Bukta

Nálunk vagy akkor van bukta, amikor az élesztő azt mondja, hogy ébresztő és indulni készül, vagy amikor már feltűnően régen volt. Olyan is előfordult, hogy a Tibor keze a kamraszekrény polcán barack helyett szikkadt szilvalekvárba ütközött, mely életét – pár órával később - buktában végezte.
A magam részéről, ha én bukta volnék, leginkább annak örülnék, amikor belső késztetés, elengedhetetlen, égő vágy, türelmetlen és örömteli várakozás vezetne el hozzám.
Egy váratlan hajnalon, mely éppenséggel a tegnapi is lehetett volna, és melynek váratlanságát most az induló élesztő okozta, mi is legyen vele, azon kapom magam, hogy feszülten figyelem – egyébként minden buktakészítésnél ugyanez a helyzet -, a cukorral és a langyos tejjel összekevert élesztő megkel-e. Ha megkelt, erejéből futja-e a lisztből, cukorból, kis sóból, tojásból, margarinból álló tészta megkelesztésére? Tiszta dráma. Ha a tésztának sikerül megkelnie, akkor tovább növekedik-e még a sütőben? A lekvár elég kemény-e és nem szökik-e meg a tészta ravasz résein át a tepsibe, hogy egymáshoz és a tepsi oldalaihoz ragassza a buktaszeleteket sütés közben?
Hamlet kétségei ehhez képest kisasszony-kérdések lehettek: Lenni vagy nem lenni?, ugyan: Bukta vagy nem bukta?
Pedig mindössze friss élesztő, alapanyagok, köztük a megfelelő liszttel, meg a kiváló töltelékkel, és kitartó dagasztás, kelesztés adják össze majd a nagyjából élvezhető végeredményt.
Éltem már meg majdnem keletlen, félig kelt tésztát és sütöttem belőle - mert sajnáltam a tésztát kidobni - nyögve nyelős buktát, mely elfogyott, mert éhesek voltunk és nem volt helyette nagyon más, dicséret nem járt érte. Volt olyan tészta is, amely jó bukta ígéretét hordozta magában, azután valamiért mégis mellékvágányra futott és nem a legjobban sikerült. Az okok ilyenkor szerteágazóak és kifürkészhetetlenek, az embert mardosó és megválaszolhatatlan kétségek, kérdések gyötrik, de szerencsére az ilyen bukta sem a szemetesben végzi és a fiaskó ahhoz sem elegendően nyomos ok, hogy az ember kedvét szegje egy életre a bukta- ill. bármilyen kelt tészta sütését illetően. Örök és soha be nem teljesülő kihívás, aki egyszer buktasütésre adta a fejét tudhatja és meg is tanulhatta, hogy egész életre szóló program.
Ritkán sikerül viszont úgy, ahogy valóban kellene. Hogy igazából milyen is a bukta, mely állagában, kiterjedésében, belsejében és külalakjában egyszerre tökéletes, nem is tudom. A bolti túl nagy, vastagok az oldalai, méretéhez képest lötyög benne a töltelék, túlnyomórészt a tésztát eszed. A szakácsnő anyósoméra már nem emlékszem, olyan régen volt, pedig az lehetett az igazi. Egyéb rokonoknál, barátnőknél nem is rémlik, hogy ettem volna-e valaha náluk buktát.
A jobbra sikerülteknél is csupán csak érzem, vagy a belsőm diktálja és mondja és örül neki, mikor elégedett arcokat, teli szájakat lát és elvétve dicséreteket hall, amikor a gulyás- vagy a bableves után még a buktára is futja az étvágyból és a szavakból.
Olyat eddig viszont sohasem hallottam, hogy a Tibor azt mondta volna:
- Na, az anyám sem süthetett volna ennél jobbat.
Van hát a buktában még valami.