2012. május 13., vasárnap

Tizenharmadikán Kinginél

Tegnap még felhívtam Kingit, hogy akar-e velem a váci Margarétában vasárnap egyet kávézni. Nem sokat habozott, megbeszéltük, hogy jó idő esetén a Margaréta Kávézó előtt találkozunk. Elhozza Berta Sárát, a mindjárt egy éves kislányát is magával.
- Én meg a Tibort – mondom, s hogy ezzel föllelkesítettem-e vagy éppenséggel lelohasztottam, a kérdésfeltevésnél messzebbre nem jutottam.
- Rossz idő esetén elküldöm a Sanyit értetek a komphoz, eljöttök hozzánk.
Ha jól belegondolok az egész Vácban hosszú évek óta a Kingi a legjobb. Bármennyiszer is voltam Vácott, vagy tervezek odamenni, a rákészülésben, az ottlétben, a hazajövetel közbeni gondolatokban Kingi személye, személyisége, stílusa, szófordulatai, kifejezései, a lebilincselő mód, ahogy a legegyszerűbb dolgokról is képes mesélni, hogy már a legelejétől fogva a hasadat fogod, úgy nevetsz, néha szabályosan nyerítesz, ami bár nem ildomos, mégis önkéntelenül szakad ki belőled, adja meg azt a kellemes borzongást, az utolérhetetlen hangulatot, a maradandó utánérzést, mely kivétel nélküli kísérője bármely együttlétünknek, közösen eltöltött óráinknak. Minden egyes Vác egy külön élmény, speciális alkalom, váratlan történés, benne mindig Kingivel, már egy jó ideje Sanyival és mindjárt egy éve Berta Sárával. Annak idején még Sára nélkül kicsit-nagyon mobilisabbak voltunk: kávéztunk a Margarétában, beültünk banános csoki-fondüt enni a Váci Csokizóba, decemberben a Jurta sátorban lilahagymás zsíros kenyeret ettünk és forralt bort ittunk hozzá, Sajdik-kiállítást néztünk meg valahol a városban, Kingi minden alkalommal valami újat, különlegeset mutatott meg a városából, amelyért immáron kétszer tizenhat éve szünet nélkül lelkesedik. Nemcsak szép Vác, hanem gyönyörű, meg tüneményes, mert már egy jó ideje Kingi szemén keresztül is látom (meg Sanyién), és nemcsak a magamén, amikor annak idején egy-egy átgályázott nap után a ContiTech-ből még volt kedvem, erőm és energiám beautózni a városba fagyit enni, vagy csak sétálni egyet, kiszellőztetendő a fejem, vagy, mert onnan mentem át a komppal Tahiba a NAGY családi birtokra.
De igazándiból nem is kell indok, hogy az ember Vácra menjen. Elég, ha behunyom a szemem, magam elé képzelem a város elnyújtott háromszögre emlékeztető Főterét a legkisebb oldalán a Fehérek templomával (itt lesz Kingiék templomi esküvője július elején, hurrá, gratulálunk és persze, hogy megyünk!), mellette a Váci Csokizóval, legvégén a Borozóval, középen a föld alatt működő pizzériával és a föld fölötti szökőkúttal, az egyik hosszú oldalban egy cukrászdával, a másikon étteremmel, egyébként végig rendbe hozott, ízlésesen visszafogott színekre vakolt barokk házakkal. Egyedülálló tér, ehhez hasonlót ritkán látni, talán egész Telc-ig (Cseho.) kell elautózni érte. A térről balra nyílik a mostanra sétáló utcává avanzsált Széchenyi utca kocka- és macskaköves borításával, az utca majdnem végén jobb oldalt a Margaréta Kávézó, ahol ANNO mennyit, de mennyit ültünk Kingivel egy-egy kávé mellett. Kingi régebben itt dolgozott, mindenkinél jobban tudja, mit kell rendelni.
- Ír kávét kérek mézzel és jó meleg tejjel – mondja az ismerős felszolgáló lánynak.
Ugyanezt kéri nekem is, bár én csak nagy ritkán és a megfelelő társaság kedvéért kávézom, és Kingi akkor és ott éppen a legmegfelelőbb társaságnak bizonyul. Nézem, ahogy lassan és kimérten önti össze a kávét a tejjel és keveri bele a mézet, Kinginél mindennek megvan a maga koreográfiája, a kávézásnak a Margarétában különösen. Ez persze szintén nagyon ANNO történik, hogy előveszi a szuper vékony, nem is tudom milyen márkájú cigijét és rágyújt. ANNO igyekszik nem rám fújni a füstöt, de a dohányzó részben ezt megúsznom sehogyan sem lehet. És beszélgetünk. Teljesen mindegy, hogy kávé, csoki fondü, vagy egy szelet sütemény szolgáltatja az apropót, mi csak ülünk ott egymással szemben, vagy egymás mellett és beszélgetünk. Mindig akad miről beszélgetni – cég, emberek, ügyek, programok, barátok, családom, gyerekeim, nővére Ausztráliában, az aktuális szerelem, könyvek, filmek, nyelvek, stb. -, órákon át be nem áll a szánk. Félelmetes, erre úgy emlékszem, mintha ma lett volna.
