Rajtam kívül valószínűleg mindenki tudja, hogy André Rieu-vel egy világsztár,
zenekarával egy világszám
érkezett Budapestre május ötödikén.
Eredetileg egy előadásra szólt a budapesti meghívása, azonban a hatalmas érdeklődésre való tekintettel az előző estet is beiktatták mindazoknak, akik nem juthattak be a fő és egyetlenbe. Így történhetett, hogy Frildi barátnőm születésnapomra a május negyediki André Rieu és zenekarával ajándékozott meg. Csak utólag tudtam meg, hogy életem eddigi legnagyobb élményével. Pedig az első két szám után nem voltunk mindazok lelkesek, akik mintegy négyezren gyűltek össze az e kis létszám láttán hatalmasnak tűnő Papp László Sportarénában.
Itt kérdezem meg halkan, alig hallhatóan, hogy vajon nem érte-e volna meg az üres szektorokat, helyeket fél- vagy töredék áron kiárusítani, hogy legalább közelíteni tudjunk elismerésben, látványban az ezen a képen látható nyílt színi előadásra valahol Nyugat-Európában? Napokkal később persze akadémikus a kérdés, mégis meggondolónak tűnhet egy pótelőadássá lett alkalom sikeresebb feltöltése a közeljövőben bármely más majdani előadó, világsztár esetében.
A zenekar huszonöt éves fennállására emlékező holland André Rieu - a zenekar hegedű szólistája, karmestere, egyben konferansziéja - több szólistát is bezengett a műsora legelején. Egy bizonyos Frederic citerás, bár nagyon igyekezett, mégsem volt a játékával elég meggyőző. A mellettem ülő János, Frildi férje - az a bizonyos Tarjányi (ld. egy valamikori blogbejegyzést) - tapsolni sem volt hajlandó. Először akkor enyhült feszült, majdhogynem rosszalló arckifejezése, amikor a cimbalmos helyből lekörözte a Hollandiából idáig hozott harangjátékost. (Itt jegyzem meg, hogy a Concerto d'Aranjuez gitáron azért sokkal jobban szól, a harangjáték csupán nyomokban és elnagyoltan emlékeztet rá.) Emberi teljesítmény volt a javából és Jánosnak ez már vitathatatlanul értékelhetőnek minősült, sikerült egy-két könnycseppnek látszó valamit fölfedeznem arca felső részében.
Az est színvonala egyébként meredek emelkedésbe fogott az operaénekesek, először a 
'három tenor' - angol, német, magyar -, majd külön-külön a három szoprán - brazil, dél-afrikai, a harmadikat nem tudom, milyen származású - megjelenésével. Puccini áriákkal, Hoffman meséivel, Kálmán és Lehár operett részletekkel varázsolták el a közönséget. Ha nem akartam csak a magam értékítéletére hagyatkozni, akkor elegendő volt János arcán az abszolút lelkesültséget, átszellemültséget nyomon érnem.
- Tetszik neki, de nagyon - súgja a fülembe Frildi, ha addig lett is volna valami kétségem efelől.
Hivatalos fordítás hiánya egyáltalán nem zavarta a németül, majd később angolul és németül felváltva beszélő André Rieu-t, hogy hosszasan és bőbeszédűen meséljen a soron következő szám, előadók történetéről. Így tudhattuk meg, hogyan találta meg az eredetileg Maastrichban utcai zenészekként működő Szentpétervári Triót, akik balalajkákkal, harmónikával adták elő az óriási közönség sikert aratott Poluska, Pole és a Kalinka számokat.
A nemzetközi szólistákból álló szereplő gárda, a feltehetőleg szintén a legkülönbözőbb származású zenészekből álló Johann Strauss Orchestra élén André Rieu-vel évről évr végig koncertezi a világot, bizonyítva és hirdetve, hogy a magas szintű hangszeres játékkal egyenrangú humorral, már-már zenei bohóckodással igenis lehet népszerűsíteni a zene határ nélküliségét, nemzetköziségét, végtelen gazdagságát, szépségét, mindenki számára való hozzáférhetőségét.
A műsorból számomra kiemelkedett Ravel Boleroja, amelynek dobszólóját a zenekar dobosa és a második generációt képviselő fia játszotta. Ez utóbbi, a fiatalok jelenlétét a zenekarban André Rieu külön is kiemelte és személyes sikerként könyvelte el. János itt már nyíltan tapsolt, Frildi, én is megnyugodhattunk, hogy nem tévesztettük el a házszámot, amikor André Rieu és zenekarának koncertjét lelkesedtük végig a legvégén már táncolva.
Welcome, Rieu, auf Wiedersehen, bis bald!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése