Mickael Atya

Robi ballagását – így utólag elmondható -, kegyeikbe fogadták az Égiek, miszerint gyönyörű volt az idő, hétágra sütött a nap, kellemes szél fújdogált, s még az ég is csupán a záró műsorszám után fogott csak hozzá beborulásához. A Mezőkövesd utcai Szent Benedek Általános Iskola és Kéttannyelvű Gimnázium (továbbiakban Iskola) a XI. kerületben, éppen az Albertfalva Kitérő előtt, a Fehérvári úttól nem messze, egy csöndes mellékutcában található. A kétszintes Iskola a maga fehérségében, kiterjedésében méltóságteljesen, ám mégsem feltűnően simult bele a környező, szintén kétszintes kertvárosi házak közé. Tornatermének alsó szintje szinte csurig telt az Iskola tanulóival, a legelső sorban helyet foglaló végzősökkel, az Iskola különböző korú tanulóiból alakult kórusával a délelőtti programot indító misére. Mise vezette be, tehát, a ballagást, mintegy jelezvén, hogy senki más, mint az Úr hivatott elsőként az útjukra bocsátani az elballagókat, köztük Kati húgom egyik ikrét, Robit.
Életemben eddig először és utoljára hallottam Mickael Atyát beszélni, misét tartani – éppen Virágvasárnapkor. Az örömteli felismerés, hogy az elejétől végéig mindent értettem Mickael Atya beszédéből, a mise koreográfiájából, a Bibliából elmondott idézetek közül, a Példabeszédekből vett történetekből, az énekelt zsoltárokból, az égvilágon mindent, mely fölött érzett spontán, elemi és rögtöni örömömben írtam meg a Virágvasárnap c. írást, ahogy hazaértem.
Nem ért meglepetésként, hogy ugyanez az élmény ért Mickael Atya mostani miséje hallgatása közben. Szóba hozta, hogy a hit megszínesíti az ember életét, melegséggel, tartalommal, napi kis csodákkal töltve meg azt. Az igaz hittel élő ember csalhatatlan ösztönnel veszi észre a bajban levő társát, habozás és kérés nélkül védi meg a látszólagos túlerővel szemben, ill. segít amikor és amivel csak tud. Ezzel kapcsolatban hozta fel Charles és Jeff példáját, a két kamaszifjúét, akik közül Charles-t az osztálytársai állandóan csúfolták szegénysége, elesettsége, ügyetlensége miatt. Az ilyen kirekesztést nem egy könnyen dolgozza fel a felnőtt, nem hogy egy gyerek, akinek karaktere, jelleme, emberi tartása, énképe, büszkesége még képlékeny, nehezen áll ellen a sorozatos megaláztatásoknak. Jeff önkéntelenül, s nem tolakodón állt az úgymond egészséges, jómódú iskolatársai közül a megalázott, ha volt is, valahai büszkeségét vesztett Charles mellé. A kiállás váratlan sikert szült, Charles védelmet nyert és közben egy biztos, hű barátot Jeff személyében.
Szintúgy a segítségnyújtásról, az adásról szólt az a humorosnak tűnő megfigyelés, miszerint valaki nem tudott adni, mert elfogyott minden pénze. Mickael Atya ekkor kivárt, nem folytatta, ránk bízta, hogy tovább gondoljuk a megkezdett gondolatot, hogy mindig van mit adni, ha mást nem, akkor szeretetet, odafigyelést, törődést, s mindezt számolatlanul és kimeríthetetlenül.
Túlnyomó többségében jól és világosan értettem Mickael Atya kicsit furcsa, akcentusos, rá oly annyira jellemző beszédét, artikulálását, s azt a keveset, amit nem, pótolta számomra a fantázia és a képzelet
Fenn ültem középen a karzaton, éppen szemben Mickael Atyával. Kitűnően láthattam, amint vállával kissé meghajolva, fejét jobbra és előre billentve teszi össze rendre imához mindkét kezét, és elmélyülten imádkozik. Tartása teljességgel természetesnek, megszokottnak tűnt nekem. Képzetem szerint nem a szenvedés súlya nyomaszthatta, hanem mély és igaz hite, valamint folyamatosan vállalt és egy életre szóló szolgálata az Úrban. Mickael Atya talán ily módon jelezte, hogy adni, szolgálni csak így, magadat átadva és teljességgel feloldva lehet. Elsősorban nem is a kissé alacsonyabb termetével, hanem éppen ezzel a meg- és előre hajlott tartásával, hitelességével tűnt ki nekem Mickael Atya a többiek közül és emelkedett a maga természetességében, önkéntelenségében, meggyőződésében messze a többiek fölé.