Ma nem volt Margaréta, volt viszont Sas u., egy lakás a második emeleten, egy lakás telis de tele meleg színekkel, a narancssárga, a piros kellemes árnyalataival a nagyszobában, mely most háló-, dolgozószoba és nappali egy személyben. A kisszoba Berta Sáráé, egy megvalósult álom- és mesevilág, baldachinos babaággyal, járókával, pelenkázóval, kis ruhásszekrénnyel, kényelmes, magába szippantó fotellel, néhány nyitott polccal, könyvekkel, függönyökkel és a padlótól a plafonig, faltól az ablakig csurig játékkal. Az egész Berta Sáráról szól meg a szüleiről, kiknek szeretete, imádata, kötődése első és eddig egyetlen lányuk iránt van az építőkockákban, plüss állatkákban, kirakókban, négykerekűekben, tripla vagy még annál is többszörösen baba méretű csészealjban, színes pingponglabdákban, képeskönyvekben, csillárfüggőkben, Halász Judit dalaiban, mely látogatásunk idején szólt. A lélegzetem is elakad a szoba, berendezése és a játékbirodalom láttán:
- Olyan játék talán nincs is, ami a Sárának ne lenne meg! – mondom, miközben körbe nézek és ámulva próbálom magamba inni a látványt. Közben önkéntelenül tolul fel bennem a múlt és gondolok vissza a gyerekeim ehhez képest egyszerű, egyszersmind szegényes, szürke gyerekszobájára, benne a minden tudományosságot nélkülöző szerény játékválasztékra, amelyből egyes darabokat ritkán magunk vettünk, a többségét jobbára a rokonságból örököltünk és/vagy barátoktól kaptunk ajándékba, a rengeteg gyerekkönyvre és a néhány társasjátékra, melyből a későbbi egyre tekintélyesebbé váló mai társasjáték gyűjtemény nőtte ki magát, melyről Dani fiam mesélhetne.
És ma és Vácott és a Sas utcai lakásban is beszélgettünk Kingivel és Sanyival a zöld-sötétzöld – imádom - konyhájában, később a nappaliban a kanapé és fotel által körbehatárolt családias és barátságos területen. Képbe jönni egymással a kiesett időt illetően, megtudni, mi van közös ismerőseinkkel, mik volnának Kingi, Sanyi közelebbi, távolabbi tervei, a gyerekeink és mi hol tartunk, hogy vagyok a munkahelyemmel, mikor találkozunk legközelebb, nagyon többre nem futotta Berti mellett a szűk két órában, mely akár egy pillanat úgy röpült el. Emlékét jó kedvem, dúsabb érverésem, elrévedező pillantásaim őrzik és a fényképek, amelyeket Kingiéknél és csudaszép városkájában, Vácott készítettünk.
A kompon még odafelé vettem számba ruházatomat, miután Tibor fényképezés közben színes dzsekimet megdicsérte. Végig néztem magamon:
- Hát ez nem lehet igaz! A blúzt, ami rajtam van, a Fok Mártitól (Autóklubos barátnő) kaptam, a kardigán Lakat egyik lányáé volt, a neked annyira tetsző dzsekit anyutól kaptam, a sportcipőt Mildi adta, amikor az egyik fia végleg kiszanálta – miközben sorolom, olyan nevetés kap el, hogy alig bírom abbahagyni, nemhogy nem hagyom abba, hanem a Tiborra is átragasztom, együtt nevetünk a kissé szedett-vedett kinézetemen, s hogy egyedül a farmer az enyém, de lassan már ebben sem lehetek biztos.
Az egyetlen, ami igaz és biztosan megmarad, az a nap valószínűtlennek és mesésnek tűnő három órája, amit Kinginél és Vácott töltöttünk.

Drága Pannikám!
Miénk a megtiszteltetés... mind a látogatásért, mind a blogbejegyzésért! Részemről csak annyi a kérés, hogy egy szót írj be plusszba ANNO, a dohányzás elé.... Ne tűnjek már úgy, mint egy szépen berendezett, játékokkal felszerelt, lábát lógató dohányzó anyuka... Az ANNO rendben volt... talán még járt is az akkori "image"-hez, most a hátamon áll fel a szőr, ha dohányzó anyukát látok!
És a lényeg, bármikor bárhol ismételten várunk, látunk TITEKET, TIBORODDAL együtt szeretettel! Élmény volt... ! :)
Csókjaink
SaBeKi

A bejegyzés megszületett, ihletője engedélyére vár, hogy az Araratban megjelenhessen.
Köszönöm a türelmet.
Szegő Panni

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése