendesen vagy túlontúl megsült, kicsi volt a pogácsa vagy nagyon nagy, számtalan az oka a tökéletlenségnek. Ma valahogy nem görcsöltem rajta, bár anyám azzal állt elő, hogy apróra darabolt töpörtyűt hozott magával, mi volna, ha a töpörtyűs pogácsát szúrnánk el most a változatosság kedvéért a készülő bableves mellé. Nem volt hozzá kéznél receptem, ezért anyósom (Isten nyugosztalja!) élesztős pogácsáját vettem elő. Hideg volt ezen az augusztus közepi napon, nehezen kelt meg az élesztő, a tészta megkelését már végig sem vártam, úgy hajtogattam bele többedszerre a parányi töpörtyűdarabokat. Tudtam, bárhogy is igyekezzek, nem lesz belőle valami nagy durranás, majd hallgathatom aztán, hogy bezzeg…, bezzeg másnak miért sikerül, nekem meg három diploma sem elég a pogácsa készítéséhez. Nem érdekelt, minden mindegy volt, rándítottam egyet a vállamon a lemondás teljes érzetével, laza voltam, akár a nyuszika, aki a sasokkal együtt repült lefele a magas szikláról, hiszen előre tudtam, hogy most ez a pogácsa sem sikerül, mindössze anyám töpörtyű aprításába belefeccölt munkáját sajnáltam, meg magát a töpörtyűt, amely jobb sorsra lett volna érdemes. Erre láss csodát: a töpörtyűs pogácsa kellően magas lett, alakja szabályos, kétféle méretben is jól átsült, az alja nem égett meg, a teteje szép aranybarna lett, ízre teljesen jó, a só és a töpörtyű íz egyvelege éppen megfelelően érződött ki belőle. Alig akartam elhinni, hogy ez velem egyáltalán megtörténhetett.
Kellett ez nekem? Most aztán süthetem a töpörtyűs pogácsákat a bablevesekhez…

Erdős Virág: Édes Hazám

(Az eddig itt olvasható vers nem Erdős Virágtól származott, akitől elnézést kérek a tévedésért és megköszönöm, hogy felhívta rá figyelmemet. Egy olyan verse kerül a helyére, amely bár valamelyest kicsit korábbi keletű, ám az aktualitásából - sajnos - mindmáig mit sem vesztett.)
 
hadd ülök az
öledbe
minden búmat-bánatomat
feledve
sose hagyj el mindörökre
velem légy
mit számít hogy nem vagyok még
tizennégy

bóklászom a vadregényes
tájaidon
nem ütközöm meg a titkos
vágyaidon
és ha egy kis szeretetet
kiharcolok
azon se kell paráznod hogy
befalcolok

szívem minden melegével
leszoplak
az okosok úgyis mindent
beszopnak
ugyan minek futnék meg hát
hova is
magyar vagyok mégha félig
roma is

igény szerint kiköpöm vagy
lenyelem
mégse ingyen pusztítom a
kenyerem
ünnepnapon csoki ropi
kóla
Édes Hazám gondoskodik
róla

nem izgat föl engem már az
isi se
szaladgáljon oda csak a
pisise
nincsen annál alaposabb
honismeret
mint amit a magam bőrén
megismerek

házunk előtt folyik el a
kanális
akkor szép a szerelem ha
anális
felkínálom minden rejtett
zugomat
ráadásul legkisebbik
hugomat

önként vagyok veled naná
dalolva
még ha nem is járunk össze-
karolva
nincsen ebben semmi extra
áldozat
mindig van egy
eggyel durvább változat

kiülök a Duna-Tisza
közére
kivezérel az én szívem
vezére
bár ne lenne rajtam ez az
émelygés
üzletszerűbben menne a
kéjelgés

nem kell tőlem féltened a
tárcádat
tessék itt van mutatom a
bárcámat
tiszta vagyok mint a vízbe
fulladás
bár van egy kis
kismedence-gyulladás

Édes Hazám legkedvesebb
kliensem
szép vagy jó vagy másnak nem jut
ilyen sem
áhitattal suttogom a
neved is
csókolom ha el-eljár a
kezed is

ha megnövök úgy kell nekem
eladnak
rám se néznek inkább tovább
haladnak
akad másik az ilyenek
helyébe
némi ellenszolgáltatás
fejébe'

dongó darázs dolgozik a
virágon
nincsen ennél klasszabb hely a
világon
ha vigyázok nem is nagyon
ér baj
vagy a rendőr visz el vagy a vér-
baj

Édes Hazám hadd legyek a
himnuszod
hadd fényezzem tovább fényes
nimbuszod
amennyire csak a szitu
engedi
szeretném a dicsőséged
zengeni

(Forrás: Magyar Narancs, 2012.03.09, átvéve A Trabantfejű Nő, Palatinus, 2011 kötetből)

Szulák Andrea: Drága Barátaim!

Sok jó darabot láttam ebben a színházban. Emlékszem az Őrült nők ketrecére Balázsovits Lajossal és Tordy Gézával, a Kellemes Húsvéti Ünnepeket-re Lukács Sándorral és Tóth Enikővel, Steinbeck Egerek és emberek darabjára Koncz Gáborral, végül A kaktusz virágára Ingrid Bergman és Walter Matthau halhatatlan filmbéli szerepnyomdokain haladva Szulák Andreával és Reviczky Gáborral a legfőbb szerepekben. Bennük közös, hogy egytől-egyig fantasztikusan jó előadások voltak, és a lakóhelyemhez közeli, többek között a 6-os utódával, a 206-os busszal, meg a 4-6-os villamossal könnyen megközelíthető Játékszínben a Teréz körúton láthattam őket. Volt egy összetéveszthetetlen kisszínházi feelingje, belterjes hangulata, nem túl nagy nézőterén családiassá varázsolódott a szinte kéznyújtásnyira megélt élmény. Bestseller, egyértelműen sikerdarabok mentek ott, a cél deklaráltan a közönség tartós be- és odacsalogatása, hosszú évekre történő megtartása volt a világos, értelmes, értékes szórakoztatás mellett. Most ez a nagybetűs SZÍNHÁZ esik áldozatul a nem tudom minek, tűnik el, adja át a helyét a szintén nem tudom majd minek, amit tágabb értelemben vett az országos nagyközönség részeként méla hallgatással, zokszó nélkül sajnos nem tűrhetek. A magam szavai tűnékenyek, haloványak és sápadtak, az Araraton belül vetnek talán némi talmi visszhangot, érthető módon veszem hát kölcsön teljes egészében az Egyenlítő blog mai számából Szulák Andrea ennek a témának szentelt, nálam jóval beavatottabb, kompetensebb, a belülről megélteknek hangot adó levelét.

"A tavasszal bezárt Budapesti Kamaraszínház után a Teréz körúti Játékszín támogatását is teljesen megvonta a minisztérium és ez a teátrum is be fog zárni. Szulák Andrea színművésznő nyilvános facebook-bejegyzésében így írt a bezárásról (írását változtatás nélkül közöljük):

Drága Barátaim!
Ma egy korszak lezárult az életemben...
Egy gyönyörű, sikerekkel, szeretettel, hittel teli korszak, amelyre örökké derűvel, és meg nem mérhető örömmel a szívemben fogok emlékezni.
Soha nem fogom megérteni, hogy vajon kinek, és miért állt érdekében egy maroknyi ember egzisztenciáját, örömét, és reményét feláldozni, valamiféle mondvacsinált indokkal felszámolni, és ezáltal a létezését egy tollvonással a lehetetlenségbe sodorni, de mondhatjátok, ez a társadalmunk közös felelőssége, másokkal is megtörtént már. Ez igaz, nem tagadom. Mindazonáltal akkor sem hiszem, hogy a bányák, gyárak, hivatalok bezárása, ezáltal számtan ember utcára kerülése érthető, mi több várható volt, és ezt nekünk közömbös arccal, de el kell fogadnunk.
Ez fáj. Akár akarjuk, akár nem. Évek, sőt évtizedek munkája, reménye, és öröme foszlik köddé, amikor megérkezik a hivatalos verdikt: VÉGE. A cég bezárt.
Már nem fog kinyitni a Játékszín...
Higgyétek el, drága Barátaim, nem magamért fáj most rettenetesen a szívem!!! Nekem van még elég munícióm, hogy örömet okozhassak Nektek, hiszem amíg Isten és a fizikumom engedi, majd énekelek Nektek, de mi lesz azokkal a barátaimmal, akik pici gyerekkel, nyomasztó bankhitellel, esetleg a nyugdíj határán, politikai megerősítés nélkül, pusztán a színház, a színpad iránti alázattal, a közönség szeretete által legitimálva remélték, hogy van jövőjük???
Nem tudom, egy embernek fél év alatt hányszor tud megszakadni a szíve...
Az enyém, szerintem már a sokadikon van túl...
Ma végérvényesen elköszöntem kilenc boldog év gyönyörű játszóterétől, de elalvás előtt azokért fogok imádkozni, akik oly sokat jelentettek nekem a közönségen kívül. Akik mindent megtettek, hogy képességem legjavát adhassam Nektek, vigasztaltak a gyászomban, együtt örültek az örömeimnek, drukkoltak a sikereimért. A műszaknak, az öltöztetőknek, a hang- és fényvarázslóknak, a titkárságnak, a jegypénztárnak, és a drága jegyszedőknek, akiknek kis nyugdíjából mindig futotta, hogy felköszöntsenek...
A JÓ ISTEN VIGYÁZZON RÁJUK!!!
Remélem, hogy az az ember aki körme szakadtáig küzdött értünk, egy nap talán érzi majd, mennyire szerettük... Balázsovits Lajos, minden tiszteletem a tiéd!!! Köszönöm ezt a boldog, makulátlanul BOLDOG kilenc évet!!!!!!! Egy biztos!!! Gábor Miklós, Darvas Iván, Haumann Péter, Tordy Géza, Molnár Piroska, Lehoczky Zsuzsa, Reviczky Gábor, Hernádi Judit, Gálvölgyi János nevét az utókor nem fogja soha elfelejteni.
A kormánybiztosokét meg nincs idő jegyezni..."
(Forrás: Egyenlítő blog, 2012. aug.1., a levél eredetiben a Facebook-on jelent meg.)